Ötödik fejezet - Sejtelem

Celia Stoner magányosan baktatott vissza a végzősök báljára a csendes eredi úton. A fáklyák már órák óta kialudtak, így a lány botladozva haladt a homályos sétányon. Kétoldalt, mellette a fák robosztus árnyékfalként magasodtak s koronájukkal csaknem teljesen elzárták a világűr összes fényét.
A lány, miután hazakísérte barátnőjét legszívesebben a házukig rohant volna. Semmi másra nem vágyott jobban, minthogy magára zárja a szobáját és eltűnjön egy időre a világ elől.
Talán örökre.
Akkor gondolta meg magát, mikor már a bejárati ajtajuk kilincsén volt a keze. Lassan kivette a kulcsot a zárból és kilépett a veranda alól. Az éjfekete anyagba szőtt ezüstszálak szikráztak a hold ragyogó fényében, így a lány szinte ragyogott az éjszakában.
Vissza kell menni.
Beszélnie kell vele.
Kitűnő tanuló volt. Okos, figyelmes és mindig segítőkész, de mégis volt Celia-nak egy kiemelkedően jellegzetes tulajdonsága: sohasem hibázott. Bármi, amibe belekezdett elsőre sikerült. Sokan mondták neki, hogy ez egy áldás és használja ki. Éljen ezzel a hihetetlen ké-pességgel, mert ilyen jó ésszel ritkán születik ember. Tanuljon tovább és építsen magának karriert. A lány meg is fogadta a jó tanácsokat és évről-évre naphosszat csak a könyveket búj-ta. A városi nők többsége sóhajtozva jegyezte meg Emily Stoner-nek, hogy milyen mázlista a lányával.
- Az én lányom a vasrácsot is szétrágná, csakhogy kijusson este. – jegyezte meg egy-szer az egyik szomszédja. – Jó, neked hogy Celia megfontolt és éretten viselkedik.
Emily mindig mosolyogva fogadta ezeket a bókokat és igyekezett gondosan elrejteni aggodalmát az emberek elől. Biztos volt benne, hogy Celia-nak nem tesz jót, hogy egész nap a szobájában gubbaszt. Évek óta a lányhoz egyetlen barátnője sem jött át; fiút pedig még nem is látott a közelében. Celia úgy elzárta magát a külvilágtól, hogy sem mobiltelefont, sem pedig számítógépet nem volt hajlandó használni, habár szülei mindkettőt vettek neki.
Emily minden nap felment lánya szobájába, mikor ő elment az iskolába. Gondosan ügyelve, hogy ne hagyjon nyomot megnézte a telefon és a számítógép dobozát, háta lánya kibontotta a megvétel napja óta bármelyiket is. Ugyan így tett, mikor lánya egy szeptemberi estén felvette ünneplő ruháját és indult – hosszú évek óta először – egy iskolai rendezvényre. De ez alkalommal is csalódnia kellett. Gondterhelt sóhajjal csukta be a szoba ajtaját, nem sejtvén, hogy lánya közel négy hónapja óvatosan felnyitotta a laptop dobozát és kivette belőle a gépet, teletette könyvekkel, majd gondosan visszazárta azt. Sosem hitte volna, hogy egyet-len lánya egy nap el fogja hagyni a realitás talaját, a valóságot, hogy egy másik világban ke-resse meg azt, ami olyannyira hiányzott az életéből: az izgalmat.
Egy késő nyári este Celia megismert egy fiút, aki gyökeresen megváltoztatta az életét. De a lány azt akkor még nem sejtette, hogy mennyire. Erre csak akkor döbbent rá, mikor leg-először belenézett a fiú világosbarna szemébe. Abban a pillanatban, mikor a tekintetük talál-kozott Celia rádöbbent, hogy senki sem lesz az életében olyan fontos, mint ez a fiú. A fiú, akit addig a napig csak úgy ismert: Alienboy.
