Kilencedik fejezet - Kardinális változó

Eli úgy érezte, mintha közvetlenül a füle mellett robbantottak volna. Éles csengést hallott csak Adam utolsó szavai után. Távolinak érezte magát. Kívülről látta, ahogy mocskosan, szakadt ruhában térdel a férfi előtt. Szeme üvegesen csillogott, szólni egyáltalán nem bírt. Körülötte mintha elolvadt volna világ. Mintha minden füsté robbant volna szét. Egyedül volt. Nem tudta mitől kellene jobban félnie, hogy elveszíti Celiát vagy, hogy az, amit iránta érez, az a fajta kapocs, az a mérhetetlen szeretet, amiről az imént Adam beszélt.
A kötődés, mely számára egyenlő a véggel.
A szerelem, mely őt emberré teszi.
Adam a hóna alá nyúlt és felsegítette a földről.
- Jól vagy? – kérdezte csendesen. Néhány pillanattal korábbi dühének már nyoma sem volt. – Sápadt vagy. Baj van?
- Hogy baj van-e? – tudakolta egy hitetlenkedő vigyorral az arcán a fiú. – Mit titkolsz még előttem? Mit nem mondtál még el?
Adam nem szólt csak átható tekintettel nézte a fiút. Eli egy ideig tűrte a férfi pillantá-sát, majd a némaságot megelégelve megkerülte az autót és egy szemvillanás alatt eltűnt a me-zőről.
- Sok mindent! – motyogta maga elé Adam. – Miért nem érted, hogy csak téged akar-lak védeni? Mindennek megvan a maga ideje. Eli, bocsáss meg!
Eli csak futott. Úgy, ahogy még eddig soha. Először a fák, majd a házak álltak neki át-hatolhatatlan falat az őrült tempóban. Futott és nem törődött senkivel és semmivel. Menekülni akart.
Menekülni az érzései elől.
A magánytól.
Őrült csattanással vágta be maga mögött az ajtót és egyenesen a szobájába ment. Fel alá mászkált a szobájában, közben a haját tépte. Ez lenne a vége? Valóban semmi más köze nem lehet az emberekhez, mit egy „Jó napot!” az utcán. Nem érezhet? Nem kötődhet? Eddig másképpen nézett a küldetésére. Eddig más megközelítésben látta a sorsát. Most helyére ke-rült minden.
Csak azért van itt, hogy megóvja ezt a világot.
Sem Celia, sem Adam, sem pedig ő maga nem számított. Ebben a helyzetben nincse-nek egyének. Nincsenek érzelmek. Nincs semmi más, csak a küldetése, amit kapott.
A laptopján, amit bekapcsolva hagyott egy aprócska boríték villogott.

Üzenet: Skygirl

Alien, átjössz hozzám?

- Ez valami ostoba vicc? – kiáltotta a gépnek.
Úgy érezte csúfot űz vele az egész univerzum. Maga a sors röhögi képen ezzel az üze-nettel. Hogy mondhatna el bármit Celiának? Kell egyáltalán mondani valamit?
Lecsukta a laptop tetejét és kiült az ablakpárkányára. Minden porcikája sajgott, bele-értve a lelkét is. Minden, amiért úgy érezte küzdenie kell, semmis lett. Eltűnt.
Nem maradt cél.
Nem maradt ok.
Egy döntés alapján kell élnie. Egy olyan döntés alapján, amit helyette, a véleménye és beleegyezése nélkül hoztak meg mások. Mit kellene tennie? Ki tudna jó döntést hozni, vagy tanácsot adni neki? Most jött el a pillanat, mikor már tudta, hogy a szép emlékekből csak eny-nyi járt neki. Annyi, mennyit eddig megszerzett. Ezekből kell táplálkoznia a jövőben.
Kimerülten terült el ágyában. Semmi mást nem akart csak aludni. Néhány órára elfe-lejteni mindent. Eltűnni egy olyan helyre, ahol nem bánthatja senki.
Az ég horizontján kék napnak kellett volna felkelnie. A levegőnek, tisztának és üdítő-nek kellett volna lenni, főleg így eső után – ami mellesleg apró, lila színű pocsolyákat hagyott maga után. A mindig átható, kellemes, lágy melegséggel fénylő égitest most mégis vörösen izzott. Odakint vérfagyasztó hanggal bömböltek a szirénák. Mindenfele fém és kődarabok röpködtek. Az eget most nem a félős, madarakra emlékeztető apró, repkedő lények töltötték meg, hanem súlyos, nehéz, sárgásbarna bombák. A levegő pedig átláthatatlan, fekete mérgező gázokkal volt tele.
A Glaux bolygó haldoklott.
A magas, áttetsző, kékes lény, mely a közeli robbanás hangjára riadt fel álmából, gon-dolkozás nélkül pattant ki az ágyból és a gúla alakú ház főbejáratán át kirohant az utcára. Odakint látványtól hirtelen levegőt sem kapott.
Mindenfele, szerte az égen óriási űrhajók lebegtek és kíméletlenül ontották magból a bombáikat. A főutat törmelékek és halottak borították.
Az éj lepe alatt érkeztek. Váratlanul és néma csendben.
Senki sem számított rájuk.
A bolygón élőknek nem volt hova menekülniük.
A házból egy asszony – legalábbis az elveszett kis lény annak látta – rohant ki érte. Megragadta a csuklóját és húzni kezdte. Hatalmas csattanással vágódott be mögöttük az ajtó. A nő letérdelt elé és magával szembe fordította a fiút.
- Biztonságban leszel! – suttogta. – Elrejtelek!
Fütyülő hang szakította keresztül a levegőt, majd egy robbanás kíséretében betörtek az ablakok és mindent elborított a fény és a tűz.
Eli sikoltott volna, ha lett volna rá esélye, de egy súlyos kéz egy maszkot tartott a szája elé. Csak kapálózott és a pánik egyre jobban eluralkodott rajta.
- Csillapodj! – parancsot rá egy mély, rekedtes hang. – Nincs semmi baj!
Eli lassan felismerte a hang tulajdonosát: Adam volt. Ő maga a saját valójában, félig lelógva az ágyáról feküdt a férfi ölében, aki láthatólag már jó ideje próbálta felébreszteni. Eltolta a kezét, majd felült. Remegés futott végig a testén. Emberként zihálva, könnyeivel küszködve ült, arcát kezébe temette.
- Csak egy álom volt – csitította a férfi. – Egy rossz álom. Nincs mitől félned!
A fiú összerezzent, mikor Adam a hátára tette a kezét.
- Láttam őt – mondta könnyeit törölgetve Eli. – Láttam az anyám!
Ahogy teltek a percek Eli ébredése óta, úgy szép lassan kezdett az álomnak minden apró részlete eltűnni az emlékezetéből. Végül már semmi sem maradt meg benne, csak egy kedves, idős arc. Egy ráncos háromszögletű fejforma, hatalmas fekete szemekkel, melyekben mintha csillagok ragyogtak volna.
Adam megpróbálta kifaggatni az álom részleteiről de Eli már semmit sem bírt felidéz-ni édesanyja arcán kívül. Végül feladta a meddő próbálkozást és lement a földszintre kávét főzni. Legszívesebben belenézett volna a fiú fejébe. Látni akarta még egyszer a hazáját. A világot, melyben felnőtt, mely visszavárta.
Nem is sejtette, mi várt volna rá, ha belepiszkál a fiú emlékeibe.
Eli sietve lezuhanyozott és összeszedte az iskolai holmiait. Mihamarabb bent akart lenni. Túl sok volt neki az elmúlt néhány nap. Ha eddig nem is, most már tényleg elment vol-na erről a bolygóról, amit valaki lehetőséget kínál neki.
A gyilkosság, a feltevés, hogy a morg már a városban van, a tény, hogy semmi esetre sem kerülhet közel Celiához és most már az álom is teljesen kimerítették. Kifacsart rongynak érezte magát. Egy váznak, mibe csak hálni jár a lélek.
Ahogy beért az iskolába látta, hogy ezzel nincs egyedül. Celia árnyékként mozgott a tömegben és még a szokottnál is esetlenebbnek tűnt. A diákok csaknem észre sem vették. Ők túlléptek a tragédián. Celia újra átlagos volt.
Eli hirtelen elhatározásból cselekedett. Félre lökött mindenkit az útból, majd mikor el-érte a lányt megragadta a jobb karját és utat törve maga előtt húzni kezdte egészen addig, míg be nem értek Mr McSeller termébe.
- Köszi! – mondta csendesen kipirultan a lány.
Eli gyanította, hogy még a temetőben lezajlott beszélgetésük hozta zavarba. Tetszett neki Celia. Jobban bárkinél. Most ahogy ott állt előtte mézszőke haját két copfba fonva, piros arccal, egyszerű mélykék ruhájában olyan volt, mint egy óvódás kislány, aki éppen valami rosszat csinált. Eli, ahogy jobban belegondolt csinált is. A lehető legrosszabb dolgot tette: Ellopta a szívét.
- Nincs mit! – mondta félénk mosollyal a fiú. – Mellém ülsz?
Celia bólintott, majd célba vette a leghátsó padot. Az ablak felöli részen ült le. Táská-ját az ablakpárkányra tette, majd eltűnődve szemlélni kezdte a külvilágot.
Eli leült a lány mellé. Sietve előpakolta könyveit, majd úgy tett, mint akit roppantul leköt, hogy átnézze a házi feladatát. Mr McSeller az óra elején összeszedte a diákoktól az ott-honra kiadott munkákat, majd belekezdett egy új anyagba. A diákok úgy csüngtek minden szaván, mint érett gyümölcsök a fán. Az tananyag és a tanár magyarázata csupán két diák fi-gyelmét nem keltette fel. Celia rendületlenül a kinti világot szemlélte nyitott tankönyve fölött, Eli pedig az Adamtől hallottakon elmélkedett. Fel sem tűnt nekik, hogy kezük csaknem ösz-szeér. Celia jobb keze az asztal közepén feküd. Bal kezével az állát támasztotta. Elinek pedig a bal karja feküdt az asztalon. Jobb kezével egyhangúan másolta a táblára felírt képleteket.
Az óra vége felé már csak milliméterek választották el a két fiatal kezét, de a csengő közbeszólt. Eli s Celia mintha révületből ébredt volna. Összerezzentek, majd sietve összepa-kolták a holmiaikat. Eli kivett a füzetlapjai közül néhány lapot és egy indigót, majd a lapokat Celia felé nyújtott.
- Nem jegyzeteltél – mondta egy féloldalas mosoly kíséretében. – Nem kellene lema-radnod.
- Köszönöm!
Celia átvette a jegyzeteket és hitetlenkedve nézett fel a nála sokkal magasabb fiúra. Most vette csak észre Eli mennyire megváltozott, vagy inkább csak megerősödött. Válla mintha szélesebbé vált volna és mintha hízott volna. Sokkal robosztusabb lett, de még így is vékony. Hogy nézhet ki így? Hogy lehet még mindig ő, amikor így megváltozott? Eli apró szakállat növesztett az állán és a haját is kisebbre vágatta. Celia úgy érezte, minden porcikája, minden tette, még a pillantása is úgy vonzaná, mint éjszakai bogarat a gyilkos kék fény. Eli külsőleg veszélyesebb lett, de láthatólag megmaradt annak, akibe Celia beleszeretett.
A két fiatal egymás mellett indult ki a teremből. Eli egyenesen előre nézett, így nem vehette észre Celia ámuló pillantását.
- Celia, Eli – Mr McSeller a papírjaiból fel sem pillantva szólt utánuk. – Beszélhet-nénk?
A két fiatal bólintott, majd megvárták, míg minden társuk összepakol és kimegy a te-remből. Eli becsukta az ajtót és Celiával a tanári asztalhoz léptek. Mark abbahagyta papírjai-nak rendezgetését és a fiatalokra pillantott.
- Egyenként – mondta fáradt hangon. – Eli, megvárnád a Celiát a folyosón?
A fiú egyetlen szó nélkül kiment a folyosóra és leült a terem melletti székek egyikére. Mr McSeller a tanári asztal előtti szék felé intett, mikor a terem ajtaja másodjára is becsukó-dott. Celia szorongva ült le a tanárral szemben.
- Celia – kezdte –, először is fogadd őszinte részvétem édesanyáddal kapcsolatban. Másodszor nem kerülte el a figyelmem, hogy a mai órán egyáltalán nem figyeltél. Tisztában vagyok vele, hogy mekkora veszteség ért, de ez nem lehet ok arra, hogy hanyagold a jelent, hogy ne vedd komolyan a jövőt.
Celia bólintott.
- Szeretném, hogy tudd, ha jól esne, valakivel megbeszélni a történteket, én itt vagyok – folytatta Mark. – Nem kell, hogy pszichológushoz járj, ha nem szeretnél, mert igen, hallot-tam róla, hogy elutasítottad a segítséget. Mindazonáltal kell, hogy kibeszéld magadból a dol-got, de csak akkor, ha már készen állsz rá.
Celia újra bólintott. Szemébe könnyek gyűltek. Hallott már, hogy Mark McSeller kivé-teles tanár, aki tényleg odafigyel a diákjaira, de mégsem volt soha bátorsága eddig közeledni felé.
- Köszönöm tanár úr – suttogta elcsukló hangom. – Lehet, szaván fogom fogni.
- Helyes! – mosolyodott el Mark. – Nem sürgetlek Celia, csak tudd, nem másolhatja helyetted mindig Eli az órai anyagot.
- Tudom – bólintott a lány. – Ígérem, összeszedem magam.
Egy villanásnyi időre úgy érezte mindent elmond Marnak, mindent, amit érez, de azon nyomban meg is gondolta magát. Ha anyjára gondolt vagy Elire egyszerűen elszorult a torka. Jól mondta az előbb, majd ha készen áll rá, és még nem áll. Ez nem az a pillant.
- Helyes! – bólintott a férfi – Köszönöm, hogy meghallgattál!
- Ez csak természetes! – pirult el a lány.
- Küld be, kérlek, Elit!
Celia vállara vette a táskáját, majd kisietett a teremből.
Eli megviselt tekintettel nézett fel az ajtón kilépő Celiára. Gépiesen állt fel, kerülte ki a lányt és ment be a terembe. Egyfolytában csak körülötte forogtak a gondolatai, miközben fe-jében visszhanggal üvöltöttek Adam szavai: Ha közel kerülsz hozzá, ha beleszeretsz, ha oda adod magad neki… ember maradsz! Hogy éljen így mellette? Hogy segítsen így neki? Nem a te dolgod! Senkije sem vagy!
- Köszönöm, hogy itt maradtál Eli! – mondta mosolyogva a Mark, mikor a fiú becsuk-ta maga mögött az ajtót. – Foglalj helyet!
Eli leült a tanárral szemben közvetlenül oda, ahol néhány perccel ezelőtt Celia veszte-gelt. Fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle a férfi. Utolsó beszélgetésüket az iskola kezdése-kor egyben az utolsónak is vette.
- Hallgatom Mr McSeller!
Mark, érdeklődő tekintettel vizsgálta Eli arcát. Próbált olvasni a fiú mimikájából, de annak arca rezzenéstelen volt, bár a szemében zavarodottságot látott.
- Mostanában elég sok időt töltesz Celiával – fogott bele a féri. – Tekintve, hogy te is valamilyen szinten elvesztetted az édesanyád, gondolom, van miről beszélnetek. Sajnálattal hallottam, hogy nem csak Celia, de te is elutasítottad a pszichológiai segítséget.
Eli bólintott, bár nem tudta mire szeretne kilyukadni a tanár.
- Neked is csak elszeretném mondani, hogy ha bármikor, bármiről beszélni szeretnél, én itt vagyok. Szívesen meghallgatlak.
- Nincs semmi gond – biccentett a fiú. – Rendben vagyok.
- Eli, csak tudni szeretném, hogy milyen érzéseket kelt benned ez az eset. – próbálko-zott a faggatással Mark. – Az nem vezet jóra, ha a dühödet, a bánatodat magadban tartod.
Eli csodálkozva nézett a tanárra.
- Ne haragudjon Mr McSeller, de nem hiszem, hogy sok köze lenne az édesanyámhoz, vagy úgy általában az életemhez! – fakadt ki a fiú. – Rendben vagyok és csak segíteni akar-tam Celiának. Gondoltam, ha meghallgatom jobban lesz.
- Ez rendes tőled – biccentett a férfi –, de téged meghallgat valaki? Tudsz a problémá-idról valakivel beszélni?
- Nincs semmi problémám, ha lenne, az apám meghallgatna.
Mark elgondolkodva bámulta a tanári asztalon hagyott papírjait. Nem ismerte jól Adam Wergert, pedig közel egyszerre költöztek a városba. Annyit tudott róla, hogy jóravaló, lelkiismeretes ember, aki láthatólag semmit sem ért a gyerekneveléshez. Eli év eleje óta ren-geteget változott. Megerősödött és külseje alapján vadabb is lett. Habár a jegyei kiemelkedőek voltak, Mr McSeller mégis aggódott. Remélte, hogy sikerül valamennyit megtudnia a fiúról, a szüleiről és úgy általában a családi dolgaikról, de csalódnia kellett. Furcsállta, hogy Eli anyja csak úgy, egyik pillanatról a másikra elküldi maga mellől a gyerekét az ország másik csücs-kébe. Furcsállta azt is, hogy eddig Adam egyetlenegy szülői értekezletre sem jött el. Habár nem tudta, hogy milyen a kapcsolat Eli és az apja között, mégis Adamnek látnia kellene, hogy Eli nincs rendben lelkileg.
- Rendben Eli! – szólat meg néhány perces csend után Márk. – Köszönöm, hogy bent maradtál és szántál rám némi időt.
- Szívesen! – nyögte a fiú, akit meglepett a tény, hogy a tanár ilyen könnyen feladta a témát – De azért köszönöm! – tette még, hozzá, majd kiment a teremből.
Mark McSeller hamar rájött, hogy rossz ajtón kopogtat. Eli egy makacs tizenéves, aki ragaszkodok a titkaihoz, még ha azok ártalmatlanok is. Nem is értette, miért próbálkozott meg beszélni a fiúval. Mindenestre a célját elérte. Azzal, hogy nem nyaggatta, hogy elmondta, bármikor, bármilyen problémával fordulhat hozzá, már elültette a bizalom magjait. Most vi-szont egy olyan dolgot kell tennie, amit még eddig soha. Úgy döntött egyik nap felkeresi Adam Wergert.
Celia csillogó szemmel pattant fel a terem melletti székből, mikor Eli kilépett a folyo-sóra. Nem akart egyedül hazamenni, és persze szeretett volna kicsit együtt lenni Eli-al. Hátra-vetett hajjal Eli mellé lépett.
- Nem baj ha egy darabon veled megyek haza? – tudakolta kedves mosollyal az arcán.
A fiú nem viszonozta a mosolyt, de nem is adott elutasító választ a lány kérdésre, így Celia Eli társaságában lépett ki az iskola dupla szárnyú főbejáratán.
- Nem láttalak mostanában – jegyezte mega lány. – Kerülsz engem?
- Nem! – sietett a válasszal Eli. – Egyszerűen sok a dolgom mostanában. Nálunk nem volt ennyire kemény a gimi. Nehéz veletek lépést tartani.
Celiának szent meggyőződése volt, hogy a fiú hazudik neki. Igenis kerüli őt. Megállt a Tölgyfa-sétányt és a Fő utat keresztező sarkon és bánatos tekintettel nézett fel Elire.
- Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad! – fakadt ki a lány. – Egyszer kedves vagy, átjössz, meghallgatsz. Ott maradsz, míg alszom, máskor meg kerülsz. Nem szólsz hozzám és láthatóan beszélni sem akarsz velem. Eli, mi van veled?
Elit meglepte a lány váratlan kitörése. Szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, így becsukta. Fejében ezernyi gondolat cikázott, ahogy Celia szemeibe nézett. Semmi okos gondolat nem jutott eszébe. Semmi olyan, amivel lecsitíthatná Celiát, vagy elterelhetné a gon-dolatait, arról, hogy valóban kerüli őt.
A lány dacos, határozott tekintete szinte röntgenként hatott Elire.
- Celia – szólalt meg végül nagy nehezen Eli –, nem kerüllek. Rosszul látod a dolgo-kat. Szeretek veled lenni.
- Próbálok hinni neked – mondta csendesen Celia –, de a tetteid sokszor annyira az el-lentétét sugallják annak, mint amit állítasz, hogy már fogalmam sincs, mikor mondasz igazat és mikor próbálsz csak nyugattani. Eli, szeretnélek jobban megismerni. Szeretnélek megérte-ni, de ehhez te is kellesz. Bízz meg bennem kérlek!
- Ez már többről szól, mint a bizalom!
Eli arca fájdalmas grimaszba torzult. Eltávolodott a lánytól.
- Nem lehetek a világod része – mondta csendesen. – Sajnálom, ha eddig úgy tűnt le-het bármi is kettőnk között. Illetve, próbáltam úgy rendezni az életem, hogy lehessen köztünk valami, de sajnos ez lehetetlen. Sok mindent nem tudsz rólam. És ezeket a dolgokat nem is mondhatom el, mert biztosan halálra rémülnél. Celia, fontos vagy nekem. Éppen ezért, ha azt mondom, nem lehetsz a közelemben, azt el kell fogadnod. Nem kell bíznod bennem, de hidd el, csak a javadat akarom.
Celia felnevetett. Olyan nevetségesek voltak számára Eli szavai.
- Díler vagy? – kérdezte, mikor újra szóhoz bírt jutni. – Csempész? Gyilkos? Pszicho-pata? Egy szökött elítélt?
A fiú csak a fejét rázta és egyre növekvő aggodalommal nézte Celia egyre növekvő dühét. Szívesen elmondott volna mindent a lánynak, de nem lehetett.
- Tudod mit? – vetette oda végül Celia. – Hagyjuk! Hagyjuk az egészet.
Könnyfátyolos szemmel ment el Eli mellet. Nem nézett hátra. Dühe annyira elvakítot-ta, hogy már az sem érdekelte, ha valamilyen oknál fogva megbántja a fiút. Elege volt. Szeret-te Elit és unta már a fiú hangulatingadozásait. Egyre érett benne az elhatározás, hogy kideríti a titkát. Legyen az akármi.
Eli bánatos tekintettel nézett a lány után. Élt a gyanúperrel, hogy a lány még koránt-sem végzett vele és, hogy valamilyen módon, de még támadásba fog lendülni.
Lassú léptekkel bandukolt haza. Fájt a feje a számtalan megválaszolatlan kérdéstől és a rengeteg új információtól. Pihenni szeretett volna. Úgy érezte most már tényleg jár neki egy szabadnap. Egy olyan csendes és nyugodt nap, mikor mindenki nagy ívben elkerüli és neki sem kell senkire figyelnie önmagán kívül.
A házuk előtt álló postaládából kiömlő újság és szórólaptömeg húzta vissza Eli elka-landozott gondolatait a valóságba. Nem értette Adam miért nem vitte be egész nap a felgyü-lemlett papírhalmot. Sietve felkapkodta a földről a szétszóródott lapokat, majd bement a ház-ba. Ledobta a táskáját az előszobában, majd konyhába ment.
~ KÖZÉRDEKŰ FELSZÓLÍTÁS ~

