Adam úgy érezte kilós súlyokat cipel a vállán. Mikor ráosztották azt a nemes feladatot, hogy kiképezze egy távoli bolygó védelmezőjét, először elkeseredett – nem szívesen hagyta magára a családját –, de aztán megtiszteltetésnek vette és örömmel utazta át a világűrt, hogy végül letelepedjen a Föld nevű bolygón. Ekkor még nem sejtette, hogy mire vállalkozott. Nem számolt az esetleges hibákkal és katasztrófákkal; különösen olyan naggyal nem, mint szülő-bolygójának elpusztulása. Azt hitte néhány évtized elteltével, miután segített beilleszkednie a fiúnak, hazamehet. Azt gondolta a legnagyobb dolog, amit tennie kell a szonár eltüntetése lesz.
Fájdalmas sóhajjal ült a kocsiban, pedig már néhány perce leállította a motort. Ez az egész őrület kezdett túlnőni rajta. Hogyan kerülhetett ide egy idegen világi fenevad? Többen is lehetnek? Mit mondjon Elinek, mikor a feltehető kérdések több mint felére ő maga sem tudja a választ?
Nem húzhatta tovább az időt.
Kiszállt a járműből. Lassú léptekkel indult el a bejárat felé. Sejtette, hogy Eli a föld-szinten fogja várni. Volt mit megbeszélniük, hiszen az elmúlt hónapokban semmit sem ma-gyarázott vagy mondott el a fiúnak, de ugyanakkor elvárta tőle, hogy vakon kövesse az utasí-tásait és bízzon benne.
A zárba illesztett a kulcsot és elforgatta. Mögötte az addig halványan izzó horizont fekete színt öltött. Adam egy határozott mozdulattal zára ki a sötétséget a házból. Villanyt gyújtott, majd lette táskáját, lábról lerúgta a cipőét és belépett a nappaliba. Ahogy sejtette Eli már várt rá.
- Beszélnünk kell! – mondta Eli, majd elindult a konyha felé.
Adam egy mély sóhaj közepette utána ment. Szíve mélyén félt ettől a beszélgetéstől, hiszen olyan sok mindent elhallgatott a fiú elől. De mégis mikor mondta volna el neki? Abban a pillanatban, mikor a levegőért kapkodó törékeny testét kihúzta a mentőkapszulából és ő né-hány perc után szembesült vele, hogy a fiú semmire sem emlékszik? Vagy, mikor teljesen magába zuhanva csak feküdni tudott az idegen földi testében? Esetleg, mikor hosszú hetek után visszatért az életkedve és úgy döntött, hogy ad egy esélyt a bolygónak és az itt élő embe-ri fajnak? Akkor kellett volna szólnia, mielőtt a fiú kilépett volna az éjszakába, hogy életében, talán először, bulizni induljon?
Nincs jó időpont.
Ez mostani sem volt az, de itt már a szükség tűzte napirendre a témát. Eli a konyha-pultnak támaszkodott és zsebre dugott kézzel figyelte Adamet, aki egy nagy bögre kávét töl-tött magának. Mindketten tudták, hogy az éjszaka mindkettőjük számára végtelen hosszú lesz.
A csendet Adam törte meg, aki időközben leült a konyhaasztalhoz és szórakozottan forgatni kezdte a bögréjét.
- Morgként szokták emlegetni a mi világunkban a lényt, ami megtámadott titeket, ami annyit tesz Sötét Fantom. – kezdte rekedtes hangon. – Találkoztál már ilyen bestiával, még ha nem is emlékszel rá. Nem igazán lehet elpusztítani. Pontosítok, a földi fegyverek kevesek hozzá. Itt nincs olyan anyag, ami áthatolna a bőrén.
Eli leült Adam mellé és feltette azt a kérdést, amely a leginkább foglalkoztatta:
- Mégis, hogy került ide?
- Valószínűleg a gazdájával jött – vont vállat a férfi. – Ezeknek a lényeknek nincs önálló tudatuk vagy tényleges gondolkodásuk, melyek arra utalnának, hogy értelmes lények. Rendszerint alárendeltjeik a bolygójukon uralkodó intelligensebb lényeknek. Hasonlóak, mint a földi állatok. Általában csak védelmezés céljából vannak gazdáik mellett, de előfordul, hogy kisebb-nagyobb feladatokat is rájuk bíznak. Gondolom a ti esetetekben is ez történt.
- Feladatokat? – visszhangozta Eli. – Mi lett volna a feladata néhány ittas diákkal?
- Nem hiszem, hogy valójában őket akarta – Adam hangja baljósan csengett. – Rájuk gyanítom csak az éhsége hívta fel a figyelmet. A morg sokkal inkább valaki olyat keresett, aki kirí a tömegből. Valakit, aki nem való az emberek közé, és ez alkalommal a szerencse az ő malmára hajtotta a vizet, hiszen megtalált téged.
Eli szemei elkerekedtek és egy pillanatra a hideg is kirázta. Őt keresték és meg is talál-ták. Hirtelen elöntötte a bűntudat, hogy veszélybe sodorta ezt a távolra eső kis naprendszeri csodát.
- Ezt nem értem – rázta meg a fejét Eli. – Akkor hová tűnt? Vagy neked sikerült el-pusztítanod?
- Ne légy nevetséges! – intette le a férfi. – Puszta kézzel még a magunk fajta sem tud túltenni ezen a lényen.
A férfi hátradőlt és kezével végigszántotta éjfekete haját, melybe már ősz szálak is vegyültek.
- Mellesleg, nem találtam meg – sóhajtotta. – Minden bizonnyal elment és megkeresi a gazdáját. Őszintén Eli, nem tudom, hogy most mi lesz.
- Nem kellene utána mennünk? Lehet meg tudnánk állítani, mielőtt megtalálná a gaz-dáját.
Adam elmosolyodott. Tetszett neki a fiú eltökéltsége. Úgy érezte jó úton halad afelé, hogy egy napon sikeresen betöltse bolygóbeli hivatását.