Az elterült, védtelen testet alig három méterről látta meg a lány. A hátán feküdt az út közepén egy hatalmas nyílt sebbel a mellkasán. Remegő lábakkal futott el az emberi úttorla-szig s közben egyfolytában azon imádkozott, hogy ne Eli Werger teste legyen az.
Eli lehunyt szemmel, vérbe fagyva feküdt a porban. Mikor Celia felismerte a számára oly kedves arcot úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Lélegzete elakadt és könnyek szöktek a szemébe. Tehetetlenül esett össze a fiú teste mellett. Óvatosan föléhajolt és megsi-mogatta az arcát. Legnagyobb meglepetésére Eli szemöldöke megrándult és a fiú egy fájdal-mas grimasz közepette kinyitotta a szemét.
Nem késlekedhetett. Azonnal segítséget kellett hívnia, de a gondolattól, hogy akár egy percre is magára hagyja a fiút úgy érezte, minden erő elhagyja. Vele akart maradni és vigyáz-ni rá.
- Tarts ki! – szipogta végül, kétségbeesett hangon. – Elszaladok egy mobilért és hívok segítséget! Egy perc és itt vagyok.
Lélekszakadva rohant. Nem vette figyelembe, hogy szúr az oldala és izzik a talpa. Egyetlen dolog járt a fejében, hogy meg kell mentenie Elit.
Berontott a legközelebbi sátorba. Gondosan csavart kontya szétesett, így haja úgy tűnt Sarah számára, minta egy őrült állna vele szemben. A lány éppen egy újabb pohár puncsnak nézett a fenekére.
- Elkérhetem a mobilod egy kicsit? – kérdezte Celia a tőle telhető legnyugodtabb han-gon. – Nagyon fontos lenne.
Sarah döbbenten végigmérte a lányt, majd egy szó nélkül átadta neki a készüléket. Celia gyanította, hogy ha akart volna sem bírt volna semmit sem mondani. Megköszönte a telefont és már futott is vissza Eli-hoz. Már a mező szélén járt mire a mentőszolgálatnál fel-vették a telefont. Hebegve-habogva elmagyarázta, hogy egy mentőt kér az erdőhöz, majd bon-totta a vonalat.
Elit csukott szemmel találta ott, ahol hagyta. Szívébe mart ismét a fájdalom, hátha a fiú időközben elvérzett. Újra letérdelt mellé és az ölébe húzta amennyire csak bírta.
- Itt vagyok! – motyogta kétségbeesetten. – Jaj, Eli, ugye élsz még? Kérlek, nyisd ki a szemed vagy mondj valamit! Hívtam a mentőket.
Celia levette vékony kardigánját és a sebre szorította. Nem tudta, hogy van-e értelme, vagy, hogy használ-e egyáltalán de ez most mellékes is volt számára. A lényeg, hogy próbál-kozott.
Minden áron életben akarta tartani a fiút.
Ágak törtek forgáccsá az avarban egy súlyos cipőpár alatt. Celia összerezzent, majd óvatosan visszatette Eli fejét a porba. Valaki közeledett felé és rettegett a ténytől, hogy egy sebesült, vérző emberrel találják együtt. Nem akart a rendőrségre menni és még kevésbé akar-ta elkeseríteni a szüleit, azzal, hogy valami zűrös ügybe keveredett.
Megijedt.
Csendesen tűnt el a fák között, de nem ment messzire. Az első útszéli fa mögül figyel-te a fiú testét, hogyha téved és csak egy állat téved ki az útra, azt azonnal elkergethesse.
Végtelenül gyávának érezte magát, de azzal nyugtatta meg háborgó lelkét, hogy nem ment el. Itt van és távolról vigyáz a fiúra.
Adam sietős léptekkel érkezett az ösvényre. Arcát számtalan apró karcolás csúfította, melyek szinte azonnal be is gyógyultak. Egy pillanat alatt Eli mellett termett. Lehajolt a fiú-hoz és nyakára tette két ujját.