A Billerg városi rendőrség önkéntesek segítségét kéri a város, illetve a város környéki erdő átkutatásához. A környék átfésülése a nemrégiben történt vérontás miatt szükséges.
Felkérjük a lakosságot, hogy aki tud, jelentkezzen a szervezett kutatáshoz.

Az eseményre: MOST szombaton kerül sor.
Gyülekezés: az erdő szívében lévő tisztáson.
További információ a helyszínen.

Billerg rendőrőrs

A lappal a kezében felsietett az emeletre és benyitott Adam dolgozószobájába. A férfi egy vaskos könyvön aludt. Szemüvege félrecsúszott az arcán. Jegyzetei gyűrötten hevertek körülötte. Laptopján aktiválódott a képernyőkímélő.
- Adam! – rázta meg gyengéden a vállát!
A férfi egy horkantással magához tért. Ijedt tekintettel körbenézett, majd felpattant ültéből.
- Te jó ég! – kiáltotta miközben elkezdte felkapkodni a földről a jegyzeteit. – Hány óra van?
- Negyed öt, azt hiszem. Miért?
Adam egy megkönnyebbült sóhajjal visszaült bőrfotelébe.
- Estefelé lesz egy megbeszélésem az irodában, de akkor még van egy kis időm.
Adam az asztalra tette a jegyzeteket, majd levette a szemüvegét és megtörölte az arcát. Fáradtan nézett fel Elire, aki egy szórólapot nyújtott fel.
- Ez mi? – kérdezte, miközben átvette és olvasni kezdte.
- Azt reméltem te majd megmondod.
Adam közel egy percig emésztgette az olvasottakat, majd visszaadta a lapot Elinek.
- Pontosan mit szeretnél?
- Adam! – csattant fel Eli. Kezdte elveszteni a türelmét a férfi lassúsága miatt. – A morg kint bóklászik valahol. Mindketten tudjuk, hogy az a fenevad ölte meg Mrs Stonert és most egy csapat ember akar bemenni az erdőbe. Mintha csak egy csapat nyulat hagynánk be-menni az oroszlán barlangjába. Ezt nem hagyhatjuk.
- És mit vársz tőlem? – kérdezte összeráncolt homlokkal a férfi.
- Töröld az emlékeiket! Gyújtsd fel az erdőt. Bármit csak tégy valamit! Óvd meg őket!
Adam elmosolyodott. Tetszett neki a fiú dühe. Örült, hogy minden probléma ellenére képes tisztán látni a célt. A célt, amiért ideküldték: hogy megóvja ezt a világot. Nem tudta, hogy csak Celia miatt kéri ezt tőle, vagy valóban megszerette ezt a bolygót és az itt élő emberi fajt, de ez most nem is érdekelte. A védelmüket kérte és ez kezdetnek elég volt.
- Minden éjjel, mióta megtámadott téged a morg körbejárom az erdőt és a várost – mondta csendesen Adam. – Minden éjjel úton vagyok és tüzetesen megvizsgálok mindent, de eddig semmit sem találtam. Van egy halvány sejtésem, hogy a lény elhagyta a város területét. Valószínűleg elment, hogy felkeresse a gazdáját. Ennek fényében többet fogunk gyakorolni. Nem úgy fejlődsz, hogy szeretném. Erősebbnek kell lenned.
- Adam, én mindent megteszek – fakadt ki Eli. Egy pillanatra el is felejtette, miért és ébresztette fel a férfit.
- Tudom! – mosolyodott el Adam. – De sokkal többet kell gyakorolnod. Úgy döntöt-tem, ezentúl nem emberi alakban fogod végrehajtani a mentális feladatokat. Talán úgy haté-konyabban fogod használni az erőd.
Eli bólintott.
- Ami pedig még, a kutatást illeti, ne aggódj! Az emberek biztonságban vannak. A hétvégén nyugodtan gyakorolhatunk mi is. A rendőrkapitány szigorúan csak a városra és az erdő peremére korlátozza majd a keresést. Erről gondoskodtam. Szóval ne aggódj, a morgtól mindenki biztonságban lesz.
Szombat reggel közel harminc ember gyűlt össze a kis erdei tisztáson, hol néhány hó-nappal ezelőtt még a diákok ünnepelték az új tanévet. Szinte kivétel nélkül mindenki egy bög-re kávét szorongatott és nagyokat ásítva várták a rendőrkapitány utasításait.
- Emberek! – szólalt meg mély hangon a főkapitány. Szájából egy félig elszívott cigi lógott ki. Celia úgy látta, mintha a férfi szeme homályos lenne, de meggyőzte magát, hogy csak az álmosság miatt képzelődik. – Húsz ember Henrik Horly vezetésével a várost fogja átkutatni. A maradék tíz velem marad és az erdő külső gyűrűjét fogja átfésülni. Amit kere-sünk, könnyen meglehet egy veszett farkas, róka, kutya, egyszóval valami nagytestű állat. Leginkább erre gyanakszunk. Bárki bármilyen állatot lát, ami furán viselkedik, az tartsa meg a tisztes távolságot és azonnal jelentse. Mindenki tartsa bekapcsolva a rádiótelefont és keze ügyébe a sokkolót. Ami még fontos. Hogy párokba fogunk menni. Egyszóval, mindenki kerít-sen magának egy párt és akkor tíz embert kérek hozzám!
A főkapitány végszavát követően hatalmas mozgolódás támadt. Celia is elvergődött az egyik rendőrhöz, aki a sokkolókat osztogatta és megmutatta a szerkezet használatát, majd sorba állt egy másiknál, aki a rádiótelefont osztogatta. Mikor minden felszerelést beszerzett elindult megkeresni Carolt. Néhány lépés után meg is látta barátnőjét, aki egy csapat lány között vihorászott. Celia döbbenten látta, hogy legjobb barátnőjét Sarah és a kis barátnői zár-ják gyűrűbe.
- Sziasztok! – szólat meg Sarah háta mögött.
Sarah egy felsőbbrendűségi pillantással fordult meg. Úgy nézett Celiára, mintha egy darab folt lenne a kedvenc ruháján.
- Mit akarsz? – kérdezte unottan.
- Igazából tőled semmit – vetette oda a lány. – Carolt akartam megkérdezni, hogy lesz-e a párom.
- Kötve hiszem! – vihogott fel Sarah. – Carollal pont párban vagyunk. – Ő velünk jön a városba.
- Ezt ne te döntsd el! – sziszegte Celia. – Jössz Carol?
A lány csak lesütötte a szemét. Ezzel Celia meg is kapta a választ a kérdésére. Úgy érezte legjobb barátnője, a lány, akire eddig mindig számíthatott kegyetlenül elárulta. Vadul dobogó szívvel és keserű dühvel hagyta maga mögött a vihogó lánycsapatot és indult el a fő-kapitány felé.
- Lehetek a párod? – kérdezte egy félős monoton hang, mikor odaért az erdő széléhez.
Patrick elveszett tekintettel, egy hatalmas monstrumként emelkedett a lány felé. Póló-ját, majd szétszakították az izmai és láthatólag nagyon lelkes volt, hogy hozzá mert szólni egy lányhoz. Celia végignézett a fiún és egy szempillantással megállapította, hogy a fiú szülei vakok lehetnek, ha ilyen kis ruhákba gyömöszölik bele mamut méretű fiukat.
- Biztos vagy benne? – kérdezte hitetlenkedve Celia. – Te elvileg szóba sem állhatsz velem. Hol hagytad Dereket?
- Otthon alszik – motyogta a fiú. – A tegnapi edzés, azt mondta nagyon kifárasztotta.
- Képzelem mennyire – sóhajtott fel gúnyosan a lány. – Na jó, gyere!
Tíz perccel később a főkapitány jelzésére egyszerre indultak be az erdőbe. Patrick fé-lénken menetelt Celia mellet. A lány nem sejtette, hogy micsoda vihar tombol a fiú lelkében. Habár a szigorúan leszögezték mindenkinek, hogy az erdő peremén maradjanak, ők mégis egyre beljebb merészkedtek. Patrick hosszas lelki küzdelem árán végül rászánta magát, hogy újra Celiához szóljon. Rádiókészülékét kikapcsolta. Nem akarta megkockáztatni, hogy márki is meghallja, amit mondani akar. Különösen akkor, ha a lány visszautasítja. Nem akart úgy kimenni az erdőből, hogy esetlegesen mindenki rajta röhögjön.
- Celia – kezdte lassan -, szeretnék elmondani neked valamit!
Celia megtorpant. Régebben, még az általános iskolában hallott olyan pletykákat, hogy Patrick szerelmes belé. Lehet, hogy a fiú érzései eddig kitartottak? Lehet, ezt akarja el-mondani? Ezért akart vele lenni egy párban?
- Szavad ne feledd! – intette le a fiút. – Pisilnem kell! Azonnal jövök!
Celia bevette magát a fák közé. Patrick meglepetten bámult utána, de végül is örült, hogy a lány hagyott neki egy kis haladékot, hogy összeszedje minden bátorságát. Percek tel-tek el és a csend egyre csak mélyült a fiú körül.
- Celia? – kiáltotta. – Itt vagy?
Ág reccsent nem messze tőle. A fiú lelkében felderengett egy különösen valóságos érzés mely egyre jobban magával ragadta. Nem egyszerűen félt, rettegett, de igyekezett elal-tatni az érzést. Ez Billerg. Ismeri a várost, az erdőt, nincs itt semmit. Biztosan csak Derek jött utána, hogy szórakozzon. Celiára nem is gondolt. Tudta, hogy a lány nem űzne vele ilyen ol-csó tréfát.
- Celia? – kiáltotta újra.
Újabb ág reccsent, ezúttal közelebbről. Tett néhány lépést előre.
- Derek? – motyogta. – Te vagy, haver? Ne szórakozz!
A reccsenés távoldott, egyre beljebb csalva a fiút az erdőben.
- Derek! – kiáltotta a fiú vagy félórányi gyaloglás után. – Öreg, ne szórakozz! Nem vagy vicces. Nagydolog, beszéltem Celiával, most ezért rágtál így be?
Semmi válasz nem jött, kivéve az egyre távolodó reccsenéseket. Patrick idegesen téb-lábolt, majd még beljebb hatolt az erdőben.
- Kitekerem a nyakad, ha a kezem közé kerülsz! – sziszegte a hang irányába.
Újabb fél óra gyaloglás után fáradtan állt meg egy vastagabb törzsű fa mellett. Csak akkor látta mennyire elkeveredett az erdőben, mikor felnézve már a kék eget sem látta a fák sűrű koronájától. A homály baljósan fogta körbe. Feltűnt neki, hogy már percek óta nem hall-ja a recsegéseket, helyette egy nyöszörgő hangra lett figyelmes. Óvatosan kinézett a fa öles törzse mögül. Nem messze tőle egy kidőlt fa alá ásott gödörben valami vergődve nyöszörgött. Meghűlt az ereiben a vér. Lassan kilépett a fa árnyékából és elindult a lény felé.
Emberforma volt, de mégis más. Teste görnyedt volt, a csontjai itt-ott kiálltak a testé-ből. Bőr egyáltalán nem volt rajta. Az élő véres hús Patrickba fojtott egy üvöltést. Csak né-mán állt a lény fölött és megkövülte bámulta. A rémülettől teljesen megfagyott. Arra gondolt, hogy talán ezt is az a valami művelte, ami megölte Mrs Stonert. Nem volt biztos benne és nem is akarta megtudni.
Mire elindult volna a lény szembefordult vele.
Patrick egy hatalmasat üvöltött, majd hanyatt esett. Elbotlott a saját lábában. Ott volt egyedül egy aprócska mohával benőtt tisztáson, valahol az erdő legmélyebb pontján és innen nem tudott hova menekülni. Sem a látványtól, sem az érzéstől, hogy innen soha többé nem fog elmenni.
A gödörben fekvő lénynek az arca félig hiányzott. Koponyája eldeformálódott volt és jobb – egyetlen meglévő szeme – teljes mértékben, vérben úszott. Patrick gyanította, hogy nem lát semmit. Csendesen szuszogott, majd nyöszörögve felemelte a fejét. A fiú belemarkolt a földbe és úgy érezte szíve hamarosan kitör a mellkasából.
A lény abbahagyta a szaglászást, majd félelmetes hangon mondott valamit. Patrick csak reménykedett benne, hogy csak morgott, de sehogy sem bírta palástolni az tényeket. A gödörben lévő valami beszélt. A földön nem ismert és nem hallott nyelven. A fiú akárhogy próbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelte a beszédet, valójában tudta. A lény beszélt, és nem csak hogy beszélt: utasítást adott.
Lassan felállt és hátrálni kezdett. A lény undorító fejet egyfolytában felé tartotta. Már majdnem elérte a fát, ami mögül előjött, de egyszer csak nem volt hová mennie. Úgy érezte, mintha egy valami meleg folyadékot öntöttek volna rá. Lenézett. A hasából egy éles pikke-lyekkel borított farok állt ki. A hasából lassan szivárgott a vér. Érezte, ahogy eltávolodik a földtől. A teste lassan a magasba emelkedett.
Ennyi volt. Tíz évig küzdött azért, hogy elég bátorsága legyen ahhoz, hogy annak, akit szeretett bevallja az érzéseit. Tíz éve szerette volna elmondani Celia Stonernek, hogy szereti.
Reménytelenül és őszintén.
El szerette volna mondani mennyire vágyik rá, hogy mellette legyen. Megígérte volna neki, hogy mindig felvidítja, ha a szomorú. Mindig vigyázott volna rá és mindig fogta volna a kezét. De ezt most már Celia sohasem fogja megtudni.
Patrick belezett a mohóságtól izzó fehér, mandulaalakú szemekbe, majd a sajátját le-hunyta és néhány pillanat múlva már nem érzett semmit.
Celia menekült. Nem üldözte senki, mégis rettegett attól, amit Patrick talán mondani akart neki. Ágakat tolt félre és derékig gázolt az erdő szélén növő gazban. Csak akkor pihent meg mikor egy hatalmas sziklához ért, ami a város melletti erdő szélén volt. Zihálva kapkodta a levegőt mígnem meghallott egy ismerős hangot. Adamét.
- Már elég volt ennyi Eli! – kiáltotta a férfi. – Tudom, hogy kimerültél, de ölts gyorsan emberi alakot és indulunk haza.
Celia lassan kikukucskált a szikla mögül. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Leg-szívesebben sikított volna, de úgy érezte mintha minden oxigén eltűnt volna a közeléből. Adam lassan az autója felé sétált, ami mögött egy valószínűtlenül hosszú csaknem áttetsző kékes kar tűnt el. Celia összecsuklott a szikla mögött és remegve a szája elé emelte a kezét. A könnyei barázdákat vájtak az arcára. Az elfojtott zokogástól a teste egyre jobban remegett, végül felállt és elhányta magát.
Igaza volt.
Hallotta, ahogy a kocsi motorja életre kel. Hangosan felzokogott.
Igaza volt! Üvöltött egy hang a fejében. Eli Werger, a fiú, akit szeret, akiért az életét adná, nem emberi lény.