- Nem lenne sok értelme a nyomába szegődni, amíg nem tudod használni az erőd.
Eli bólintott, majd előre dőlt.
- Ez a másik dolog, amiről beszélnünk kell. Mi történt az erdőben?
- Gyanítom belekóstoltál az erődbe – mondta egyszerűen Adam. – Az emberi test másképpen reagál azokra a képességekre, melyek benned rejlenek.
- Tessék? – kérdezte értetlen tekintettel a fiú.
- A fajtánknak vannak bizonyos képességi – magyarázta a férfi. – Vannak melyek fizi-kailag mérhetők és vannak, melyek szellemileg. Azok, melyek a fizikai értelemben mérhetők, emberi testben jobban használhatók. Ilyen alakban több az izom és nem mellékesen ott van még az adrenalin is, melyet a mi valódi testünk nem termel. Ez a kettő páratlan erőt biztosít nekünk. Ott az erdőben, talán a félelem idézte elő benned azt az energiahalmot, amit végül a lényen vezettél le.
- Amikor eldobtam? – tudakolta Eli, bár szavai nevetségesen csengtek számára.
- Pontosan! – bólintott helyeslőn a férfi. – Ha kellően fejleszted és megtanulod kordá-ban tartani az erőd, hihetetlen dolgokat fogsz tudni végrehajtani.
- Ez alatt mit értesz?
Adam elmosolyodott.
- Azt majd inkább megmutatom – ígérte. – De térjünk rá azokra a képességekre, me-lyeknek erejét inkább szellemileg tudod kiaknázni. Sajnos ezeket nem igazán lehet megtanul-ni használni. Ezeket a képességeket érezned kell.
- Ugye nem azt mondod, hogy olyan lesz használni őket, mint amikor a testemet pró-báltam meg irányítani? – kérdezte aggódva a fiú.
A férfi lassan bólintott. Sejtette, hogy most következik a beszélgetés egyik legnehe-zebb része.
- Tudom, hogy meggyűlt a bajod az új testeddel, de az, hogy megtanuld használni a képességeid, minden eddig tanult dolognál fontosabb. Akkor ott, ha nem is elpusztítani, de meg tudtad volna állítani a morgot.
Eli elgondolkodva fürkészte Adam arcát. Próbálta feldolgozni az eddig elhangzott in-formációkat. Kezét már néhány perce az asztal alá rejtette. Nem akarta, hogy Adam lássa a remegését. Megpróbált nyugodt hangon beszélni.
- Miket értesz pontosan a mentális erő alatt? – hangja olyan volt, mintha egy vastag függöny mögül szólna. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Tudok majd netán repülni? Láthatatlan lenni?
Adam elmosolyodott.
- Nem egészen, de közel jársz a valósághoz.
Eli kíváncsian előredőlt, habár legszívesebben felrohant volna és magára csukta volna szobája ajtaját. Kívül akarta magát tudni a világból és ebből a hatalmas káoszból. Nem akarta hallani mire lesz képes, ha elsajátította az erejét. Adam úgy állította be az egész helyzetet, a képességét, mint holmi hihetetlen Isteni adományt, de Elit mindez halálra rémítette.
Más lett.
Négy hónapja élt emberként az emlékei nélkül. A múltja elveszett a jelene folyamato-san változott és a jövője kilátástalan volt.
- Képes lennél repülni és láthatatlanná is tudnál válni – mondta Adam. – De ezek olyan dolgok, melyek teljesen mértékben leszívnák az energiád. Semmid nem maradna, csak az eszméletlenség.
Eli összekulcsolta az asztal alatt a kezét. Minden, amiről földi létében azt hitte, hogy lehetetlen egy pillanat alatt lehetségessé vált.
- Ugyanakkor rövid ideig képes leszel lebegni – folytatta a férfi. – A hangsebességnél is gyorsabban tudsz majd futni és hatalmad lesz rá, hogy bármilyen tárgyat megmozdíts, anél-kül, hogy hozzáérnél. Pusztán csak az elméd segítségével.
Adam előre dőlt és a fiú csuklójára tette a kezét.
- Semmi sem lesz már ugyanolyan az életedben – hangja nyugodt volt és Eli számára furcsamód nyugtató. Úgy érezte biztonságban van, és minden rendbe jön. – Tudom, hogy az elmúlt két napban rengeteg új dolgot tudtál meg magadról, a környezetedről. Van mit meg-emésztened.
Adam felállt az asztaltól, de Eli visszahúzta.
- Van itt még valami!
Adam visszaült és aggódva nézett a fiúra. Félt, nehogy olyat kérdezzen, amire nem tudja a választ. Aggódott, hogy nem tud választ adni a fiú felmerülő kérdéseire, azzal még jobban megrémíti.
Eli tekintete elmerengve nézett ki a konyhaablakon a sötétségbe. Nyomasztó volt szá-mára kinti homály. Egyre csak az járt a fejében, hogy talán éppen náluk van. Odakint lapul a bokrok alatt a fehér szemű éjszakai démon. A kertjükben ólálkodik és figyeli őket. Eli hálát adott az égnek, hogy Celiának nem kellett azt a förtelmet látnia, mindazonáltal ő sokért nem adta volna, ha valaki kitörölte volna az emlékeit.
- Az emlékmódosítás – mondta határozottan. – Képes voltál kiküldeni, mindenfajta gyakorlat és tapasztalat nélkül egy védtelen emberhez? Akármi történhetett volna.
Adam nem válaszolt rögtön. Elmélyülten fürkészte a fiú arcát, de a nem látott rajta semmit. Eli arca nem tükrözte az érzelmeit, de a benne dúló vihart talán még emberi arccal is képtelen lett volna kifejezni.
- Az emlékmódosítás a legegyszerűbb, az összes képesség közül – dőlt hátra Adam, miközben egy hatalmasat ásított. – Elmagyaráztam, hogy működik. Semmi erőfeszítést nem igényel. Nem egy bonyolult, dolog, de hiszen tapasztalhattad. Könnyen ment Celia emléktör-lése?