- Eli! – rázta meg óvatosan. – Nyisd ki a szemed!
- Adam! – nyögte rekedten Eli. – Nyugodj meg! Celia már hívta mentőket. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Adam arcán a félelem árnyéka suhant át és ezt Eli is észrevette.
- Mi… a baj?
- Haza kell jutnunk – mondta határozottan a férfi. – Senki sem vihet be a kórházba.
Megpróbálta felemelni a fiút, de abban a pillanatban piros és kék színkavalkád szakí-totta félbe az éjszaka egyhangú sötétségét és egy fehér jármű fékezett le mellettük.
- Uram! – kiáltott rá a mentőautó sofőrje. – Mégis mit művel? Azonnal tegye le a se-besültet és kérem lépjen hátrébb.
Adam visszatette Eli testét az útra – eleget téve ezzel a mentős első utasításának -, de utána nem hátrált. Feltartott kézzel elindult a három mentős felé.
Celia remegve nézte végig az úton zajló közjátékot, onnantól, hogy Adam kilépett a bokrok közül egészen addig, míg eltűnik a mentőautó mögött. Legszívesebben kirohant volna a sötétség biztonságából, de nem bírt. A félelemtől földbegyökerezett a lába. Zihálva, elkere-kedet szemmel kapaszkodott a széles fa törzsébe, mely mögött állt és próbálta elhitetni magá-val, hogy csak álmodik.
Adam földi teste a másodperc töredéke alatt vált semmivé a három férfi előtt. A ha-talmas áttetsző lény meggörnyedve hajolt feléjük és hatalmas fekete szemei egy pillanat alatt nyelte el a tudatukat. A mentősök némán álltak a sötétségben. Nem szóltak semmit, mikor előttük, újra egy fiatal borostás arcú férfi állt, és akkor sem szóltak semmit, mikor Adam fel-emelte Eli testét és egy szemvillanás alatt tűnt el vele az éjszakában. Mind a hárman egyszerre tértek magukhoz a lény által idézett káprázatból, amikor egy vékony kis hang megszólította őket.
- Mégis mi volt ez az egész? – kérdezte döbbenten Celia. – Miért hagyták, hogy elvi-gye Elit?
A mentőautó sofőrje kérdőn nézett a másik két kollégájára.
- Te hívtál minket? – kérdezte fáradtan.
A lány bólintott, majd csípőre tette a kezét.
- Ne szórakozz többet! – emelte fel a hangját a férfi. – Láthatólag senki sem haldoklik az út közepén. Ha még egyszer rajtakapunk, hogy hamis bejelentéseket teszel józanul vagy ittasan, kénytelenek leszünk bevinni a rendőrségre és feljelentést tenni.
Celia némán tátogva bámult a három mentősre. A döbbenttől elakadt a szava. Még ak-kor is csak üres tekintettel bámulta az autót, mikor az már eltűnt az erdei út végében. Ott állt egyedül a sötétségben és nem bírt napirendre térni a látottak felett.
Nem gondolkodott.
Lábai úgy vitték előre, mintha arra teremtettek volna, hogy egyszer végigfussák az utat. Az utat, mely a Werger család házához vezetett.
Adam olyan gyorsan rohant, ahogy csak az emberi lábai bírták. Percek alatt elérte a házat, majd miután berúgta az ajtót a kanapéra fektette Elit.
- Át kell változnod! – mondta miközben megsimogatta a fiú verejtékes arcát. - Gye-rünk Eli! Ha nem változol át, meghalsz!
- Nem megy Adam!
A fiú egy elnyújtott hörgés kíséretében egy nagy adag vért hányt a szőnyegre. Úgy érezte ez a vég. Arra nem maradt ereje, hogy kinyissa a szemét, nemhogy átváltozzon. Füle tompán csenget és érezte, hogy lassan végig járja testét egy furcsa, bizsergő, hideg érzés.
- Eli – suttogta növekvő kétségbeeséssel Adam. –, kérlek! Szedd össze magad! Sem-mi többet nem kell tenned! Gyerünk!