Nyolcadik fejezet - Kötődés

Nyugaton a horizont vérvörösen izzott a lemenő nap fényében. A kétnapos összefüggő felhőtakaró lassan szakadozni kezdett felvillantva egy halvány sarlót a kéklő égből, mely most inkább bánattal töltötte tele a világot, mintsem örömmel. Ez különösen Billerg területére volt igaz, ahol a levegőt a tragédia maró szaga töltötte meg. Celia Stoner üveges tekintettel meredt a plafonra. Fejéből az elmúlt huszonnégy órában apránként kiszállt minden nemű gondolat. Semmi sem maradt a lány tompuló agyában, sőt mitöbb a lelkében sem. A délelőtti órákban érkezett hírtől a lány teljesen padlóra került. Szívében egy betölthetetlen, mély lyukat ütött a tény, mely lassan egyre szélesebbé húzta azt az aprócska repedést, mit a veszteség szikrája okozott benne. Az utolsó emlékkép mi olyakor felderengett és halványan megmaradt benne, egy széles vállú, éles tekintetű rendőr volt, ki azt a hírt hozta, hogy édesanyja Emily Stoner meghalt.
- Miről beszél maga? – kérdezte döbbent tekintettel James Stoner. – Itt valami tévedés lehet! Biztos benne?
Celia kétségbeesett tekintettel nézett fel apjára.
- Uram… - a rendőr megköszörülte a torkát. – Sajnos van egy minden kétséget kizáró bizonyítékunk. Megtaláltunk a felesége jobb karját…
A némaság hírtelen tapintható lett a lakásban. Senki sem szólat meg. James megrökö-nyödve bámult a rend zavarodott arcú őrére, Celia pedig tett egy lépést előre és megfogta a férfi kezét.
- Kérem! – suttogta. – Mondja, hogy csak viccel.
A rendőr óvatosan kihúzta a kezét a lány markából, majd hátra lépett.
- Őszinte részvétem! – suttogta, majd kilépett a verandára. – Ha bármiben a segítsé-gükre lehetek, ha kérdéseik lennének, az őrsön megtalálnak.
James és a lánya ezt követően percekig csak állt a ház homályos egyhangúságában, majd a férfi egy szó nélkül kilépett a házból és bevágta maga után az ajtót. Celia szóra nyitot-ta a száját. Szeretett volna az apja után kiabálni, de nem jött ki hang a torkán.
- Lehetetlen! – suttogta maga elé. – Anya! Anyukám!
Lassan hátrafordult, és felcammogott a lépcsőn. Lábait ólomsúlyúnak érezte. Úgy gon-dolta, ha most belelöknék egy tóba, egész biztos úgy süllyedne le a fenekére, mintha egy be-tonkocka lenne. Már az utolsó lépcsőfokoknál ját, mikor megbotlott és hasra esett az emelet folyosóján.
Ott feküdt és nem akarta elhinni az imént hallottakat. Tudatának legmélyére lassanként csordogáltak le a rendőr szavai. Valahol mélyen gyökeret vert a szívében a valóság. Édesany-ja nincs többé.
A kis Felicity Gendoor vidáman szaladt pocsolyáról pocsolyára a Tölgyfa-sétány eső áztatta parkján. Nem foglalkozott anyja fenyegető szavaival, hogy nagyon meg lesz büntetve, mikor hazaérnek. Az utolsó pocsolyánál a kislány lába megcsúszott és ő hatalmas loccsanás kíséretében a nedves fűbe hasalt.
- Felicity! – sikoltotta ijedten az anyja. – Drágám, jól vagy? Mit mondtam neked?
- Mami! – nyögte grimaszolva a kislány, miközben felállt a földről. A bokor alól egy barnás-vöröses tárgyat vett fel.
- Mi az kicsim? – tudakolta az anyja. – Mit találtál?
A nő átvette a lánytól a tárgyat, majd velőt rázó sikollyal dobta le a földre. A tárgy egy jobb kar volt. Egy női kar, mely már oszlásnak indult. A rendőrök pillanatok alatt érkeztek a helyszínre és csakhamar kiderítették, hogy kié az oszló végtag. Fájdalmas szorítással a lelké-ben indult el Henrik Horly a napsütötte verandán, azzal az eltökélt céllal, hogy közli a Stoner család élő tagjaival, hogy Emily többé nem megy haza.
Már pirkadt, mire James másnaposan hazakeveredett a helyi kocsmából. Szédelegve indult el a lépcsőn, de a felénél megtorpant.
- Celia? – kérdezte csendesen.
A lány nyöszörögve a másik oldalára fordult. A férfi lassan lefeküdt mellé a földre. Kis helyezkedés után mindketten a hátukon feküdtek plafont bámulva.
- Apa? – szipogta a lány. – Nem tudom elhinni.
- Én sem – dörmögte a férfi.
Apa és lánya még órákig feküdtek egymás mellett teljes némaságban. Bár mindketten lehunyták a szemüket, egyikük sem tudott elaludni. A ház néma csendje furcsa mód úgy dü-börgött a dobhártyájukon, mintha közvetlenül egy hatalmas dob mellett feküdtek volna. Mindketten egyedül maradtak. Emily több volt egy gondos kezű háziasszonynál, egy szerető feleségnél és egy figyelmes anyánál. Egy kapocs volt, mely összetartotta a Stoner család töré-keny világát.
A nap már túllépte a delet, mire James nagy nehezen feltápászkodott és elindult a föld-szintre. Nem fekhetett tovább teljes tétlenségben. A nejét el kell temetni. El kell mennie a rendőrőrsre, hogy elhozza Emily egyetlen földi maradványát, majd a végtagot el kell vinnie a krematóriumba.
- Apa? – suttogta fáradt hangon Celia. – Hová mész?
- El kell intéznem néhány dolgot prücsök! – felelte csendesen a férfi. – Főzök egy ká-vét, gyere!
A lány lassan feltolta magát a földről és a lépcső korlátjába megkapaszkodva, széde-legve apja után ment. A lakást friss kávé illata töltötte meg. James fáradtan nézte lánya meg-gyötört arcát. Sosem hitte volna, hogy egyszer így kell, majd látnia.
- Celia… - hangja érdes volt és kihallatszott belőle az erőltetett nyugalom. – Elmegyek az őrsre és beszélek Henrikkel, délután pedig elkezdem megszervezni anyád temetését. Nem akarom sokáig halogatni a dolgot. Kérlek, maradj itthon. Sietek haza.
Celia apjára emelte kisírt szemit. Értékelte, hogy James megpróbál ennyire erősnek tűnni előtte, de most pont arra lett volna szüksége, hogy lássa, nem csak ő szenved a magány-tól. Alig észrevehetően bólintott. Felállt az asztaltól és kisimította az arcából csapzott fürtjeit.
- Ugyan hová mennék? – tudakolta csendesen, majd az emelt felé vette az irányt.
A hír, miszerint egy köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendő polgár, akit név sze-rint Emily Stonernek hívtak meghalt, futótűzként terjedt el a városban. A középkorú nőt min-denki ismerte, szerette és becsülte. A város egy emberként döbbent meg a hír hallatán, mikor Lisa Gendoor házról házra felhívta a barátnőit az új városi hírrel. Emily halálánál csak a gyil-kosság brutalitása keltett nagyobb visszhangot. Mindenki úgy érezte, hogy egy ilyen este nem maradhat megtorlatlanul és ezzel a tézissel a helyi rendőrség is egyet értett.
Adam Werger egy mély, fájdalmas sóhajjal tette le a telefont. Lassú léptekkel indult vissza a konyhába, ahonnan néhány perccel korábban a szerkezet csörgése hívta ki. Eli az asztalnál ült és éppen egy Angol beadandót gépelt a laptopján. Hogy mondja el neki? Most nyugalom van. Tanul, beilleszkedik és gyakorol. Ha szóbahozza, neki az esetet egyből átmegy a lányhoz. Mellette akar majd lenni. Fölöslegessé válik minden erőfeszítés, ami az iránt irá-nyult, hogy Celia távol maradjon tőlük. Adam szíve szerint eltitkolta volna Eli elől a szörnyű hírt, de tudta, hogy a fiú dühe nagyobb lesz, ha másodkézből kell hallania róla. Peremhelyzet előtt állt és bárhogy is dönt, bármit is tesz, annak csak egy végeredménye lesz. Eli leáll a lány kedvéért mindennel, csakhogy vele lehessen.
- Emily Stoner meghalt.
Eli keze megállt a klaviatúra fölött. Zavarodott, kérdő pillantással nézett Adamre, aki szeméből csak aggodalmat tudott kiolvasni.
- Most hívtak – folytatta a férfi. – A rendőrség feltételezi, hogy gyilkosság történhetett.
Amint Adam szavai elhaltak a házban megtörtént az, amitől vélt. Eli felpattant, lekapta a szék támlájáról a dzsekijét és az ajtó felé indult.
- Eli! – szólat meg erélyesen a férfi. – Nem szeretném, hogy odamenj!
A fiú megállt, kezében a kilinccsel. Lassan megfordult.
Átlátta a helyzetet.
Tudta mitől fél Adam.
- Nem kell aggódnod! – mondta csendesen. – Estére itthon leszek. Semmi sem válto-zik. Csak meglátogatom.
-Eli…
- Egyedül van – vágott közbe a fiú.
- Nincs egyedül! – mutatott rá Adam. – James vele van.
- Ebbe ne szólj bele!
Adam dühös tekintettel meredt a becsapódó ajtóra.
Eli sietős léptekkel haladt végig az utcák labirintusán, majd a Tölgyfa-sétányon. Két ugrással a verandán termett. Kopogtatott, de bentről semmi neszezést nem hallott. Egy újabb eredménytelen kopogtatás után benyitott. A ház üresnek tűnt. A konyhaasztalon két kávésbög-re állt magányosan.
- Celia? – kiáltotta. – Eli vagyok, itthon vagy?
Becsukta az ajtót maga mögött. A ház csendes volt. Lassan elindult az emeletre. Fo-galma sem volt van-e otthon valaki, vagy, hogy jól tette-e hogy idejött. Az emeleti folyosóról négy ajtó nyílt. Eli benyitott az elsőn.
Odabent egy francia ágy állt. Rajta összegyűrt takarókkal. Lassan becsukta Celia szü-leinek szobaajtaját. Odalépett a következőhöz, majd halk kopogtatás után benyitott. A szobá-ban, mintha megállt volna az idő. A falon rózsaszín tapéta volt, mely előtt fehér szobabútorok álltak. A kedves, plüssállatokkal teli ágy érintetlen volt. Első ránézésre senki sem volt a szo-bában. Eli belépett.
Celia az erkélyen állt és a fák hajladozó koronáit fürkészte.
- Celia!? – kezdte csendesen.
A lány összerezzent, majd hitetlenkedő tekintettel megfordult. Nem akart hinni a sze-mének. Eli itt? Eljött hozzá?
- Nem akartalak megijeszteni – mondta a fiú –, csak nyitva volt az ajtó… Tudni akar-tam, hogy jól vagy-e!
Celia szeméből lassan folyni kezdtek a könnyek. A fáradtságtól szédelegve elindult a fiú felé, majd a karjaiba omlott.
Eljött hozzá.
Itt volt.
Érte volt itt.
A nap vörös ragyogással bukott le a horizont mögé. Az égre először varázslatos színjá-tékot festettek a még látható sugarak egészen addig, míg el nem nyelte őket az est sötétsége. Celia szobájában, az ágy körül mindenfele plüssállatok hevertek. A fiatalok az ágyon feküd-tek. Eli szeme nyitva volt. Hanyatt feküdt, fejét az ágy támlájának támasztotta és bal karjával gyengéden cirógatta Celia haját, aki csendesen, mély álomban szuszogott a mellkasán.
Eliban számtalan érzés kavargott. Újak és régiek egyaránt. Számára szokatlan volt ez a fajta közelség. Az érintések a gyengédség, a törődés.
Jól döntött. Itt volt a helye. A lány mellett. Nem tudta volna szavakba önteni az érzése-it, mi több még földi szót sem talált arra az érzésre, amit a lány iránt táplált. Talán nincs is ilyen szó szerte a világegyetemben. De az érzés van. Létezik, és ő benne is él.
Odalent hangosan csapódott az ajtó.
- Celia?
James hangja jeges rémülettel hatolt Celia szívébe, aki rögtön magához tért és kiugrott az ágyból. Fejében vadul cikáztak a gondolatok.
- Mit mondjak? – kérdezte magát rémülten. – Ha meglátja, hogy itt vagy…
A kincs gombja elfordult és James belépett a szobába. Celia rémült tekintettel nézet a háta mögé, az ágy irányába, de a szobában addigra, rajuk kívül már nem volt senki.
Eli egy pillanat alatt az erkélyen termett. Celia talán még fel sem fogta, hogy az apja hazajött, mikor ő már le is ugrott a hátsó kertbe. Most igazán értékelni tudta az edzéseket. Még vetett egy utolsó pillantást Celia szobája felé, majd pillanat töredéke alatt eltűnt az ud-varról.
- Azt hittem már haza sem jössz!
Adam karba tett kézzel ült a nappaliban.
- Mondtam, hogy hazajövök – sóhajtotta Eli, majd az előszobába lerúgta tornacipőjét.
- Mit csináltatok? – kérdezte Adam, miközben felállt és követte a fiút a lépcsőhöz.
- Semmit! Csak beszélgettünk. Celia elaludt, én meg megvártam, míg James hazaér. A temetést volt intézni.
Adam csak állt és villámló tekintettel fürkészte Eli arcát. Minden oka megvolt rá, hogy mérges legyen a fiúra. Belegondolni sem mert, hogy mi lenne, ha Eli beleszeretne a lányba. Ha megízlelné a szerelem ízét. Maga a gondolat is végzetes, hogy a fiú elkötelezze magát egy halandó mellett. Minden elveszne. Minden, amiért eddig küzdöttek értelmét vesztené.
Fogalma sem arról, mennyire elkésett.
- Ne menj többet hozzá! – kérte nyomatékosan Adam. – A saját és az ő érdekében. Jobb ha távol marad tőled.
- Ne mond meg, mit tehetek és mit nem! – csattant fel Eli és lejjebb lépett egy fokot. – Celinak szüksége van rám és ott leszek mellette. Most vesztett el valakit, akit szeretett. Tu-dom, mit érez. Ki álljon mellette, ha nem én?
- Ez nem a te dolgod! Senkije sem vagy!
Eli erre már nem volt hajlandó felelni. Hátat fordított a férfinek és felsietett a szobájá-ba. Bevágta maga mögött az ajtót. Mindent megtett eddig neki, úgy ahogy mondta. Amikor azt kellett, megtanulta használni a testét. Utána otthagyta a lányt. Elhidegítette magától. Elzárt minden érzést, ami hozzá kötötte, mert Adam úgy akarta. Végül pedig szorgalmasan nekiállt fejleszteni az erejét.
Most viszont nem az lesz, amit ő akar. Ezúttal más a felállás. Többről van szó, mint egy lány és egy fiú közti érzelmi kötelékről. A gyilkosság, az hogy Emily meghalt csak egyet jelenthet: a morg a városban van és vadászik. Meg kell védenie Celiát. Meg kell védeni a lányt, akit szeret.
A szobában álló tükör most nem csak egy fekete öltönyös fiút mutatott. Látni lehetett benne bánatot, együttérzést és magányt. A sima ezüstös felület, mindent visszatükrözött. Lát-ványt és érzést egyaránt.
Eli megigazította fekte nyakkendőjét, kisimította zakóját. Helyére tette még néhány kósza tincset a fején, majd elindult a földszintre. Adam már az előtérben várta. Két nap telt a szóváltásuk óta és azóta, egyetlenegy szót sem beszéltek egymással. Eli néma csendben vette fel cipőjét, majd ment ki az autóhoz.
A temető Billerg határában volt a hegy lábánál. A hatalmas mezőt már elborították a sírkövek és a keresztek. A temető közepén egy hatalmas tó terült el, melyben egy kis sziget volt. A szigetre egy fahíd segítségével lehetett átmenni, ott ugyanis azokat helyezték el örök nyugalomra, akiket hamvasztottak.
Eli néma csendben lépkedett a hídon Adam mellett. Láthatólag olyan elveszett volt, mit a férfi. Egyikük sem járt még temetésen. A bolygójukon egyikőjük sem érte meg a szeret-teik halálát. Ahhoz az ő fajtájuk élete túl sokáig tartott. Földi viszonylatban, mondhatni örök-ké.
A szertartáson kevesen vettek részt. Elit – és így Adamet is – személyesen Celia hívta meg a ceremóniára. Rajtuk kívül csak néhány családtag és a család barátai álltak. A pap elsut-togott egy áment, a többiek követték a példáját, majd az urnát betették egy kődobozba és a helyére illesztették.
Celia az egész temetés alatt Eli arcát fürkészte. A nap már eltűnt a látóhatár mögött így a fiú arcvonási rejtve maradtak előtte. Egy dolog ütött szöget aznap reggel a fejébe: ha Eli valóban egy másik bolygóról jött, akkor lehet, megvan a képessége rá… arra, hogy… Meddő és szánalmas ötlet volt, de adott a lánynak annyi reménysugarat, hogy megpróbálkozzon vele.
- Eli lenne egy perced? – kérdezte elfúló hangon, mikor beérte a fiút a hídon.
Eli intett Adamnek, hogy mindjárt követi.
- Lenne egy kérdésem – mondta kerülve a fiú pillantását. – Tegyük fel, hogy elhisze,m amit magadról mondtál. Azt, hogy más vagy.
Eli biccentett jelezve, hogy folytassa.
- Lenne rá esély… hogy…
Abban a pillanatban a fiú rájött, hogy Celia mit is szeretne tőle. Elkerekedtek a szemei és hírtelen jeges rémült töltötte el, pusztán a gondolattól is.
- Azt akarod, hogy visszahozzam?
Celia a tenyerébe temette arcát és keservesen felzokogott.
- Még ha lenne rá hatalmam sem tehetném meg! – szögezte le a fiú. – Mindenkinek csak élete van. Nem hadakozhatunk a sorssal. Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Nem bolygathatjuk meg a természet rendjét.
Celia letörölte a könnyeit, majd közelebb lépett és egy puszit nyomott Eli arcára. A fiú vöröslő arccal szállt be Adam mellé az autóba. Világossá vált számára, hogy Celiának szük-sége van rá.
- Este átnézek Celiához – mondta csendesen Adamnek.
- Nem hinném! Edzened kell!
Eli dühös pillantást vetett Adamre, de befogta a száját. Az edzés sem tarthat örökké. Amit végez átmegy a lányhoz, még ha nem is fog aludni emiatt.
Eli egy maroknyi földet köpött a kráter közepére. A körülötte kavargó porfelleg gú-nyos árnyként lebegett körülötte. Úgy érezte, mintha minden egyes porszem nevetne több hete tartó ügyetlenkedésén. Dühe lassan halvány, piros ködöt húzott a szeme elé. Ökölbe szorította kezét és a földre csapott. Apró földdarabkák röppentek szerteszét.
- Elegem volt! – mondta dühösen, miután sebei összeforrtak és képes volt újra járni. – Nem tudok most az edzéssel foglalkozni.
Adam aggódva nézte végig, ahogy Eli kimászik a gödörből és elindul az utó felé.
- Nem adhatod fel! – kiáltott utána. – Eli gyere vissza!
Eli azonban úgy tette, mit aki meg sem hallja a férfi szavait. Dacosan ment előre, mit sem törődve Adam egyre dühösebb kiáltásaival. Már majdnem elérte az autó ajtaját, mikor valami kemény tárgy tarkón találta és ő csillagokat látva összeesett.
Fejét fogva állt újra talpra.
- Megőrültél? – kiáltott rá Adamre! – Ez mire volt jó?
- Hogy végre rám figyelj!
Adam lendített egyet a jobb karjával, mire egy kődarab repült a fiú felé. Eli maga elé emelte a tenyerét. A kő nem érte el.
- Nem érted mi forog kockán?
Adam egyre közelebb ment Elihez és csak úgy szórta rá a kisebb-nagyobb köveket. A fiú alig bírta hárítani azokat.
- Mi? – nyögte egy szabad pillanatában.
- Ha közel kerülsz hozzá, ha beleszeretsz, ha oda adod magad neki… ember maradsz!
A kőzápor elült. Eli leengedte a karját és félelemmel a szemében nézett fel Adamre.