Eli nem tudta mit feleljen. Nem akart hazudni, de az igazságot sem mondhatta el. Most már messzire ment azzal, hogy meghagyta Celia emlékeit. Ígéretet tett a lánynak, amit nem szeghet meg. Bízott benne, hogy megőrzi majd a titkát és mellette fog egy napon állni, úgy ahogy ígérte.
- Nem kellett! – vont vállat a fiú. – Megkérdeztem mit látott. Azt mondta semmi külö-nöset, csak aggódott, mert látta, hogy nagyon kiütöttem magam és ezét hívta a mentőket. Be-látta, hogy kicsit eltúlozta a dolgot, de örült, hogy most már jól vagyok.
- Azért tartsd rajta a szemed! – kérte komolyan Adam Elit. – Nem tudhatjuk, hogy mégis mit látott és mivel vezet félre minket! Nagyon óvatosnak kell lennünk!
Gyötörte a lelkiismeret furdalás Elit, amiért nem őszinte Adammal, de mégis, hogy lehetne? Itt van az univerzum egyik távoli csücskében emlékek és barátok nélkül. Nincs semmi kapcsolata az emberekkel, mert veszélyes velük kommunikálni. Próbálta megérteni Adamet. Igyekezett felmérni az aggodalmát, és elfogadni kemény szabályait, de most nem ment neki. Celia más volt. Szüksége volt rá.
Valakire, aki nem úgy néz rá, mint egy furcsa idegenre.
Valakire, aki nem a harcost és védelmezőt látja benne.
Olyan valakire volt szüksége, aki támogatja, megérti és szereti. Biztos volt benne, hogy Adamre mindig és minden körülmények között számíthat. A férfi ott lesz és segít neki, ha elakad egy próba során. Egyengetni fogja az útját.
De ez, ebben a helyzetben, ebben az univerzumban – Eli univerzumában – kevés volt.
Eli néma csendben felállt és a lépcső felé indult. Adam fáradt tekintettel követte a fiú lépteit egészen az első fokig.
- Eli! – szólt utána, de a fiú leintette.
- Adam – mondta fáradt hangon a fiú. – Ez túl sok volt. Nem tudom akarom-e ezt az életet. Amiket mondtál… kirázott a hideg. Olyan valószínűtlen lett minden. Ne haragudj, de néhány óra múlva kelnem kell. Iskola lesz.
Adam elgyötört tekintettel nézte a fiú távolodó alakját, míg az el nem tűnt az emeleti homályban. Csak most látta meg mi is játszódhat le benne. A szenvedés, a kétségbeesés leg-alább annyira kiült az arcára, mint a félelem vagy a kilátástalanság, a magány. Fogalma sem volt arról, hogy ezúttal hogyan fogja felsegíteni a földről. Ha nem látta volna most a lépcső elején a fiú arcát, talán fel sem merült volna benne, hogy milyen mély nyomok maradtak meg benne az este után.
Eli néma csendben állt az ablaka előtt. Zsongtak benne az elmúlt órákban elhangzott információk. Nem tudta eldönteni, hogy mit is higgyen el belőlük és mit ne. De bárhogy is rágta át magán az elhangzottakon mindig ugyan oda jutott vissza: bármennyire is valószínűt-len, de Adam minden szava igaz. A rémület úgy töltötte el az agyát, az egész testét, mint egy óriási hullám, mely a part felé közeleg. A lelke legmélyéről jött. Váratlan volt és energikus.
Épphogy elérte a mosdót. Tekintve, hogy lassan két napja nem evett semmit, csak epét hányt. Fájt a feje és a gyomra. Szeme előtt egyre csak a lény lebegett a gyűlöletes fehér sze-meivel. A fülében hallotta Derek és Patrick félelemmel teli üvöltését. Az orrában érezte a se-beiből kicsorduló vére szagát.
Eli megkapaszkodott a mosdóban. A szédülése csak rontott a helyzetén. Újra hányt. Szeméből óriási könnycseppek szöktek ki az arcára.
- Ez nem lehet a valóság! – nyögte elnyúzott arcú képmásának a tükörben. – Ez csak álom és hamarosan pirkad.
Adam gyengéden felemelte a fürdőszobakövön fekvő testet. Elborzasztotta a tény, hogy Elit mennyire tönkretették a körülötte zajló események. Befektette az ágyára, majd hal-kan becsukta az ajtót. Tudta mit kellene tenni, de képtelen volt rá. Ha most kitörölné Eli em-lékeit mindent kezdhetne előröl. Abba pedig bele sem mert gondolni, hogy mi történne, ha elveszne azaz idő, amit eddig a fiúra szánt. Borzasztóan önzőnek érezte magát, de most annak is kellett lennie, bármennyire is szörnyű. Ha most ez a tudás ára, akkor Elinek meg kell küz-denie érte és vállalnia kell bármit is sodor elé a sors. Most már nem lehet gyenge, hiszen itt vannak és csak idő kérdése, hogy megtalálják őket.
Eli kialvatlanul ébredt. Éjjeliszekrényen az óra a dél közeledtét jelezte. Elcsigázottan ült fel az ágyában. Megdörzsölte az arcát. Lassan tudatosult benne, hogy hétfő van és nem ment be az iskolába. Szíve szerint visszafeküdt volna. De tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét, nem menekülhet. A valóság meg fogja várni.
Felöltözött, majd lement a földszintre. Adam a konyhaasztalnál ült egy hatalmas papírhalom mögött. Kezében kávét szorongatott. Szemüvegét a feje tetejére tolta és lázasan böngészte az előtte lévő vastag könyvet.
- Szia! – köszönt rá Eli, majd a pulthoz sétált. Kivett a szekrényből egy bögrét és tele-töltötte kávéval. – Hogyhogy itthon vagy?
Adam megdörzsölte a szemét.
- Nem akartalak egyedül hagyni – hangja fáradtan csengett. Eli gyanította, hogy egész éjjel nem aludt. – Jól vagy?
Eli leült a férfi mellé és fejét a konyhaasztalra tette.