Eli hallotta a férfit, de szavainak többségét nem tudta felfogni. Borzasztóan fázott és émelygett. Próbálta kiüríteni az agyát, de nem ment. Újabb adag vért hányt a szőnyegre, mi-közben már könnyei is kicsordultak. A ház tompa némasága megtelt Adam könyörgő kérlelé-sével és Eli halálhörgésével. Csak egy dolog volt hangosabb mindkettőjüknél. A nappaliban álló régi ingaóra, mely könyörtelenül jelezte, hogy lassan lejár az idejük.
Adam elvesztette minden reményét, mikor a fiú szemei hírtelen fennakadtak. A hörgés megszűnt és a ház egy pillanatra úgy tűnt örökre néma marad.
Eli érezte, ahogy a teste megremeg, majd a tüdeje újra megtöltődött levegővel. A szé-dülés és az émelygés megszűnt. Lassan kinyitott a szemét. Még mindig a nappaliban feküdt és egy régi pléddel volt betakarva. Adam mellette térdelt és a szőnyegből próbálta kisúrolni a vért.
- Maradj még fekve! – szólt rá a fiúra, mikor az felült. – Hagyd még magad gyógyulni.
A lény hatalmas szemeit a férfira meresztette, majd óvatosan felállt és végignézett ma-gán. Áttetsző testéről folyamatosan tűntek el a sebek és a karcolások, a hegei – melyek emberi testének gyors regenerálódásának végtermékei voltak – kisimultak. A mellkasán tátongó seb egyre kisebb lett. Inak és izmok kapcsolódtak össze, erek váltak újra eggyé a testében, és az őket fedő bőr pedig hibátlanul forrt össze.
Eli abban a pillanatban nyerte vissza emberi alakját, mikor kopogtattak az ajtón. Gyor-san felvette farmerét, majd elindult az előtér felé. Adam követte őt. Óvatosan kinéztek az ajtó melletti kis ablakon.
- Ez Celia! – suttogta Eli.
- Küld el! – mondta fojtott hangon, talpig véres öltözetben a férfi. – Kérdezd meg mit látott, ha nem vészes a dolog, fogd rá, hogy sokat ivott, de ha komoly, töröld az emlékeit!
- És mégis hogyan?
A lány újra kopogtatott. A dörömbölés erősebb és követelőzőbb volt az előzőnél.
- Csak nézz a szemébe, azonnal látni fogod a gondolatait és az emlékeit. Amiket úgy gondolsz, hogy veszélyesek lehetnek ránk nézve, csak egyszerűen másítsd meg. Töröld ki őket és tegyél a helyükre, olyanokat, amelyek illeszkednek az előttük megtörtént és utánuk következő eseményekhez.
- Át kell alakulnom? – Eli remegni kezdett az idegességtől.
- Sajnos igen – bólintott Adam.
Újabb erőszakos dörömbölés szakította félbe őket.
Eli széles mosollyal az arcán lépett ki a lányhoz a verandára, de nyomban elkomorult, mikor meglátta a lány zilált külsejét. Kontya szétesett, haját lágyan borzolta a szél. Arcát és fekete ruháját vérfoltok tarkították.
A horizonton már felderengtek a nap első sugarai, így az utca aranyszínben pompázott. Celia úgy állt Eli előtt, mint akit leforráztak. Nem tudta elhinni, hogy a fiúnak semmi baja.
Eli egy mélyet sóhajtott, majd kézen fogta a lányt és elindult vele a hátsó kertbe. Azt hitte nem kell Adamre hallgatnia, de mikor szembesült a lánnyal rájött, hogy nem maradt más választása.
A fiú selymesnek és puhának érezte a talpa alatt a kora reggeli harmatos füvet. A hátsó kertben halvány ködpamacsok sütkéreztek és a halványkék égbolt alatt madarak repkedtek vidáman csiripelve. A látvány szépségét a kertbe belépő két fiatal látványa tette szürreálissá. Eli megállt az udvar szélén és maga felé fordította Celiát. A lány egész testében remeget, ke-zében egy vörös árnyalatú fekte kardigánt tartott. Celia követte Eli pillantását.