Hetedik fejezet - Energia

Északról hatalmas, éjfekete fellegek közeledtek Billerg fölé. A városra lassanként olyan mély és nyomasztó sötétség borult, melyet az ott élő lakosok még sosem láttak. A szurokszínű felhők kreálta árnyék lassanként körülölelt mindent.
Elnyelte a házak közti zsákutcában felhangzó gyötrelmes sikolyt.
Tompította egy lány kétségbeesett zokogását.
És elrejtette egy fiú erőt próbáló küzdelmét.
Odafent, a végtelen égbolt alatt, az égi háború egy hatalmas dörrenéssel vette kezdetét. Az ezt követően felvillanó kétágú villám fénye néhány pillanatra megvilágított mindent, amit a sötétség addig elrejtett. A látvány pedig, önmagáért beszélt.
A napok egybefolytak Eli számára. Minden nemű gondolkodás nehezére esett és ebben nagy szerepe volt Celiának és persze az Adam által felállított edzőprogramnak is. Celia egyfolytában szúrós tekintettel nézett felé, Adam pedig azt a feladatot bízta rá, hogy minden erejével azon legyen, hogy az elméjét tisztán tartsa. Ez a feladat azonban meghaladta Eli képességeit. Egyfolytában eszébe jutott a lény, Derek és Patrick elgyötört arca és a Celiára rótt hihetetlen nagy teher. Emellett még igyekezett helytállni az iskolában is.
Kezdte úgy érezni, hogy túl sokat várnak el tőle az emberek.
- Hogy haladsz? – kérdezte Adam, mikor a fiú egyik késő délután hazaért az iskolából. – Holnap után indulunk. Remélem, nem szórakozod el a feladatod!
Eli egy vállrándítással hagyta figyelmen kívül a férfi szavait, majd felsietett az emelet-re. Nem akart többet az edzésprogramról és a küldetéséről beszélgetni. Magára csukta a szobája ajtaját és hanyatt dőlt az ágyán. Elege volt már Adam folytonos aggályaiból és a rengeteg elméleti felkészülésből. Cselekedni akart. Úgy érezte, ha már belement ebbe az egész őrületbe most már ideje lesz a gyakorlatban alkalmazni mindazt, amiről eddig csak beszéltek.
- Holnapután! – sóhajtotta mosolyogva.
Jó volt arra gondolnia, hogy két nap múlva megtérül háromheti keserves munkája. Lehunyta szemét és eljátszott a gondolattal, hogy hamarosan hihetetlen gyors lesz. Az erejét csaknem semmi sem fogja felülmúlni, és hogy hatalmában lesz a fizikai tárgyak mozgatása az elméjével. Bármit megtehet majd. Nem lesz olyan földi hatalom, mely az útjába állhat. Eli egy pillanatig úgy érezte, mintha övé lenne a világ.
Ahogy végigvette mi mindent tehet majd meg a közeljövőben, rádöbbent, hogy mennyire védtelen is a Föld. Átérezte kiszolgáltatottságát és gyöngeségét. Szükségük volt rá.
Hirtelen felült az ágyában. A gondolattól, hogy szükségük van rá az embereknek rögtön Celia jutott az eszébe. A lánynak is szüksége van rá, vagy inkább neki őrá?
Eli megpróbálta rendezni gondolatait. Ami a legfontosabb volt most, hogy még egy ideig távol tartsa magától a lányt. Ő maga, alig bírta követni az életében bekövetkező változásokat, nem volt benne biztos, hogy jót tenne Celiának, ha még több idegen és természetfeletti dologgal találkozna.
Felkelt és az asztalához sietett. Elővett egy tiszta lapot, majd táskája mélyéről kivette tolltartóját. Tollat ragadott és a lap fölé hajolt.
Kedves Celia,

Talán gyerekes dolog, hogy így üzenek neked, de mivel egyetlen mailemre sem válaszolsz… gyanítom elromlott a géped. Sokszor megbántam, hogy hetekkel ez-előtt otthagytalak a parton, de hidd el jó okom volt rá! Nem arról van szó, hogy nem szeretnék veled lenni… csupán rendkívül komplikált most az életem.
Felteszem, erre az lenne a válaszod, hogy megígérted, hogy mellettem leszel, de ezt nem várhatom el tőled.
Szeretnélek megkérni, hogy se az iskolában, se az iskolán kívül ne keresd a társaságom!
Egy ideig fontos, hogy egyedül legyek!
Bízom benne, hogy egyszer, majd meg tudsz bocsájtani nekem és akkor lehetünk barátok.