- Miért nem keltettél fel? – tudakolta egy ásítás kíséretében. – Suliba kellett volna mennem.
- Egy napot igazolhatok – mosolygott rá kedvesen Adam. – Sok minden történt veled az elmúlt napokban. Rád fért, hogy kipihend magad.
Eli belekortyolt a kávéjába.
- Amiket az éjjel mondtál… - kezdte csendesen – azokat valóban komolyan mondtad?
- Igen.
Eli sejtette, hogy ez lesz a férfi válasza, bár szíve mélyén remélte, hogy végül elmoso-lyodik és megrázza a fejét, majd jót nevet rajta, hogy mennyire hiszékeny. Tompán érzékelte a világot. Elrévedve bámult ki az ablakon. Próbálta elgondolni, hogy mi is vár az elkövetkező hetekben. Igyekezett tudatosítani magában, hogy milyen feladattal küldték ide és próbálta meggyőzni magát, hogy szükségesek azok a dolgok, amikre Adam majd megtanítja. A lényre gondolt, majd a két ártatlan életre, akikre rátámadt és Celiára
- Eli!
Adam hangja kegyetlenül visszarántotta Elit a valóságba. A fiú lassan tért maghoz álmodozásából.
- Nem akarlak siettetni, épp ezért várni szeretnék, még mielőtt megtanítalak használni az erőd. A hónap végéig még csaknem három hetünk van. Ennyi haladékot tudok neked adni. Fontos lesz utána tanulnod és gyakorolnod, mert most már tudnak rólad. Nem fognak késle-kedni azzal, hogy a nyomodra leljenek és utána, ha megtalálnak, nem fognak kegyelmezni. Megölnek ha nem védekezel.
Eli mélyet sóhajtott, majd kiitta a kávéja maradékát. Egyetlen szó nélkül hagyta magá-ra Adamet.
Nem tudott gondolkodni.
Nem tudott most a problémákra és a megmérettetésekre gondolni.
Bekapcsolta a laptopját és egyhangúan nézte a képernyő tompa fényét. Várta, hogy betöltsön a chates oldal, hátha Celia hagyott neki valamilyen üzenetet. Csalódottan csukta le a monitort. Zavarta, hogy a lány semmi életjelet nem ad magáról.
Aggódott érte.
Féltette.
Vágyakozva nézett ki a nyitott ablakán. Annyi minden változott meg hirtelen az életében. Örömmel könyvelte el magában, hogy legalább a táj nem változott. Ugyan az a kedves kis zsákutca köszön rá minden nap, ugyanazokkal a fákkal és házakkal és hamarosan ugyanaz az alkonyat fogja köszönteni, ami minden nap eddig benézett hozzá a szobája ablakán.
Fel sem tűnt neki, mennyire eltelt az idő. Az ajtócsengő éles berregésére tért csak visz-sza a valóságba. Lassan lement a lapcsőn. Adam már ajtót nyitott és épp beszélgetett valaki-vel. Egy lánnyal.
- Eli! – fordult hátra, mikor meghallotta a fiú lépteit. – Hozzád jöttek.
Az ajtóban Celia állt egy hatalmas halom könyvvel a kezében.
- Gondoltam elhozom a mai anyagot, mivel nem jöttél be – mondta egy szelíd mosoly-lyal az arcán.
- Köszi! – vette át a könyveket gépiesen a fiú. – Bejössz?
- Arra gondoltam sétálhatnánk egyet.
Eli bólintott, majd lette a könyveket a kis szekrényre és becsukta maga mögött az ajtót.
- Már attól féltem, nem látlak többet – vallott színt Eli. – Leszámítva persze az iskolát.
- Mondtam, hogy itt leszek neked!
Némán sétáltak végig az utcában egészen az óceánig. Lent a parton lágy szellő fújt és a kristálytiszta kék víz szikrázva verte vissza a nap sugarait. Magasan az égbolt alatt sirályok szálltak. Eli apró mosollyal az arcán nézete a lány elgondolkodott, kedves arcát. Fogalma sem volt róla, hogy mi járhat a fejében, de úgy érezte hiba lenne őt faggatni. Egyetlen szó nélkül mentek el egészen a vízpartig.
- Miért gondoltad azt, hogy nem fogok beszélni veled többet? – kérdezte Celia miköz-ben felvett egy lapos követ a partról. Egy lendülettel eldobta. A két fiatal hunyorogva nézte a kavics után hagyott egyre növekvő gyűrűket a vízen.
- Szerinted nem volt rá meg minden okom? – tudakolta a fiú, miközben követte a lány példáját és eldobott egy kavicsot.
Celia vállat vont, majd egy újabb követ vett fel a homokból.
- Én tartom a szavam – szavai kellemesen csengetek a csendes parton. – Melletted leszek és segítek bármiben.
- Celia, egy napja kértél tőlem haladékot – mondta értetlen arccal a fiú. – Azt mondtad idő kell neked és ezt el is fogadom. Csak furcsállom, hogy egy nap kellett ahhoz, hogy feldol-gozd a látottakat.
Celia elmosolyodott, majd eldobott egy újabb követ.
- Egyáltalán nem dolgoztam fel a történteket – vonta meg a vállát –, de rengeteget gondolkodtam és nem tudok csak otthon ülni. Be kellett látnom, hogy nem is fogom elfogadni a látottakat, ha nem veled vagyok. Ismerni szeretnélek és melletted lenni. Azt szeretném, hogy bízz bennem és ehhez veled kell lennem.
Eli elgondolkodva bólintott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok a legjobb társaság neked.
- Nem is kell, hogy az legyél – rázta a fejét egy szelíd mosollyal a lány. – Nekem bő-ven elég ha csak jó társaság vagy nekem!
Eli eldobta a kezében lévő követ, majd a lány felé fordult. A világosbarna szivárvány-hártya rabul ejtette a zöldet és a két fiatal egy pillanatig némán élvezte, ahogy a tekintetük egymásba fonódik.