- Ez a te véred. – suttogta miközben jobban magához szorította.
Lassan felemelte a fejét és belenézett a fiú barna szemébe. Nem tudta mit gondoljon róla. Felfoghatatlan volt számára, hogy alig egy órája, még az erdőben próbált küzdeni az életéért és most itt áll és az égvilágon semmi baja sincs. Nem álmodhatta, nem őrülhetett meg, hiszen a fiú vére tanúskodott a józanságáról. A vérről mely mindenhol ott volt.
Eli néma csendben figyelte a lányt és megpróbált olvasni arcának vonásaiból. Gyötörte a bűntudat, hogy ezt tette vele. Nem akarta bántani ezt a szegény, apró teremtést.
- Igen az enyém – mondta, miközben viszonozta a lány pillantását.
Imádta a lány tisztán csillogó fűzöld szemeit. Úgy érezte nem lenne életének egyetlen olyan perce sem, mikor nélkülözni tudná ezt a fénylő tekintetet.
- Hogy állhatsz itt? – kérdezte összehúzva szemeit. – Megsebesültél. Egy hatalmas vá-gás volt a mellkasodon. Nem állhatsz itt!
Eli lesütötte a szemét.
- Vannak dolgok az életemben, amiket sohasem fogsz megérteni – sóhajtotta. - Szá-modra felfoghatatlan vagyok. Olyan dolgok történhetnek körülöttem, amiket legmerészebb álmodban sem gondolhatnál. Éppen ezért könnyebb lenne, ha a mai estét elfelejtenéd.
- Csak úgy felejtsem el? – tudakolta értetlenül a lány. – Mégis, hogy gondolod ezt?
- Tudok benne segíteni.
Celia hátrált egy lépést. Egész testében rázta a remegés. Hatalmas könnyek szöktek a szemébe. Rettegett a fiútól. A szavak, amik elhagyták a száját jéghideg tőrként hatoltak a lány szívébe. Mégis, hogyan tudná vele ezt az egész éjszakai rémálmot elfeledtetni? Hogyan tudná semmissé tenni, azt, amiről bizonyítéka van?
Ki ő valójában?
Egy angyal, vagy maga az ördög?
Celia maga sem tudta eldönteni mit akar valójában, de félt, hogyha elveszti az emléke-it, vele eltűnnek el az érzelmei is a fiú iránt. Mindenáron meg akarta őt ismerni, és ha ehhez az kell, hogy szemet hunyjon, néhány furcsaság felett akkor megteszi. Egyelőre.
- Nem akarok felejteni – mondta rövid némaság után. – Ígérem neked Eli hallgatok az éjszakáról, csak hagyd meg az emlékeim!
- Miért ragaszkodsz ilyen emlékekhez?
Celia vett egy mély levegőt, majd közelebb lépett a fiúhoz és megfogta a kezét.
- Mert neked is kell valaki, akiben bízhatsz – suttogta. – Kell valaki, aki melletted áll és segít neked, ha úgy hozza a sors. Nem kell, hogy egyedül legyél.
Elit meglepték a lány szavai. Fogalma sem volt róla, hogy igazat mond-e vagy hazu-dik. Adam hónapok óta azt sulykolta belé, hogy senkiben sem bízhatnak. Miért tenne Celiával kivételt?
- Nem kérhetem, hogy cipelj ekkora terhet.
Eli szavai, ugyan nem fedték valódi félelmeit, de nem akarta ennél is jobban megrémí-teni a lányt.
- Megbirkózom, majd vele! – ígérte szipogva. - Idővel, majd el tudom fogadni, ami történt. Csak adj időt Eli és itt leszek neked.
A fiú egy félénk mosollyal magához húzta Celiát. Hüvelykujjával óvatosan letörölte az arcáról a könnyeket.