E. W.

Átolvasta, majd gondosan összehajtotta a levelet. Tudta, hogy silány magyarázat ez a viselkedésére, de nem tudott jobbat kitalálni. Farzsebébe süllyesztette a levelet, majd leszaladt a földszintre.
- Hová készülsz? – tudakolta Adam, de válasznak csak a bejárati ajtó csattanását kapta.
Eli lassú léptekkel haladt a csendes alkonyi homályba burkolódzó utcában. Félt találkozni Celiával. Mardosta a bűntudat, amiért ennyire hanyagolja és megbántja a lányt, de ez sajnos szükséges rossz volt. Félre kellett tennie az érzéseit.
Bekanyarodott egy tölgyfákkal szegélyezett sétányra. Az utca elejéről már látta a takaros kis kertes házat. Sosem volt még Celiáéknál, de sokszor látta már, hogy melyik házhoz megy a lány. Megszaporázta a lépteit. Túl akart lenni a beszélgetésen.
A kopogtatásra egy kedves arcú nő nyitott ajtót.
- Nem veszünk semmit! – mondta köszönés helyett.
- Jó napot! – biccentett Eli. – Öhm… nem eladni jöttem. Celia itthon van?
Emily szeme elkerekedett és egy pillanatig csak hápogni tudott. Alig fért a fejébe, hogy valaki a lányához jött. Mi több, egy fiú.
- Igen – motyogta. – Te ki vagy? Még nem láttalak erre.
- Eli Werger, asszonyom – mutatkozott be a fiú. – Nemrég költöztem ide.
Emily arcán halvány árnyék suhant át. A fiú neve hallatán arcáról eltűnt a kezdeti csodálkozás és a kedves mosoly. Komor és bosszús lett. Egykedvűen kiáltott Celiának, majd tüzetesen szemügyre vette a fiú külsejét.
- Szia! – mondta csendesen Celia, mikor felváltotta Emilyt az ajtóban.
- Szia!
Eli halvány mosolyra húzta a száját. Szomorúan konstatálta, hogy a lány nem viszonozza a kedves gesztusát. Elővette farzsebéből a levelet.
- Mit szeretnél? – tudakolta követelőzően a lány. – Azt hittem távolságot tartunk.
Eli biccentett, majd átnyújtotta a levelet.
- Mi ez?
- Magyarázatféle – felelte Eli. – Láttam, hogy nem kaptad meg a mailjeim.
Celia átvette a levelet. Úgy érezte menten elsírja magát. A keménység és dac álarcát – melyet az előtt öltött magára mielőtt lejött volna az emeletről – Eli szavai egy pillanat alatt darabokra törték. Itt állt karnyújtásnyira tőle a fiú és mégis úgy érezte fényévek választják el tőle. Mikor meglátta azt hitte csak szimplán bocsánatot kér, és minden ott folytatódik köztük ahol abbamaradt.
- Eli, miért vagy ilyen rideg? – tudakolta fájdalmas tekintettel. – Mondom, hogy rám számíthatsz. Itt vagyok neked.
- Ez nagyon bonyolult Celia – rázta a fejét a fiú. – Nem szeretnélek belerángatni olyan dolgokba, melyeket nem bírnál elviselni.
- Honnan tudod, hogy nem bírnám elviselni?
- Onnan – Eli megfogta Celia kezét és szemével rabul ejtette a lány tekintetét –, hogy én is alig bírom.
A lány szemeit égették a feltörni készülő könnyek, de erőt vett magán. Nem akart Eli előtt sírni. Nem akarta, hogy gyengének lássa. Félt, hogy megrémítené Elit és előbb lépne vele kettőt hátra, mint egyet előre.
- Különös ember vagy te Alien – suttogta. – Akkor ennyi? Többet nem beszélünk?
Eli szája akaratlanul is mosolyra húzódott. Legbelül örült neki, hogy a lány mindezen viszontagságok ellenére is vele szeretne lenni. Látta a szemében a vágyakozást és a félelmet, mégis lenyűgözte az állhatatossága és a belőle áradó szeretet.
- Nem! – mondta csendesen. – Remélem mihamarabb rendeződnek körülöttem a dolgok és akkor… minden a helyére kerül.
A lány kezéből gyengéden hullott ki a fiú keze. Celia égő szemmel követte Elit, míg a fiú el nem tűnt a sétány végében. Csak állt lehunyt szemmel a verandán. Képzeletének hatalmas színterén újraélte a néhány pillanattal korábban végbement eseményeket. Látta maga előtt, ahogy Eli újra megfogja a kezét, újra közelebb hajol hozzá, újra lágy csókot lehel az arcára. Élvezte a helyzetet és örült neki, de szíve mélyén rettegett attól, hogy ez netán egy búcsú volt. Úgy érezte, mintha a levél lángolna a kezében.
Nem merte szétnyitni.
Nem akarta tudni a tartalmát.
Úgy gondolta egyelőre jobb a tudatlanság.
- Mit akart itt ez a fiú? – követelte az ajtó csukódását követően Emily. – Netán jártok? És mit jelent az, hogy nem válaszolsz a mailjeire?
Celia úgy állt az előtérben, mintha leforrázták volna.
- Nem… járunk – nyögte csendesen. – Csak van néhány közös óránk. Egyel jár felettem. Csak beugrott beszélgetni.
Emily összehúzott szemmel vizsgálta lánya arcát.
- Anya, ne már! – csattant fel Celia.
- Nem tetszik nekem ez a fiú!
- Nem is ismered! – kiabálta a lány. – Ebben a rohadt városban mindenki úgy kezeli, mint egy csodabogarat. Senki sem vette a fáradtságot, hogy megismerje pedig sokkal különb valamennyiünknél.
Emily egy szó nélkül sarkon fordult és elindult az emeletre. Nem kerülte el a figyelmét, hogy lánya egy szót sem szólt a mailekről. Nem az zavarta, hogy Celia használni kezdte a gépet, hanem az, hogy amire. Nem akarta, hogy a lány egy fiú miatt adja fel az elveit. Az emeltre érve egy lendülettel nyitotta ki a Celia szobájának ajtaját, majd a könyvespolchoz lépett. Levette a laptop dobozát és feltépte a fedelét. Súlyos könyvek este a földre, mikor Celia utolérte anyját és belépett az ajtón.
- Hát így állunk? – kérdezte csalódott hangon a nő. Szíve mélyén bízott benne, hogy nem lesz igaza és a dobozban a laptopot találja.
- Mégis hogy? – vágott vissza Celia. – Eddig azon aggódtatok, hogy nem használom ezeket a dolgokat, most meg pont az a baj, hogy elkezdtem?
- Nem! – csattant fel Emily. – Az zavar, hogy holmi értelmetlen fiúzásra használod!
- Micsoda?
Emily a földre dobta a dobozt, majd megkerülte a lányát és megállt az ajtóban.
- A szemem láttára küzdötted fel magad oda hol most vagy – mondta lesütött szemmel, csendesen a nő. – Rengeteget tanultál. Elhanyagoltál mindent és mindenkit a tudásért. Nem fogom, hagyni, hogy most bárki megakadályozzon. Különösen egy fiú nem. Két évvel a cél előtt.
- Anya, félreértesz mindent! – zokogta kétségbeesetten Celia.
- Nem hinném!
Celia szobaajtaja abban a pillanatban csukódott be, mikor néhány utcával odébb Eli Werger a bejárati ajtót csukta be. Rossz volt látni a lány könyörgő arcát, de szíve mélyén érezte, hogy jól döntött. Különösen, hogyha már nem tett eleget Adam felszólításának, miszerint törölje Celia emlékezetét, az a minimum, ha távol tartja magától a lányt, legalább annyi időre, míg a kiképzése véget ér.
Aznap este és másnap egész nap két sajgó szív, két külön szobában magányosan gubbasztott egyazon ostoba ok miatt.
Eli korán ébredt vasárnap reggel. A nap aranyló sugarai éppen csak nyaldosni kezdték a horizontot, amikor nagy ásítások mellett belépett a konyhába. Bekapcsolta a kávéfőzőt, majd a konyhapultra könyökölve gyönyörködött a hajnal varázslatában. Nem sokkal azután, hogy egy bögrével leült az asztalhoz Adam is felkelt és álmos szemekkel kibotorkált a konyhába.
- Na? – kérdezte mosolyogva miközben leült a fiú mellé. – Kész vagy?
- Már amennyire kész lehet erre lenni – felelte kaján vigyorral a fiú. – Epekedve várom, hogy kipróbálhassam az erőm.
Adam három korttyal felhajtotta a kávéját.
- Összeszedem magam és indulhatunk – mondta, majd eltűnt a lépcső mögött.
Eli elmosta bögréket, majd felsietett az emeltre. Pizsamáját felváltotta egy melegítő-nadrágra és egy szakadt pólóra.
A tükörben egy átlagos emberi lényt látott. Egy fiút, aki kirándulni indul az apjával. Eli elmosolyodott a gondolatra, hiszen tudta, hogy ennél sokkal többről van szó. Eltűnődve nézte magát. Félt, hogy mai nap után már nem ez a fiú fog rá visszanézni, hiszen aznap minden meg fog változni. Valami véget fog érni, hogy valami új kezdődhessen. A változás hatalmas groteszk árnyéka vállára tette a kezét. Mosolygott, bár ezt senki sem láthatta, ahogy azt sem, hogy min: veszélyen vagy biztonságon.
Adam aggódva szemlélte az északi horizontot, ahol egy vékony sarlóban sötét felhők gyülekeztek. Rossz előérzete volt, de azt egy pillanat alatt elhessegette. A vihar csak késő délutánra fogja elérni a várost. Addig bőven van idejük.
Eli bezárta az ajtót, majd a kocsihoz sietett és beszállt.
- Indulhatunk? – tudakolta Adam.
- Részemről igen!
Az autó motorja felhördült, majd a férfi kitolatott a felhajtóról és fél perccel később már maguk mögött hagyták az utcát.
- Hová megyünk? – kérdezte izgatottan Eli.
- A város mellet van egy mező – tájékoztatta a férfi. – Az elég nagy és elhagyatott ah-hoz, hogy ott nyugodtan gyakoroljunk.
- Fényes nappal egy mezőn? – visszhangozta megrökönyödve a fiú.
- Tettem néhány óvintézkedést, ne aggódj!
- Például?
Adam felsóhajtott.
- Kitettem a földút elejére és végére egy magánterület táblát – magyarázta. – Ez nem mindenkit tart vissza, de reménykedek a legjobbakban. Plusz tegnap voltam egy két reptéren és a megfelelő embereket manipulálva elértem, hogy a mai nap lezárják a légteret a város fe-lett.
Eli úgy döntött inkább nem kérdez többet. Fogalma sem volt már mit gondoljon Adamről. Csendes némaságba burkolózva nézett ki az ablakon. Csakhamar kiértek a városból és néhány kilométer után Adam rátért egy gazzal benőtt dűlőútra.
A mező hatalmas és kietlen volt. A város melletti erdő az északi pereménél ért véget. Nem jöttek messzire, mégis úgy tűnt erre még a madár sem jár.
Adam lefékezte az autót.
- Megjöttünk! – mondta, majd kiszállt.
Eli követte a példáját. Bevárta Adamet, aki megkerülve a járművet mellé lépett, majd együtt indultak a mező közepe felé.
- Itt jó lesz – nézett körbe a férfi. – Ma két dolgot szeretnék gyakorolni veled. Első feladat…
Eli nem akart hinni a szemének. Adam körül a fűszálak gyűrűkben hajoltak meg, mi-kor a férfi elrugaszkodott és eltűnt a fiú mellől. A gravitáció mintha megszűnt volna a számára. Sebesen haladt az ég robosztus kupolája felé, mígnem el nem nyelte a magasban magányosan úszkáló bárányfelhők egyike. Adam amilyen hirtelen eltűnt, olyan hirtelen termett újra Eli mellett.
- Na, mit szólsz?
A fiú tátott szájjal bámult a férfira. Nem akart hinni a szemének. Míg tudatalatti énje ujjongott és epekedve várta, hogy végrehajtsa a mutatványt, addig tudatos énje egyre csak azt üvöltötte, hogy ez lehetetlen és ilyen nem történhet meg.
- A lényeg – mondta kissé zihálva Adam –, tartsd üresen a fejed és csak a célra koncentrálj! Ahogy megbeszéltük.
Eli lehunyta a szemét. Próbált eleget tenni a férfi utasításának és a célra koncentrálni
Ugrott.
Semmi.
Újra erőt vett magán és elrugaszkodott.
Ismét semmi.
Ártatlan emberi mutatványa mély sóhajt csalt elő belőle. Tudta, hogy lehetetlen. Mit várt tőle Adam? Olyan valószínűtlen ez az egész.
- Nézz fel az égre! – utasította mentora. – Szemelj ki magadnak egy felhőt és azt próbáld elkapni. Ne gondolj semmi másra, csak arra, hogy felérj odáig. Ne az járjon a fejedben, hogy ez lehetetlen! Képes vagy rá! Higgy magadban!
- Adam – nyögte keservesen egy újabb ugrás után –, ez nevetséges!
- Nem az! – csattant fel a férfi. – A tulajdon két szemeddel láttad, hogy meg lehet csinálni. Gyerünk! Menni fog!
Eli mögött meggyűrődött a talaj. Arcába erős, hideg szél csapott, mely a haját is összeborzolta. Egyre magasabbra emelkedett. Alig néhány másodperc alatt elérte a felhők alját. Óvatosan kinyitotta, addig szorosan lezárt szemét. A lélegzete is elállt az elé táruló színes tértől. Látta a várost, a mezőket és a környező kis falvakat. Minden olyan apró volt. Odalent, mit holmi zöld tenger, lágyan hullámzott a mező. Néhány pillanatig, csak lebegett és semmi más nem fér a fejébe, csak a szívmelengetően gyönyörű táj. A káprázatos látvány. A panoráma annyira lenyűgözte, hogy észre sem vette, amikor zuhanni kezdett. A mező egyre közelebb került hozzá, vagy inkább ő a mezőhöz?
Bepánikolt.
Üvöltve, kapálózva közeledett az elkerülhetetlen felé.