- Celia én rengeteg mindent átéltem az elmúlt néhány hónapban, mióta ide költöztem – mondta csendesen Eli. – Egyfolytában olyan érzésem volt, mint aki szörnyen eltévedet, mi-közben a galaxisok között utazott és ráadásul mintha a nap is elsötétült volna. Csak álltam és tapogatózom a sötétségben, de erre jöttél te. Egy fényes északi csillag, aki az utat mutatta ne-kem. Az utat, mely túlmutatott a sötétségen. Nem akarom megkockáztatni, hogy akár testileg, akár lelkileg, de bajod essen.
- Nem félts engem Alien! – csitította a lány. – Tudok magamra vigyázni.
Gyengéden megsimogatta a fiú arcát.
- Örülök, hogy ilyennek látsz – suttogta a fülébe. – Nekem is sokat jelentettek a leve-lezéseink. Más voltál, mint a többi fiú. Egyszerre voltál szórakoztató, érdekes és őszinte. Vagy nem is tudom. Néha nem tudtam mire vélni a szavaid. Eleinte kicsit bolondnak tartotta-lak. Furcsa voltál. De amióta jobban megismertelek rá kellett jönnöm, hogy nem furcsa vagy hanem különleges.
Eli elmosolyodott a lány szavain. Boldog volt, hogy a lány is hasonlóan érez iránta. Óvatosan magához húzta és megölelte. Előttük a nap hatalmas korongja lassan elérte a hori-zontot és bíbor ragyogásba vont mindent. Eli a víztükröt nézve elszörnyedt a vörös szín láttán. Neki nem az alkonyati táj szépsége, vagy a lemenő nap színparádéja jutott az eszébe. Valami egészen más jelentés tükröződött vissza a szemében. A szín egy olyan dolgot juttatott eszébe, melynek hatására újra reálisan tudott gondolkodni, feledve Celia varázsát.
- Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő időben sokat tudnánk találkozni – mondta csendesen Eli, miközben kibontakozott a lány ölelő karjaiból.
- Tessék?
Celia szeme tele volt aggodalommal, kétségbeeséssel és megbántottsággal.
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek.
Eli szavai keményen csengtek. Sajgó szívvel és hatalmas önutálattal hagyta magára a lányt a parton. Eltökélte, hogy minden áron meg fogja védeni az embereket, különösképpen ezt a lányt. Érezte, hogy nem tudná elviselni, ha Celiának bármi baja esne. Csak egyszer bo-csásson meg neki. Mögötte lassan sötétségbe olvadt a horizont és a magasban, fényévekre távol, lassanként kigyúltak az éjszakai lámpások.
Az ajtó hatalmas erővel csapódott be mögötte. Adam kérdő tekintettel nézett rá a konyhából.
- Rendben! – vetette oda Eli az emeletre menet. – Három hét!
Ötödik fejezet - Sejtelem
2011/06/20
Celia Stoner magányosan baktatott vissza a végzősök báljára a csendes eredi úton. A fáklyák már órák óta kialudtak, így a lány botladozva haladt a homályos sétányon. Kétoldalt, mellette a fák robosztus árnyékfalként magasodtak s koronájukkal csaknem teljesen elzárták a világűr összes fényét.
A lány, miután hazakísérte barátnőjét legszívesebben a házukig rohant volna. Semmi másra nem vágyott jobban, minthogy magára zárja a szobáját és eltűnjön egy időre a világ elől.
Talán örökre.
Akkor gondolta meg magát, mikor már a bejárati ajtajuk kilincsén volt a keze. Lassan kivette a kulcsot a zárból és kilépett a veranda alól. Az éjfekete anyagba szőtt ezüstszálak szikráztak a hold ragyogó fényében, így a lány szinte ragyogott az éjszakában.
Vissza kell menni.
Beszélnie kell vele.
Kitűnő tanuló volt. Okos, figyelmes és mindig segítőkész, de mégis volt Celia-nak egy kiemelkedően jellegzetes tulajdonsága: sohasem hibázott. Bármi, amibe belekezdett elsőre sikerült. Sokan mondták neki, hogy ez egy áldás és használja ki. Éljen ezzel a hihetetlen ké-pességgel, mert ilyen jó ésszel ritkán születik ember. Tanuljon tovább és építsen magának karriert. A lány meg is fogadta a jó tanácsokat és évről-évre naphosszat csak a könyveket búj-ta. A városi nők többsége sóhajtozva jegyezte meg Emily Stoner-nek, hogy milyen mázlista a lányával.
- Az én lányom a vasrácsot is szétrágná, csakhogy kijusson este. – jegyezte meg egy-szer az egyik szomszédja. – Jó, neked hogy Celia megfontolt és éretten viselkedik.
Emily mindig mosolyogva fogadta ezeket a bókokat és igyekezett gondosan elrejteni aggodalmát az emberek elől. Biztos volt benne, hogy Celia-nak nem tesz jót, hogy egész nap a szobájában gubbaszt. Évek óta a lányhoz egyetlen barátnője sem jött át; fiút pedig még nem is látott a közelében. Celia úgy elzárta magát a külvilágtól, hogy sem mobiltelefont, sem pedig számítógépet nem volt hajlandó használni, habár szülei mindkettőt vettek neki.
Emily minden nap felment lánya szobájába, mikor ő elment az iskolába. Gondosan ügyelve, hogy ne hagyjon nyomot megnézte a telefon és a számítógép dobozát, háta lánya kibontotta a megvétel napja óta bármelyiket is. Ugyan így tett, mikor lánya egy szeptemberi estén felvette ünneplő ruháját és indult – hosszú évek óta először – egy iskolai rendezvényre. De ez alkalommal is csalódnia kellett. Gondterhelt sóhajjal csukta be a szoba ajtaját, nem sejtvén, hogy lánya közel négy hónapja óvatosan felnyitotta a laptop dobozát és kivette belőle a gépet, teletette könyvekkel, majd gondosan visszazárta azt. Sosem hitte volna, hogy egyet-len lánya egy nap el fogja hagyni a realitás talaját, a valóságot, hogy egy másik világban ke-resse meg azt, ami olyannyira hiányzott az életéből: az izgalmat.