- Ha megteszem, amire kérsz és meghagyom az emlékeid, meg kell ígérned, hogy sen-kinek sem szólsz! – suttogta a lány fülébe. – Biztos megszeretnél tartani egy ilyen titkot?
- Igen!
Celia újra belenézett a fiú szemébe. A fiú sok mindent látott a kisírt zöld szempárban.
Őszinteséget.
Félelmet.
Megértést.
Nem hitte el, hogy egy ilyen ajándékot kapott a sorstól. Mindennél jobban örült Celiának, de ugyanakkor nem bírt még teljesen megbízni a lányban. Úgy döntött figyelni fog-ja. Vele lesz, amikor csak tud és igyekszik elkerülni a vérfürdős találkozókat. Akkor talán, majd elfelejti ezt a szörnyű estét.
Celia lehunyt szemmel simult Eli mellkasához. A fiú közelsége és ölelő karja meg-nyugtatta és csaknem kiverte a fejéből, azt a félelmet, amit néhány perccel ezelőtt még iránta érzett. Fogalma sem volt róla, hogyan fogja magát túltenni az aznap estén. Abban azonban biztos volt, hogy mellette szeretne maradni.
- Haza kell mennem. – mondta csendesen, majd kibontakozott a fiú öleléséből.
Eli bólintott.
A lány remegő térdekkel indult ki az udvarról. Vegyes érzelmekkel gondolt most Elire. A furcsa fiúra, aki körül – Celia határozottan érezte – valami nincs rendben. Legszíve-sebben mindent hallani akart volna róla. A múltját, a jelenét és talán a jövőjét is, de ugyanak-kor áldotta a sorsot, hogy ez idáig semmit sem tudott meg róla. Attól félt, ha kiderülnének számára a fiú titkai valami végleg megváltozna benne. Azt pontosan nem tudta, hogy ezek a változások jó vagy rossz irányba terelnék az életét, de abban biztos volt, hogy idő kell neki, mert ami Elivel történt, az halandó, földi emberrel sohasem.
- Celia – szólt utána Eli. – Ne feledd! Tégy úgy mintha ez az este nem történt volna meg. Senki sem tudhat róla.
A lány hátravette mézszőke haját.
- Ne aggódj Alien!
Celia testét pillanatok alatt nyelték el a felkelő nap éles, aranyló sugarai. A központi csillag, vakító fénye elven arannyal vonta be a csöppnyi lányt. Eli bánatos tekintettel meredt utána. Nem volt benne biztos, hogy jól döntött. Félt, hogy bizalma az emberekben túl gyors volt. Alig ismerte őket, és akiket ismert, azokban is egyfolytában csalódni kellett. Sajnos ha-mar világossá vált számára, hogy mennyire felszínesek tudnak lenni és milyen hatalmas mennyiségű kicsinyesség van a szívükben.
Eli lassú léptekkel indult vissza a tornác felé. Rengeteg dolog zsongott a fejében. Számtalan kérdése volt Adamhez, de úgy érezte, hogyha még egy perccel tovább kellene fennmaradnia, akkor biztosan összeesne.
A házban néma csönd fogadta. Adam valószínűleg bement az irodába. A nappaliban lévő szőnyegnek nyoma sem volt. Eli egy hatalmas ásítás kíséretében elindult a lépcső felé, de még mielőtt elérte volna, megpillantott a konyhaasztalon egy cetlit.

Remélem semmi ostobaságot nem tettél.
Este jövök!
A.

Eli galacsinná gyűrte a levelet, majd a szemetesbe dobta. Lassan felment az emeletre és zsákként omlott össze az ágyára. Mélyen belefúrta az arcát a párnába. Lehunyta a szemét és igyekezett Celia minden vonását felidézni.