Eli teste hatalmas krátert robbantott a talajba. A felszálló porfelhőtől Adam nem látott semmit.
- Eli! – üvöltötte ijedten, miközben utat tört magának a homoktengerben. – Eli, mondj valamit!
A fiú összeroncsolódott lábakkal feküdt a mélyedés közepén. Körülötte vérben úszott a talaj, csontjai szilánkosra törtek, melyek átszakítva a hús és bőr védelmét, fehéren meredtek a külvilágra. Fájdalmas grimasszal szorongatta használhatatlanná vált végtagjait. Adam sietve letérdelt mellé.
- Szorítsd össze a fogaid!
A férfi megragadta a fiú jobb, majd bal lábát és amennyire tudta egyesével kiegyenesítette azokat. Eli keservesen felüvöltött, szeme előtt elmosódott Adam borostás arca. A fájdalomtól zsongott az agya és úgy érezte menten elájul.
- Változz át! – hallotta Adam tompa hangját.
Eli laposakat pislogva ránézett a férfira. Testén gyenge remegés futott végig. Adam lassan talpra segítette a törékeny, három méter magas lényt. A barnás porfal körülöttük lassan áttetszővé vált, majd teljesen eltűnt.
A lény sebei rohamosan gyógyultak. A fájdalom enyhült, majd teljesen megszűnt. Mi-re kiértek a kráterből Eli újra emberi alakjában állt Adam mellett.
- Fölösleges volt pánikba esned! – mondta egykedvűen a férfi, miközben kinyújtotta jobb kezét. Előttük a föld megremegett, majd a szétrobbant földhalom lassan megemelkedett és megtöltötte a krátert. – Fő a nyugalom! De ettől függetlenül szép ugrás volt. Elsőre nem is volt rossz.
Eli elmosolyodott.
- Hihetetlen érzés volt – ujjongta.
Adam vállára tette a kezét.
- Ezt ma még megpróbáljuk, de most még egy dolgot szeretném, hogy megpróbálj! Hoztam néhány labdát. Szeretném, hogy azelőtt visszahozd őket, mielőtt leérnének a földre.
- A futás jól megy – vont vállat a fiú.
- Meglátjuk!
Adam elmosolyodott, majd elhajította a zsebéből elővett ökölnyi méretű méregzöld labdát. Az apró tárgy durván hasította át a légteret, hogy aztán valahol több száz méterrel odébb eltűnjön a fűben.
- Ezt nem mondod komolyan! – nyögte megkövülten Eli.
- A szisztéma ugyan az, mintha ugranál! – intette le a férfi. – Üres fej és koncentrálj a labdára! Nos, ezt hozd vissza!
Egy újabb labda suhant el az erdő keskeny pereme felé, de ezúttal Elivel a nyomában.
Az ég szürkés árnyalattal burkolta be a város melletti mezőt és csakhamar elért a városka fölé is. A nap olyan váratlanul tűnt el, hogy az emberek hirtelen észre sem vették. Celia lecsukta laptopja monitorját, majd felvette az asztaláról Eli levelét. Nem olvasta még el. Félt a tartalmától. Félt az elutasítástól.
Lassan, a levéllel a kezében kiment a szobája erkélyére. Fel sem tűnt neki a felé közeledő nyomasztó homály. Felnyitotta, majd olvasni kezdte. Szemébe lassan könnyek gyűltek. Fájtak neki Eli szavai és úgy érezte, mintha minden apró fekete betű az ellensége lenne.
Mikor a végére ért hangosan felzokogott. Egyedül maradt. Két napja nem beszélt anyjával és most már Elivel sem fog. Lassan csúszott ki ujjai közül a fiú levele. A szél lágyan belekapott a papírlapba, majd letette a hátsó kertben a fűre.
Celia egyre csak zokogott. Nem érdekelte a hirtelen ráboruló sötétség és figyelmen kívül hagyta a kövér esőcseppeket is. Legszívesebben lerohant volna Emliyhez. Át akarta ölelni és elsírni neki minden bánatát. Beszélni szeretett volna neki Eliről és az érzéseiről, de nem lehetett. Kevélységben és makacsságban az anyjára ütött. Celia úgy érezte ezúttal neki van igaza és biztos volt benne, hogy nem téved Elivel kapcsolatban.
Elázva, kisírt szemmel ment vissza a szobájába. Bezárta az erkélyajtót, majd lesütött szemmel lement a földszintre.
- Anya? – kiáltotta a nappali sötétségébe. – Anya?
Sehol senki. Celia kinézett a viharba hátha meglátja valamerre Emily esernyőjét. Nem tudta, miért, de olyan érzése támadt a kinti homály láttán, hogy édesanyját soha többé nem fogja viszont látni. Gyorsan elhessegette ezt a morbid gondolatszikrát, majd leült a nappaliban.
Billerg egyik legeldugottabb sikátorába már alig szűrődött be némi fény. A komor fellegek hozta sötétség elzárta az égi ragyogás minden formáját és megfojtotta az utcalámpák sárgás derengését is. A lény, mely eddig a város alatti csatornarendszerben pihent, kidugta sebhelyes fejét a külvilágra. Fehér, mandula alakú szeme szinte világított a sötétségben. Nesztelenül mászott elő rejtekhelyéről. Halk morgással köszöntötte az őt körülölelő sötétséget és a magasban kavargó esőfelhőket.
Lassan siklott előre a keskeny sikátorban. Hosszú idő óta már csak egyetlen célja volt: táplálékot keresni. A madarak, macskák, kutyák túl aprók voltak számára. Valami nagyobb dologra vágyott, amivel hosszú távra csillapíthatja éhségét: egy emberre.
Vért és húst akart a fogai között érezni és ebben semmi és senki nem akadályozhatta volna meg.
Emily Stoner lelkiismeret furdalással a szívében indult hazafelé a munkából. Nem szeretett haragban lenni a lányával, mint ahogy senki mással sem. Szapora léptekkel haladt az utcán, miközben magában eltervezte, miképpen fog bocsánatot kérni Celiától. Úgy belemerült a gondolataiba, hogy fel sem tűnt neki, milyen sötétté is vált körülötte a világ. Aggódva nézett körbe. Bár tudta, hogy a csendes kisváros utcái biztonságosak, most mégis minden árnytól megrettent.
- Ez butaság! – motyogta maga elé, mikor megállt az egyik utcalámpa alatt, hogy megkeresse lakáskulcsát. – Már nem vagy kislány Emily!
Már csak egy rövid sétány választotta el az otthonától. A nő rendezte gondolatait és határozott léptekkel indult tovább. Elcsendesítette a lelkében vadul csengő vészharagot, mely kétségbeesetten próbálta tudatni vele, hogy valami veszély közeleg.
Az előtte vibráló utcalámpa üvege egy hatalmas csattanás kíséretében robbant szilánkokra. Emilyben meghűlt a vér. Lassan körbetekintett, de nem látott semmit. Egyel előrébb egy újabb lámpa robbant szét, majd még egy. Semmi sem várta most már elől csak szurokfekete sötétség.
- Hahó? – kiáltotta zaklatottan. – Van ott valaki?
A kérdés tompán visszhangzott az utca némaságában, majd a sötétség mélyéről öblös csámcsogás hangzott fel. Kisvártatva az Emily mögött álló utcalámpa búrája is szétrobbant. A benne égő körte utolsó villanását mohón nyelte el a sötétség. Újabb két robbanás hangzott fel és ezt követően az utca végleg elsötétült. Emily lelkét elöntötte a félelem. Remegve állt a sötétségben. Legszívesebben sikoltott volna, de nem bírt. Hangszálait megbénította a félelem.
Érezte, hogy valami mozog az utcában. Hallotta a neszezését és a morgását. Sejtette, hogy valami hatalmas és vérszomjas bestia ólálkodik körülötte. Ahogy szeme kezdett hozzá-szokni a sötétséghez közvetlenül előtte egy fehér, mandulaalakú szempár rajzolódott ki. A nő tompuló aggyal és növekvő rémülettel látta be a tényt, aminek eddig még a gondolatát is el-hessegette, hogy eljött érte a vég. Ott állt szemtől szembe a végzettel és úgy látta, mintha a világító szempár alatti széles száj, mosolyra húzódott volna. A halál kárörvendően a szemébe röhögött és támadott.
Emily kétségbeesett sikoltását elnyomta a magasban felhangzó égzengés. A morg hatalmas karmaival könnyedén a földre terítette a törékeny embert. A nő érezte az arcán nyíló három hosszúkás sebből előbuggyanó vér fémes illatát. A lény pengeéles fogai belemélyedtek a lábába. Velőtrázó sikoly közepette vágódott hasra és tíz körmét a betonba vájva próbált ellenállni a bestiának, mely egy sötét sikátor felé húzta.
Egy jó rúgással sikerült eltalálnia szemét. A szorítás engedett. Emily egy újabb rúgás-sal próbálkozott. A morg állkapcsának vad szorítása teljesen megszűnt. Még fektében hátra-nézett, de a bestiának nyoma sem volt. Zokogva állt fel, megkapaszkodva egy villanyoszlop-ban. Szeme már kezdett hozzászokni a sűrű sötétséghez, de még így is csak elmosódott, ho-mályos alakzatokat látott mindenfele.
Az első esőcseppekkel érkezett meg az újabb támadás. A morg farka vagy három mé-terre taszította el Emilyt a villanyoszloptól. Lassan oldalra fordult a betonon. Émelygett és fájt minden porcikája. Óvatosan feltérdelt. Az utca csöndben ázott az őszi esőben. Sehol sem mozdult semmi. Emily szíve vadul kalapalt. Egy kisebb szédülés következtében egy nagy adag véres hányadékot öklendezett maga elé az aszfaltra.
- Istenem! – suttogta. – Segíts!
Néhány pillanatig semmi sem történt, majd a nő érezte, hogy valami megragadja a jobb karját. Erős rántást érzett. A morg úgy rázta akár egy rongybabát. Végül Emily egy öles tölgyfának csapódott és néma sikoly kíséretében tudatosult benne, hogy hiányzik a karja.
A sebből lüktető mélyvörös vér egyre jobban felingerelte a fenevadat. Lassan az áldozata mellé kúszott és elégetett morgással kezdte nyalogatni a véres csonkot. Emily erőtlenül a lény felé kapott, de az tudomást sem vett róla. A nő újra próbálkozott. A morg végül megelégelte a nő hadonászását és felé csapott. Emily arcán most már foszlányokban lógott a hús. A morg megragadta a bal karját és húzni kezdte a nappali menedékhelye irányába.
Ha valaki az utcában kinézett volna az ablakon, ez első felvillanó villám fényében látta volna a téglafalnak csapódó testet, mely vörös csíkot húzva a ház falára csúszott le a földre.
Amikor néhány kilométerrel odébb egy sikátor mellett, egy elgyengült nő kétség-beesetten várta a csodát egy villanyoszlop mellől, egy fiú hatalmas lendülettel vágódott egy kietlen szántóföld közepébe. Eli földet köpve állt fel az általa robbantott kráter közepéből. Odafent egy kétágú villám hasította három részre az eget.
- Szállj be a kocsiba! – mondta elismerő hangon Adam. – Mára végeztünk! Elégedett vagyok! A krátert, majd én elrendezem.
Eli sajgó tagokkal tett eleget Adam felszólításának. Fáradt pillantásokkal nézte végig, ahogy a férfi egyetlen mozdulattal elrendezi a talajt, majd elindul az autó felé.
- Nem hittem volna, hogy ma ennyire kiteszel magadért! – veregette meg Adam a fiú vállát, mikor beszállt mellé. – Ha így haladsz nem fog sok kelleni hozzá, hogy minden gond nélkül használd az erőd.
- Ez remek hír! – sóhajtotta kimerülten Eli. – Bár én, úgy éreztem a bénázáson kívül semmit sem csináltam.
- Túl sokat vársz el magadtól – monda csendesen Adam, miközben beindította a motort. – Nagyon szépen teljesítettél a mai nap. Felülmúltad minden várakozásom.
Az autó lassan döcögve haladt a földúton, mígnem Adam egy éles jobbkanyarral kihajtott a Billerg felé vezető főútra. Már a város határában jártak, mikor hatalmas esőcseppek kezdték verni az autó szélvédőjét.
- Azt hiszem, a holnapi edzésnek búcsút mondhatunk – mondta csalódottan Adam, majd behajtott egy keskeny utcában, ahol teljes sötétség uralkodott.
- Részemről nem is bánom – vont vállat Eli. – Fáj mindenem.
Egyhangúan nézett ki az ablakon. A mindent felemésztő sötétségtől nem látott semmit. A következő villám aranyszínnel ragyogta be a várost. Abban a néhány másodpercben, míg az égi csoda tartott Eli láthatta volna az eldugott kis zsákutcában zajló félelmetes vérfürdőt. Csakhogy a villám túl későn ragyogott fel és ők már az utca végén hajtottak, teljes tudatlanságban.
A morg felkapta a fejét az autó morgó hangjára és összeszűkült szemekkel követte a sötétben elhaladó két fényszórót. Éles fogairól hatalmas cseppekben folyt le a bíborszínű vér. A testet, melyet behurcolt magával teljesen eltüntette. Jóllakottan nyalogatta az alvadó vért a fölé magasodó téglafalról. Az eső egyre jobban zuhogott. A lény végül egy elégedett morgás kíséretében visszahúzódott a csatornába. A fenti világot halvány víztükör borította, mely el-mosott mindent.
Elsimította a frissen hantolt földkupacokat a város melletti mezőn, cseppfolyóssá tette a tintát egy búcsúlevélen és tisztára mosta egy brutális gyilkosság színhelyét.