Egy késő nyári este Celia megismert egy fiút, aki gyökeresen megváltoztatta az életét. De a lány azt akkor még nem sejtette, hogy mennyire. Erre csak akkor döbbent rá, mikor leg-először belenézett a fiú világosbarna szemébe. Abban a pillanatban, mikor a tekintetük talál-kozott Celia rádöbbent, hogy senki sem lesz az életében olyan fontos, mint ez a fiú. A fiú, akit addig a napig csak úgy ismert: Alienboy.
Az elterült, védtelen testet alig három méterről látta meg a lány. A hátán feküdt az út közepén egy hatalmas nyílt sebbel a mellkasán. Remegő lábakkal futott el az emberi úttorla-szig s közben egyfolytában azon imádkozott, hogy ne Eli Werger teste legyen az.
Eli lehunyt szemmel, vérbe fagyva feküdt a porban. Mikor Celia felismerte a számára oly kedves arcot úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Lélegzete elakadt és könnyek szöktek a szemébe. Tehetetlenül esett össze a fiú teste mellett. Óvatosan föléhajolt és megsi-mogatta az arcát. Legnagyobb meglepetésére Eli szemöldöke megrándult és a fiú egy fájdal-mas grimasz közepette kinyitotta a szemét.
Nem késlekedhetett. Azonnal segítséget kellett hívnia, de a gondolattól, hogy akár egy percre is magára hagyja a fiút úgy érezte, minden erő elhagyja. Vele akart maradni és vigyáz-ni rá.
- Tarts ki! – szipogta végül, kétségbeesett hangon. – Elszaladok egy mobilért és hívok segítséget! Egy perc és itt vagyok.
Lélekszakadva rohant. Nem vette figyelembe, hogy szúr az oldala és izzik a talpa. Egyetlen dolog járt a fejében, hogy meg kell mentenie Elit.
Berontott a legközelebbi sátorba. Gondosan csavart kontya szétesett, így haja úgy tűnt Sarah számára, minta egy őrült állna vele szemben. A lány éppen egy újabb pohár puncsnak nézett a fenekére.
- Elkérhetem a mobilod egy kicsit? – kérdezte Celia a tőle telhető legnyugodtabb han-gon. – Nagyon fontos lenne.
Sarah döbbenten végigmérte a lányt, majd egy szó nélkül átadta neki a készüléket. Celia gyanította, hogy ha akart volna sem bírt volna semmit sem mondani. Megköszönte a telefont és már futott is vissza Eli-hoz. Már a mező szélén járt mire a mentőszolgálatnál fel-vették a telefont. Hebegve-habogva elmagyarázta, hogy egy mentőt kér az erdőhöz, majd bon-totta a vonalat.
Elit csukott szemmel találta ott, ahol hagyta. Szívébe mart ismét a fájdalom, hátha a fiú időközben elvérzett. Újra letérdelt mellé és az ölébe húzta amennyire csak bírta.
- Itt vagyok! – motyogta kétségbeesetten. – Jaj, Eli, ugye élsz még? Kérlek, nyisd ki a szemed vagy mondj valamit! Hívtam a mentőket.
Celia levette vékony kardigánját és a sebre szorította. Nem tudta, hogy van-e értelme, vagy, hogy használ-e egyáltalán de ez most mellékes is volt számára. A lényeg, hogy próbál-kozott.
Minden áron életben akarta tartani a fiút.
Ágak törtek forgáccsá az avarban egy súlyos cipőpár alatt. Celia összerezzent, majd óvatosan visszatette Eli fejét a porba. Valaki közeledett felé és rettegett a ténytől, hogy egy sebesült, vérző emberrel találják együtt. Nem akart a rendőrségre menni és még kevésbé akar-ta elkeseríteni a szüleit, azzal, hogy valami zűrös ügybe keveredett.
Megijedt.
Csendesen tűnt el a fák között, de nem ment messzire. Az első útszéli fa mögül figyel-te a fiú testét, hogyha téved és csak egy állat téved ki az útra, azt azonnal elkergethesse.
Végtelenül gyávának érezte magát, de azzal nyugtatta meg háborgó lelkét, hogy nem ment el. Itt van és távolról vigyáz a fiúra.
Adam sietős léptekkel érkezett az ösvényre. Arcát számtalan apró karcolás csúfította, melyek szinte azonnal be is gyógyultak. Egy pillanat alatt Eli mellett termett. Lehajolt a fiú-hoz és nyakára tette két ujját.
- Eli! – rázta meg óvatosan. – Nyisd ki a szemed!
- Adam! – nyögte rekedten Eli. – Nyugodj meg! Celia már hívta mentőket. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Adam arcán a félelem árnyéka suhant át és ezt Eli is észrevette.
- Mi… a baj?
- Haza kell jutnunk – mondta határozottan a férfi. – Senki sem vihet be a kórházba.
Megpróbálta felemelni a fiút, de abban a pillanatban piros és kék színkavalkád szakí-totta félbe az éjszaka egyhangú sötétségét és egy fehér jármű fékezett le mellettük.
- Uram! – kiáltott rá a mentőautó sofőrje. – Mégis mit művel? Azonnal tegye le a se-besültet és kérem lépjen hátrébb.
Adam visszatette Eli testét az útra – eleget téve ezzel a mentős első utasításának -, de utána nem hátrált. Feltartott kézzel elindult a három mentős felé.
Celia remegve nézte végig az úton zajló közjátékot, onnantól, hogy Adam kilépett a bokrok közül egészen addig, míg eltűnik a mentőautó mögött. Legszívesebben kirohant volna a sötétség biztonságából, de nem bírt. A félelemtől földbegyökerezett a lába. Zihálva, elkere-kedet szemmel kapaszkodott a széles fa törzsébe, mely mögött állt és próbálta elhitetni magá-val, hogy csak álmodik.