A világ megfordult vele és ő újra az erdőben állt. Sötétség vette körül melyből egy mandulaalakú hatalmas fehér szempár nézett rá. A lény szeméből sütött a mohóság. Ölni akart. Eli hátrálni próbált, de nem volt hová. Mintha csak egy fal lenne mögötte. Az éjszaka démona kivillantotta hatalmas agyarait. Olyan volt, mint aki nevet. Pofájából vékonyan folyt ki fénylő nyála. A fiú lassan lehunyta a szemét. A bestia támadott.
Eli a földön ébredt, abban a pillanatban, ahogy a feje koppant a parkettán. Megköny-nyebbülten sóhajtott egyet, majd megdörzsölte a szemét. Az ablakon halványan szöktek be a lemenő nap bágyadt sugarai. Az óriási izzó tömeg, csaknem lángra lobbantotta a horizontot. Odakint minden csendes volt. Mintha az előző éjszaka meg sem történt volna.
Feltápászkodott, majd egy hatalmasat nyújtózkodott. Kitárta ablakát, majd leült a gépe elé. Bízott benne, hogy Celia írt neki valamit, de csalódnia kellet. Egyetlen bejövő üzenete sem volt.

Üzenet: Alienboy

Merre vagy Skygirl?

Lekapcsolta a gépet, majd a mosdóba indult. Jól esett neki a forró zuhany. Ellazította és segített kiűzni a fejéből keserves rémálmának gyötrő rémképzetét. Mire kiért a ház elsöté-tült. A nap szikrázó fénye eltűnt a horizont mögül, átadva helyét a hold sejtelmes ragyogásá-nak. Eli számára minden árny megnőtt a házban. Komornak és félelmetesnek látta otthonát. Villanyt kapcsolt, majd leült az ágyára.
Jobban megviselték az erdőben történtek, mint gondolta. Nem értette, hogy került oda az a lény. Megrémítette azaz erő, mely a harc során tört fel belőle és az emlékmanipulálás. Mit nem mondott el még neki Adam? Mért nem emlékszik semmire a múltjából?
Felkelt az ágyról, levette magáról a törölközőt. Melegítőt és pólót húzott, majd áttöröl-te a haját. Lassan az ablakhoz sétált. Panoráma kilátása nyílt az erdőre. Borzongva nézte a sötét fákat, amint azok szelíden hajlongnak a szélben. Fájdalmas volt arra gondolnia, hogy az a szörny még mindig köztük jár, és ő nem tehet semmit.
Bukóra állította az ablakot, majd elhúzta a sötétítőt. Visszaült az ágyára és bekapcsolta tévét. Nem bírta felfogni a vibráló képkockák értelmét. Fejében ezernyi gondolat és kérdés kavargott.
Hét óra is elmúlt, mire Adam kocsija felgördült a garázs elé. Eli kikapcsolta a tévét és az ajtajához lépett. Tompa aggyal botorkált ki folyosó sötétségébe. Elsétált a lépcső tetejéig, majd megtorpant. Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja Adam válaszait a kérdéseire. Jól tudta, hogy amit a férfi elmondana, azt már valószínűleg mind tudta, de most minden annyira más volt. Itt, ezen a különös, nyugodt, békés bolygón, minden olyan félelmetesnek tűnt.
Lassan ment le a lépcsőn. Végigsimította a korlátott. Ahogy leért a földszintre megtá-maszkodott. A ház nyugodtan pihent a sötétségben, Eli mégis minden pillanatban attól rette-get, hogy az erdei démon egyszer csak előugrik valahonnan.
Kulcs fordult a zárban, majd Adam egy fáradt sóhaj kíséretében belépett a házba. Le-tette a táskáját majd villanyt gyújtott. Lerúgta a cipőjét és felkapcsolta a villanyt a nappaliban is. Elit egy pillanatra elvakította a felfénylő izzó, de szeme hamar hozzászokott a fényhez. Adam megpróbált mosolyogni a fiúra, de nem sikerült neki. Tudta miért áll ott.
- Beszélnünk kell! – mondta Eli, majd elindult a konyha felé.