Hatodik fejezet - Tudás

Adam úgy érezte kilós súlyokat cipel a vállán. Mikor ráosztották azt a nemes feladatot, hogy kiképezze egy távoli bolygó védelmezőjét, először elkeseredett – nem szívesen hagyta magára a családját –, de aztán megtiszteltetésnek vette és örömmel utazta át a világűrt, hogy végül letelepedjen a Föld nevű bolygón. Ekkor még nem sejtette, hogy mire vállalkozott. Nem számolt az esetleges hibákkal és katasztrófákkal; különösen olyan naggyal nem, mint szülő-bolygójának elpusztulása. Azt hitte néhány évtized elteltével, miután segített beilleszkednie a fiúnak, hazamehet. Azt gondolta a legnagyobb dolog, amit tennie kell a szonár eltüntetése lesz.
Fájdalmas sóhajjal ült a kocsiban, pedig már néhány perce leállította a motort. Ez az egész őrület kezdett túlnőni rajta. Hogyan kerülhetett ide egy idegen világi fenevad? Többen is lehetnek? Mit mondjon Elinek, mikor a feltehető kérdések több mint felére ő maga sem tudja a választ?
Nem húzhatta tovább az időt.
Kiszállt a járműből. Lassú léptekkel indult el a bejárat felé. Sejtette, hogy Eli a föld-szinten fogja várni. Volt mit megbeszélniük, hiszen az elmúlt hónapokban semmit sem ma-gyarázott vagy mondott el a fiúnak, de ugyanakkor elvárta tőle, hogy vakon kövesse az utasí-tásait és bízzon benne.
A zárba illesztett a kulcsot és elforgatta. Mögötte az addig halványan izzó horizont fekete színt öltött. Adam egy határozott mozdulattal zára ki a sötétséget a házból. Villanyt gyújtott, majd lette táskáját, lábról lerúgta a cipőét és belépett a nappaliba. Ahogy sejtette Eli már várt rá.
- Beszélnünk kell! – mondta Eli, majd elindult a konyha felé.
Adam egy mély sóhaj közepette utána ment. Szíve mélyén félt ettől a beszélgetéstől, hiszen olyan sok mindent elhallgatott a fiú elől. De mégis mikor mondta volna el neki? Abban a pillanatban, mikor a levegőért kapkodó törékeny testét kihúzta a mentőkapszulából és ő né-hány perc után szembesült vele, hogy a fiú semmire sem emlékszik? Vagy, mikor teljesen magába zuhanva csak feküdni tudott az idegen földi testében? Esetleg, mikor hosszú hetek után visszatért az életkedve és úgy döntött, hogy ad egy esélyt a bolygónak és az itt élő embe-ri fajnak? Akkor kellett volna szólnia, mielőtt a fiú kilépett volna az éjszakába, hogy életében, talán először, bulizni induljon?
Nincs jó időpont.
Ez mostani sem volt az, de itt már a szükség tűzte napirendre a témát. Eli a konyha-pultnak támaszkodott és zsebre dugott kézzel figyelte Adamet, aki egy nagy bögre kávét töl-tött magának. Mindketten tudták, hogy az éjszaka mindkettőjük számára végtelen hosszú lesz.
A csendet Adam törte meg, aki időközben leült a konyhaasztalhoz és szórakozottan forgatni kezdte a bögréjét.
- Morgként szokták emlegetni a mi világunkban a lényt, ami megtámadott titeket, ami annyit tesz Sötét Fantom. – kezdte rekedtes hangon. – Találkoztál már ilyen bestiával, még ha nem is emlékszel rá. Nem igazán lehet elpusztítani. Pontosítok, a földi fegyverek kevesek hozzá. Itt nincs olyan anyag, ami áthatolna a bőrén.
Eli leült Adam mellé és feltette azt a kérdést, amely a leginkább foglalkoztatta:
- Mégis, hogy került ide?
- Valószínűleg a gazdájával jött – vont vállat a férfi. – Ezeknek a lényeknek nincs önálló tudatuk vagy tényleges gondolkodásuk, melyek arra utalnának, hogy értelmes lények. Rendszerint alárendeltjeik a bolygójukon uralkodó intelligensebb lényeknek. Hasonlóak, mint a földi állatok. Általában csak védelmezés céljából vannak gazdáik mellett, de előfordul, hogy kisebb-nagyobb feladatokat is rájuk bíznak. Gondolom a ti esetetekben is ez történt.
- Feladatokat? – visszhangozta Eli. – Mi lett volna a feladata néhány ittas diákkal?
- Nem hiszem, hogy valójában őket akarta – Adam hangja baljósan csengett. – Rájuk gyanítom csak az éhsége hívta fel a figyelmet. A morg sokkal inkább valaki olyat keresett, aki kirí a tömegből. Valakit, aki nem való az emberek közé, és ez alkalommal a szerencse az ő malmára hajtotta a vizet, hiszen megtalált téged.
Eli szemei elkerekedtek és egy pillanatra a hideg is kirázta. Őt keresték és meg is talál-ták. Hirtelen elöntötte a bűntudat, hogy veszélybe sodorta ezt a távolra eső kis naprendszeri csodát.
- Ezt nem értem – rázta meg a fejét Eli. – Akkor hová tűnt? Vagy neked sikerült el-pusztítanod?
- Ne légy nevetséges! – intette le a férfi. – Puszta kézzel még a magunk fajta sem tud túltenni ezen a lényen.
A férfi hátradőlt és kezével végigszántotta éjfekete haját, melybe már ősz szálak is vegyültek.
- Mellesleg, nem találtam meg – sóhajtotta. – Minden bizonnyal elment és megkeresi a gazdáját. Őszintén Eli, nem tudom, hogy most mi lesz.
- Nem kellene utána mennünk? Lehet meg tudnánk állítani, mielőtt megtalálná a gaz-dáját.
Adam elmosolyodott. Tetszett neki a fiú eltökéltsége. Úgy érezte jó úton halad afelé, hogy egy napon sikeresen betöltse bolygóbeli hivatását.
- Nem lenne sok értelme a nyomába szegődni, amíg nem tudod használni az erőd.
Eli bólintott, majd előre dőlt.
- Ez a másik dolog, amiről beszélnünk kell. Mi történt az erdőben?
- Gyanítom belekóstoltál az erődbe – mondta egyszerűen Adam. – Az emberi test másképpen reagál azokra a képességekre, melyek benned rejlenek.
- Tessék? – kérdezte értetlen tekintettel a fiú.
- A fajtánknak vannak bizonyos képességi – magyarázta a férfi. – Vannak melyek fizi-kailag mérhetők és vannak, melyek szellemileg. Azok, melyek a fizikai értelemben mérhetők, emberi testben jobban használhatók. Ilyen alakban több az izom és nem mellékesen ott van még az adrenalin is, melyet a mi valódi testünk nem termel. Ez a kettő páratlan erőt biztosít nekünk. Ott az erdőben, talán a félelem idézte elő benned azt az energiahalmot, amit végül a lényen vezettél le.
- Amikor eldobtam? – tudakolta Eli, bár szavai nevetségesen csengtek számára.
- Pontosan! – bólintott helyeslőn a férfi. – Ha kellően fejleszted és megtanulod kordá-ban tartani az erőd, hihetetlen dolgokat fogsz tudni végrehajtani.
- Ez alatt mit értesz?
Adam elmosolyodott.
- Azt majd inkább megmutatom – ígérte. – De térjünk rá azokra a képességekre, me-lyeknek erejét inkább szellemileg tudod kiaknázni. Sajnos ezeket nem igazán lehet megtanul-ni használni. Ezeket a képességeket érezned kell.
- Ugye nem azt mondod, hogy olyan lesz használni őket, mint amikor a testemet pró-báltam meg irányítani? – kérdezte aggódva a fiú.
A férfi lassan bólintott. Sejtette, hogy most következik a beszélgetés egyik legnehe-zebb része.
- Tudom, hogy meggyűlt a bajod az új testeddel, de az, hogy megtanuld használni a képességeid, minden eddig tanult dolognál fontosabb. Akkor ott, ha nem is elpusztítani, de meg tudtad volna állítani a morgot.
Eli elgondolkodva fürkészte Adam arcát. Próbálta feldolgozni az eddig elhangzott in-formációkat. Kezét már néhány perce az asztal alá rejtette. Nem akarta, hogy Adam lássa a remegését. Megpróbált nyugodt hangon beszélni.
- Miket értesz pontosan a mentális erő alatt? – hangja olyan volt, mintha egy vastag függöny mögül szólna. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Tudok majd netán repülni? Láthatatlan lenni?
Adam elmosolyodott.
- Nem egészen, de közel jársz a valósághoz.
Eli kíváncsian előredőlt, habár legszívesebben felrohant volna és magára csukta volna szobája ajtaját. Kívül akarta magát tudni a világból és ebből a hatalmas káoszból. Nem akarta hallani mire lesz képes, ha elsajátította az erejét. Adam úgy állította be az egész helyzetet, a képességét, mint holmi hihetetlen Isteni adományt, de Elit mindez halálra rémítette.
Más lett.
Négy hónapja élt emberként az emlékei nélkül. A múltja elveszett a jelene folyamato-san változott és a jövője kilátástalan volt.
- Képes lennél repülni és láthatatlanná is tudnál válni – mondta Adam. – De ezek olyan dolgok, melyek teljesen mértékben leszívnák az energiád. Semmid nem maradna, csak az eszméletlenség.
Eli összekulcsolta az asztal alatt a kezét. Minden, amiről földi létében azt hitte, hogy lehetetlen egy pillanat alatt lehetségessé vált.
- Ugyanakkor rövid ideig képes leszel lebegni – folytatta a férfi. – A hangsebességnél is gyorsabban tudsz majd futni és hatalmad lesz rá, hogy bármilyen tárgyat megmozdíts, anél-kül, hogy hozzáérnél. Pusztán csak az elméd segítségével.
Adam előre dőlt és a fiú csuklójára tette a kezét.
- Semmi sem lesz már ugyanolyan az életedben – hangja nyugodt volt és Eli számára furcsamód nyugtató. Úgy érezte biztonságban van, és minden rendbe jön. – Tudom, hogy az elmúlt két napban rengeteg új dolgot tudtál meg magadról, a környezetedről. Van mit meg-emésztened.
Adam felállt az asztaltól, de Eli visszahúzta.
- Van itt még valami!
Adam visszaült és aggódva nézett a fiúra. Félt, nehogy olyat kérdezzen, amire nem tudja a választ. Aggódott, hogy nem tud választ adni a fiú felmerülő kérdéseire, azzal még jobban megrémíti.
Eli tekintete elmerengve nézett ki a konyhaablakon a sötétségbe. Nyomasztó volt szá-mára kinti homály. Egyre csak az járt a fejében, hogy talán éppen náluk van. Odakint lapul a bokrok alatt a fehér szemű éjszakai démon. A kertjükben ólálkodik és figyeli őket. Eli hálát adott az égnek, hogy Celiának nem kellett azt a förtelmet látnia, mindazonáltal ő sokért nem adta volna, ha valaki kitörölte volna az emlékeit.
- Az emlékmódosítás – mondta határozottan. – Képes voltál kiküldeni, mindenfajta gyakorlat és tapasztalat nélkül egy védtelen emberhez? Akármi történhetett volna.
Adam nem válaszolt rögtön. Elmélyülten fürkészte a fiú arcát, de a nem látott rajta semmit. Eli arca nem tükrözte az érzelmeit, de a benne dúló vihart talán még emberi arccal is képtelen lett volna kifejezni.
- Az emlékmódosítás a legegyszerűbb, az összes képesség közül – dőlt hátra Adam, miközben egy hatalmasat ásított. – Elmagyaráztam, hogy működik. Semmi erőfeszítést nem igényel. Nem egy bonyolult, dolog, de hiszen tapasztalhattad. Könnyen ment Celia emléktör-lése?
Eli nem tudta mit feleljen. Nem akart hazudni, de az igazságot sem mondhatta el. Most már messzire ment azzal, hogy meghagyta Celia emlékeit. Ígéretet tett a lánynak, amit nem szeghet meg. Bízott benne, hogy megőrzi majd a titkát és mellette fog egy napon állni, úgy ahogy ígérte.
- Nem kellett! – vont vállat a fiú. – Megkérdeztem mit látott. Azt mondta semmi külö-nöset, csak aggódott, mert látta, hogy nagyon kiütöttem magam és ezét hívta a mentőket. Be-látta, hogy kicsit eltúlozta a dolgot, de örült, hogy most már jól vagyok.
- Azért tartsd rajta a szemed! – kérte komolyan Adam Elit. – Nem tudhatjuk, hogy mégis mit látott és mivel vezet félre minket! Nagyon óvatosnak kell lennünk!
Gyötörte a lelkiismeret furdalás Elit, amiért nem őszinte Adammal, de mégis, hogy lehetne? Itt van az univerzum egyik távoli csücskében emlékek és barátok nélkül. Nincs semmi kapcsolata az emberekkel, mert veszélyes velük kommunikálni. Próbálta megérteni Adamet. Igyekezett felmérni az aggodalmát, és elfogadni kemény szabályait, de most nem ment neki. Celia más volt. Szüksége volt rá.
Valakire, aki nem úgy néz rá, mint egy furcsa idegenre.