Adam földi teste a másodperc töredéke alatt vált semmivé a három férfi előtt. A ha-talmas áttetsző lény meggörnyedve hajolt feléjük és hatalmas fekete szemei egy pillanat alatt nyelte el a tudatukat. A mentősök némán álltak a sötétségben. Nem szóltak semmit, mikor előttük, újra egy fiatal borostás arcú férfi állt, és akkor sem szóltak semmit, mikor Adam fel-emelte Eli testét és egy szemvillanás alatt tűnt el vele az éjszakában. Mind a hárman egyszerre tértek magukhoz a lény által idézett káprázatból, amikor egy vékony kis hang megszólította őket.
- Mégis mi volt ez az egész? – kérdezte döbbenten Celia. – Miért hagyták, hogy elvi-gye Elit?
A mentőautó sofőrje kérdőn nézett a másik két kollégájára.
- Te hívtál minket? – kérdezte fáradtan.
A lány bólintott, majd csípőre tette a kezét.
- Ne szórakozz többet! – emelte fel a hangját a férfi. – Láthatólag senki sem haldoklik az út közepén. Ha még egyszer rajtakapunk, hogy hamis bejelentéseket teszel józanul vagy ittasan, kénytelenek leszünk bevinni a rendőrségre és feljelentést tenni.
Celia némán tátogva bámult a három mentősre. A döbbenttől elakadt a szava. Még ak-kor is csak üres tekintettel bámulta az autót, mikor az már eltűnt az erdei út végében. Ott állt egyedül a sötétségben és nem bírt napirendre térni a látottak felett.
Nem gondolkodott.
Lábai úgy vitték előre, mintha arra teremtettek volna, hogy egyszer végigfussák az utat. Az utat, mely a Werger család házához vezetett.
Adam olyan gyorsan rohant, ahogy csak az emberi lábai bírták. Percek alatt elérte a házat, majd miután berúgta az ajtót a kanapéra fektette Elit.
- Át kell változnod! – mondta miközben megsimogatta a fiú verejtékes arcát. - Gye-rünk Eli! Ha nem változol át, meghalsz!
- Nem megy Adam!
A fiú egy elnyújtott hörgés kíséretében egy nagy adag vért hányt a szőnyegre. Úgy érezte ez a vég. Arra nem maradt ereje, hogy kinyissa a szemét, nemhogy átváltozzon. Füle tompán csenget és érezte, hogy lassan végig járja testét egy furcsa, bizsergő, hideg érzés.
- Eli – suttogta növekvő kétségbeeséssel Adam. –, kérlek! Szedd össze magad! Sem-mi többet nem kell tenned! Gyerünk!
Eli hallotta a férfit, de szavainak többségét nem tudta felfogni. Borzasztóan fázott és émelygett. Próbálta kiüríteni az agyát, de nem ment. Újabb adag vért hányt a szőnyegre, mi-közben már könnyei is kicsordultak. A ház tompa némasága megtelt Adam könyörgő kérlelé-sével és Eli halálhörgésével. Csak egy dolog volt hangosabb mindkettőjüknél. A nappaliban álló régi ingaóra, mely könyörtelenül jelezte, hogy lassan lejár az idejük.
Adam elvesztette minden reményét, mikor a fiú szemei hírtelen fennakadtak. A hörgés megszűnt és a ház egy pillanatra úgy tűnt örökre néma marad.
Eli érezte, ahogy a teste megremeg, majd a tüdeje újra megtöltődött levegővel. A szé-dülés és az émelygés megszűnt. Lassan kinyitott a szemét. Még mindig a nappaliban feküdt és egy régi pléddel volt betakarva. Adam mellette térdelt és a szőnyegből próbálta kisúrolni a vért.
- Maradj még fekve! – szólt rá a fiúra, mikor az felült. – Hagyd még magad gyógyulni.
A lény hatalmas szemeit a férfira meresztette, majd óvatosan felállt és végignézett ma-gán. Áttetsző testéről folyamatosan tűntek el a sebek és a karcolások, a hegei – melyek emberi testének gyors regenerálódásának végtermékei voltak – kisimultak. A mellkasán tátongó seb egyre kisebb lett. Inak és izmok kapcsolódtak össze, erek váltak újra eggyé a testében, és az őket fedő bőr pedig hibátlanul forrt össze.
Eli abban a pillanatban nyerte vissza emberi alakját, mikor kopogtattak az ajtón. Gyor-san felvette farmerét, majd elindult az előtér felé. Adam követte őt. Óvatosan kinéztek az ajtó melletti kis ablakon.
- Ez Celia! – suttogta Eli.
- Küld el! – mondta fojtott hangon, talpig véres öltözetben a férfi. – Kérdezd meg mit látott, ha nem vészes a dolog, fogd rá, hogy sokat ivott, de ha komoly, töröld az emlékeit!
- És mégis hogyan?
A lány újra kopogtatott. A dörömbölés erősebb és követelőzőbb volt az előzőnél.
- Csak nézz a szemébe, azonnal látni fogod a gondolatait és az emlékeit. Amiket úgy gondolsz, hogy veszélyesek lehetnek ránk nézve, csak egyszerűen másítsd meg. Töröld ki őket és tegyél a helyükre, olyanokat, amelyek illeszkednek az előttük megtörtént és utánuk következő eseményekhez.
- Át kell alakulnom? – Eli remegni kezdett az idegességtől.
- Sajnos igen – bólintott Adam.
Újabb erőszakos dörömbölés szakította félbe őket.
Eli széles mosollyal az arcán lépett ki a lányhoz a verandára, de nyomban elkomorult, mikor meglátta a lány zilált külsejét. Kontya szétesett, haját lágyan borzolta a szél. Arcát és fekete ruháját vérfoltok tarkították.
A horizonton már felderengtek a nap első sugarai, így az utca aranyszínben pompázott. Celia úgy állt Eli előtt, mint akit leforráztak. Nem tudta elhinni, hogy a fiúnak semmi baja.
Eli egy mélyet sóhajtott, majd kézen fogta a lányt és elindult vele a hátsó kertbe. Azt hitte nem kell Adamre hallgatnia, de mikor szembesült a lánnyal rájött, hogy nem maradt más választása.