Valakire, aki nem a harcost és védelmezőt látja benne.
Olyan valakire volt szüksége, aki támogatja, megérti és szereti. Biztos volt benne, hogy Adamre mindig és minden körülmények között számíthat. A férfi ott lesz és segít neki, ha elakad egy próba során. Egyengetni fogja az útját.
De ez, ebben a helyzetben, ebben az univerzumban – Eli univerzumában – kevés volt.
Eli néma csendben felállt és a lépcső felé indult. Adam fáradt tekintettel követte a fiú lépteit egészen az első fokig.
- Eli! – szólt utána, de a fiú leintette.
- Adam – mondta fáradt hangon a fiú. – Ez túl sok volt. Nem tudom akarom-e ezt az életet. Amiket mondtál… kirázott a hideg. Olyan valószínűtlen lett minden. Ne haragudj, de néhány óra múlva kelnem kell. Iskola lesz.
Adam elgyötört tekintettel nézte a fiú távolodó alakját, míg az el nem tűnt az emeleti homályban. Csak most látta meg mi is játszódhat le benne. A szenvedés, a kétségbeesés leg-alább annyira kiült az arcára, mint a félelem vagy a kilátástalanság, a magány. Fogalma sem volt arról, hogy ezúttal hogyan fogja felsegíteni a földről. Ha nem látta volna most a lépcső elején a fiú arcát, talán fel sem merült volna benne, hogy milyen mély nyomok maradtak meg benne az este után.
Eli néma csendben állt az ablaka előtt. Zsongtak benne az elmúlt órákban elhangzott információk. Nem tudta eldönteni, hogy mit is higgyen el belőlük és mit ne. De bárhogy is rágta át magán az elhangzottakon mindig ugyan oda jutott vissza: bármennyire is valószínűt-len, de Adam minden szava igaz. A rémület úgy töltötte el az agyát, az egész testét, mint egy óriási hullám, mely a part felé közeleg. A lelke legmélyéről jött. Váratlan volt és energikus.
Épphogy elérte a mosdót. Tekintve, hogy lassan két napja nem evett semmit, csak epét hányt. Fájt a feje és a gyomra. Szeme előtt egyre csak a lény lebegett a gyűlöletes fehér sze-meivel. A fülében hallotta Derek és Patrick félelemmel teli üvöltését. Az orrában érezte a se-beiből kicsorduló vére szagát.
Eli megkapaszkodott a mosdóban. A szédülése csak rontott a helyzetén. Újra hányt. Szeméből óriási könnycseppek szöktek ki az arcára.
- Ez nem lehet a valóság! – nyögte elnyúzott arcú képmásának a tükörben. – Ez csak álom és hamarosan pirkad.
Adam gyengéden felemelte a fürdőszobakövön fekvő testet. Elborzasztotta a tény, hogy Elit mennyire tönkretették a körülötte zajló események. Befektette az ágyára, majd hal-kan becsukta az ajtót. Tudta mit kellene tenni, de képtelen volt rá. Ha most kitörölné Eli em-lékeit mindent kezdhetne előröl. Abba pedig bele sem mert gondolni, hogy mi történne, ha elveszne azaz idő, amit eddig a fiúra szánt. Borzasztóan önzőnek érezte magát, de most annak is kellett lennie, bármennyire is szörnyű. Ha most ez a tudás ára, akkor Elinek meg kell küz-denie érte és vállalnia kell bármit is sodor elé a sors. Most már nem lehet gyenge, hiszen itt vannak és csak idő kérdése, hogy megtalálják őket.
Eli kialvatlanul ébredt. Éjjeliszekrényen az óra a dél közeledtét jelezte. Elcsigázottan ült fel az ágyában. Megdörzsölte az arcát. Lassan tudatosult benne, hogy hétfő van és nem ment be az iskolába. Szíve szerint visszafeküdt volna. De tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét, nem menekülhet. A valóság meg fogja várni.
Felöltözött, majd lement a földszintre. Adam a konyhaasztalnál ült egy hatalmas papírhalom mögött. Kezében kávét szorongatott. Szemüvegét a feje tetejére tolta és lázasan böngészte az előtte lévő vastag könyvet.
- Szia! – köszönt rá Eli, majd a pulthoz sétált. Kivett a szekrényből egy bögrét és tele-töltötte kávéval. – Hogyhogy itthon vagy?
Adam megdörzsölte a szemét.
- Nem akartalak egyedül hagyni – hangja fáradtan csengett. Eli gyanította, hogy egész éjjel nem aludt. – Jól vagy?
Eli leült a férfi mellé és fejét a konyhaasztalra tette.
- Miért nem keltettél fel? – tudakolta egy ásítás kíséretében. – Suliba kellett volna mennem.
- Egy napot igazolhatok – mosolygott rá kedvesen Adam. – Sok minden történt veled az elmúlt napokban. Rád fért, hogy kipihend magad.
Eli belekortyolt a kávéjába.
- Amiket az éjjel mondtál… - kezdte csendesen – azokat valóban komolyan mondtad?
- Igen.
Eli sejtette, hogy ez lesz a férfi válasza, bár szíve mélyén remélte, hogy végül elmoso-lyodik és megrázza a fejét, majd jót nevet rajta, hogy mennyire hiszékeny. Tompán érzékelte a világot. Elrévedve bámult ki az ablakon. Próbálta elgondolni, hogy mi is vár az elkövetkező hetekben. Igyekezett tudatosítani magában, hogy milyen feladattal küldték ide és próbálta meggyőzni magát, hogy szükségesek azok a dolgok, amikre Adam majd megtanítja. A lényre gondolt, majd a két ártatlan életre, akikre rátámadt és Celiára
- Eli!
Adam hangja kegyetlenül visszarántotta Elit a valóságba. A fiú lassan tért maghoz álmodozásából.
- Nem akarlak siettetni, épp ezért várni szeretnék, még mielőtt megtanítalak használni az erőd. A hónap végéig még csaknem három hetünk van. Ennyi haladékot tudok neked adni. Fontos lesz utána tanulnod és gyakorolnod, mert most már tudnak rólad. Nem fognak késle-kedni azzal, hogy a nyomodra leljenek és utána, ha megtalálnak, nem fognak kegyelmezni. Megölnek ha nem védekezel.
Eli mélyet sóhajtott, majd kiitta a kávéja maradékát. Egyetlen szó nélkül hagyta magá-ra Adamet.
Nem tudott gondolkodni.
Nem tudott most a problémákra és a megmérettetésekre gondolni.
Bekapcsolta a laptopját és egyhangúan nézte a képernyő tompa fényét. Várta, hogy betöltsön a chates oldal, hátha Celia hagyott neki valamilyen üzenetet. Csalódottan csukta le a monitort. Zavarta, hogy a lány semmi életjelet nem ad magáról.
Aggódott érte.
Féltette.
Vágyakozva nézett ki a nyitott ablakán. Annyi minden változott meg hirtelen az életében. Örömmel könyvelte el magában, hogy legalább a táj nem változott. Ugyan az a kedves kis zsákutca köszön rá minden nap, ugyanazokkal a fákkal és házakkal és hamarosan ugyanaz az alkonyat fogja köszönteni, ami minden nap eddig benézett hozzá a szobája ablakán.
Fel sem tűnt neki, mennyire eltelt az idő. Az ajtócsengő éles berregésére tért csak visz-sza a valóságba. Lassan lement a lapcsőn. Adam már ajtót nyitott és épp beszélgetett valaki-vel. Egy lánnyal.
- Eli! – fordult hátra, mikor meghallotta a fiú lépteit. – Hozzád jöttek.
Az ajtóban Celia állt egy hatalmas halom könyvvel a kezében.
- Gondoltam elhozom a mai anyagot, mivel nem jöttél be – mondta egy szelíd mosoly-lyal az arcán.
- Köszi! – vette át a könyveket gépiesen a fiú. – Bejössz?
- Arra gondoltam sétálhatnánk egyet.
Eli bólintott, majd lette a könyveket a kis szekrényre és becsukta maga mögött az ajtót.
- Már attól féltem, nem látlak többet – vallott színt Eli. – Leszámítva persze az iskolát.
- Mondtam, hogy itt leszek neked!
Némán sétáltak végig az utcában egészen az óceánig. Lent a parton lágy szellő fújt és a kristálytiszta kék víz szikrázva verte vissza a nap sugarait. Magasan az égbolt alatt sirályok szálltak. Eli apró mosollyal az arcán nézete a lány elgondolkodott, kedves arcát. Fogalma sem volt róla, hogy mi járhat a fejében, de úgy érezte hiba lenne őt faggatni. Egyetlen szó nélkül mentek el egészen a vízpartig.
- Miért gondoltad azt, hogy nem fogok beszélni veled többet? – kérdezte Celia miköz-ben felvett egy lapos követ a partról. Egy lendülettel eldobta. A két fiatal hunyorogva nézte a kavics után hagyott egyre növekvő gyűrűket a vízen.
- Szerinted nem volt rá meg minden okom? – tudakolta a fiú, miközben követte a lány példáját és eldobott egy kavicsot.
Celia vállat vont, majd egy újabb követ vett fel a homokból.
- Én tartom a szavam – szavai kellemesen csengetek a csendes parton. – Melletted leszek és segítek bármiben.
- Celia, egy napja kértél tőlem haladékot – mondta értetlen arccal a fiú. – Azt mondtad idő kell neked és ezt el is fogadom. Csak furcsállom, hogy egy nap kellett ahhoz, hogy feldol-gozd a látottakat.
Celia elmosolyodott, majd eldobott egy újabb követ.
- Egyáltalán nem dolgoztam fel a történteket – vonta meg a vállát –, de rengeteget gondolkodtam és nem tudok csak otthon ülni. Be kellett látnom, hogy nem is fogom elfogadni a látottakat, ha nem veled vagyok. Ismerni szeretnélek és melletted lenni. Azt szeretném, hogy bízz bennem és ehhez veled kell lennem.
Eli elgondolkodva bólintott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok a legjobb társaság neked.
- Nem is kell, hogy az legyél – rázta a fejét egy szelíd mosollyal a lány. – Nekem bő-ven elég ha csak jó társaság vagy nekem!
Eli eldobta a kezében lévő követ, majd a lány felé fordult. A világosbarna szivárvány-hártya rabul ejtette a zöldet és a két fiatal egy pillanatig némán élvezte, ahogy a tekintetük egymásba fonódik.
- Celia én rengeteg mindent átéltem az elmúlt néhány hónapban, mióta ide költöztem – mondta csendesen Eli. – Egyfolytában olyan érzésem volt, mint aki szörnyen eltévedet, mi-közben a galaxisok között utazott és ráadásul mintha a nap is elsötétült volna. Csak álltam és tapogatózom a sötétségben, de erre jöttél te. Egy fényes északi csillag, aki az utat mutatta ne-kem. Az utat, mely túlmutatott a sötétségen. Nem akarom megkockáztatni, hogy akár testileg, akár lelkileg, de bajod essen.
- Nem félts engem Alien! – csitította a lány. – Tudok magamra vigyázni.
Gyengéden megsimogatta a fiú arcát.
- Örülök, hogy ilyennek látsz – suttogta a fülébe. – Nekem is sokat jelentettek a leve-lezéseink. Más voltál, mint a többi fiú. Egyszerre voltál szórakoztató, érdekes és őszinte. Vagy nem is tudom. Néha nem tudtam mire vélni a szavaid. Eleinte kicsit bolondnak tartotta-lak. Furcsa voltál. De amióta jobban megismertelek rá kellett jönnöm, hogy nem furcsa vagy hanem különleges.
Eli elmosolyodott a lány szavain. Boldog volt, hogy a lány is hasonlóan érez iránta. Óvatosan magához húzta és megölelte. Előttük a nap hatalmas korongja lassan elérte a hori-zontot és bíbor ragyogásba vont mindent. Eli a víztükröt nézve elszörnyedt a vörös szín láttán. Neki nem az alkonyati táj szépsége, vagy a lemenő nap színparádéja jutott az eszébe. Valami egészen más jelentés tükröződött vissza a szemében. A szín egy olyan dolgot juttatott eszébe, melynek hatására újra reálisan tudott gondolkodni, feledve Celia varázsát.
- Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő időben sokat tudnánk találkozni – mondta csendesen Eli, miközben kibontakozott a lány ölelő karjaiból.
- Tessék?
Celia szeme tele volt aggodalommal, kétségbeeséssel és megbántottsággal.
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek.
Eli szavai keményen csengtek. Sajgó szívvel és hatalmas önutálattal hagyta magára a lányt a parton. Eltökélte, hogy minden áron meg fogja védeni az embereket, különösképpen ezt a lányt. Érezte, hogy nem tudná elviselni, ha Celiának bármi baja esne. Csak egyszer bo-csásson meg neki. Mögötte lassan sötétségbe olvadt a horizont és a magasban, fényévekre távol, lassanként kigyúltak az éjszakai lámpások.
Az ajtó hatalmas erővel csapódott be mögötte. Adam kérdő tekintettel nézett rá a konyhából.
- Rendben! – vetette oda Eli az emeletre menet. – Három hét!