A fiú selymesnek és puhának érezte a talpa alatt a kora reggeli harmatos füvet. A hátsó kertben halvány ködpamacsok sütkéreztek és a halványkék égbolt alatt madarak repkedtek vidáman csiripelve. A látvány szépségét a kertbe belépő két fiatal látványa tette szürreálissá. Eli megállt az udvar szélén és maga felé fordította Celiát. A lány egész testében remeget, ke-zében egy vörös árnyalatú fekte kardigánt tartott. Celia követte Eli pillantását.
- Ez a te véred. – suttogta miközben jobban magához szorította.
Lassan felemelte a fejét és belenézett a fiú barna szemébe. Nem tudta mit gondoljon róla. Felfoghatatlan volt számára, hogy alig egy órája, még az erdőben próbált küzdeni az életéért és most itt áll és az égvilágon semmi baja sincs. Nem álmodhatta, nem őrülhetett meg, hiszen a fiú vére tanúskodott a józanságáról. A vérről mely mindenhol ott volt.
Eli néma csendben figyelte a lányt és megpróbált olvasni arcának vonásaiból. Gyötörte a bűntudat, hogy ezt tette vele. Nem akarta bántani ezt a szegény, apró teremtést.
- Igen az enyém – mondta, miközben viszonozta a lány pillantását.
Imádta a lány tisztán csillogó fűzöld szemeit. Úgy érezte nem lenne életének egyetlen olyan perce sem, mikor nélkülözni tudná ezt a fénylő tekintetet.
- Hogy állhatsz itt? – kérdezte összehúzva szemeit. – Megsebesültél. Egy hatalmas vá-gás volt a mellkasodon. Nem állhatsz itt!
Eli lesütötte a szemét.
- Vannak dolgok az életemben, amiket sohasem fogsz megérteni – sóhajtotta. - Szá-modra felfoghatatlan vagyok. Olyan dolgok történhetnek körülöttem, amiket legmerészebb álmodban sem gondolhatnál. Éppen ezért könnyebb lenne, ha a mai estét elfelejtenéd.
- Csak úgy felejtsem el? – tudakolta értetlenül a lány. – Mégis, hogy gondolod ezt?
- Tudok benne segíteni.
Celia hátrált egy lépést. Egész testében rázta a remegés. Hatalmas könnyek szöktek a szemébe. Rettegett a fiútól. A szavak, amik elhagyták a száját jéghideg tőrként hatoltak a lány szívébe. Mégis, hogyan tudná vele ezt az egész éjszakai rémálmot elfeledtetni? Hogyan tudná semmissé tenni, azt, amiről bizonyítéka van?
Ki ő valójában?
Egy angyal, vagy maga az ördög?
Celia maga sem tudta eldönteni mit akar valójában, de félt, hogyha elveszti az emléke-it, vele eltűnnek el az érzelmei is a fiú iránt. Mindenáron meg akarta őt ismerni, és ha ehhez az kell, hogy szemet hunyjon, néhány furcsaság felett akkor megteszi. Egyelőre.
- Nem akarok felejteni – mondta rövid némaság után. – Ígérem neked Eli hallgatok az éjszakáról, csak hagyd meg az emlékeim!
- Miért ragaszkodsz ilyen emlékekhez?
Celia vett egy mély levegőt, majd közelebb lépett a fiúhoz és megfogta a kezét.
- Mert neked is kell valaki, akiben bízhatsz – suttogta. – Kell valaki, aki melletted áll és segít neked, ha úgy hozza a sors. Nem kell, hogy egyedül legyél.
Elit meglepték a lány szavai. Fogalma sem volt róla, hogy igazat mond-e vagy hazu-dik. Adam hónapok óta azt sulykolta belé, hogy senkiben sem bízhatnak. Miért tenne Celiával kivételt?
- Nem kérhetem, hogy cipelj ekkora terhet.
Eli szavai, ugyan nem fedték valódi félelmeit, de nem akarta ennél is jobban megrémí-teni a lányt.
- Megbirkózom, majd vele! – ígérte szipogva. - Idővel, majd el tudom fogadni, ami történt. Csak adj időt Eli és itt leszek neked.
A fiú egy félénk mosollyal magához húzta Celiát. Hüvelykujjával óvatosan letörölte az arcáról a könnyeket.
- Ha megteszem, amire kérsz és meghagyom az emlékeid, meg kell ígérned, hogy sen-kinek sem szólsz! – suttogta a lány fülébe. – Biztos megszeretnél tartani egy ilyen titkot?
- Igen!
Celia újra belenézett a fiú szemébe. A fiú sok mindent látott a kisírt zöld szempárban.
Őszinteséget.
Félelmet.
Megértést.
Nem hitte el, hogy egy ilyen ajándékot kapott a sorstól. Mindennél jobban örült Celiának, de ugyanakkor nem bírt még teljesen megbízni a lányban. Úgy döntött figyelni fog-ja. Vele lesz, amikor csak tud és igyekszik elkerülni a vérfürdős találkozókat. Akkor talán, majd elfelejti ezt a szörnyű estét.
Celia lehunyt szemmel simult Eli mellkasához. A fiú közelsége és ölelő karja meg-nyugtatta és csaknem kiverte a fejéből, azt a félelmet, amit néhány perccel ezelőtt még iránta érzett. Fogalma sem volt róla, hogyan fogja magát túltenni az aznap estén. Abban azonban biztos volt, hogy mellette szeretne maradni.
- Haza kell mennem. – mondta csendesen, majd kibontakozott a fiú öleléséből.
Eli bólintott.
A lány remegő térdekkel indult ki az udvarról. Vegyes érzelmekkel gondolt most Elire. A furcsa fiúra, aki körül – Celia határozottan érezte – valami nincs rendben. Legszíve-sebben mindent hallani akart volna róla. A múltját, a jelenét és talán a jövőjét is, de ugyanak-kor áldotta a sorsot, hogy ez idáig semmit sem tudott meg róla. Attól félt, ha kiderülnének számára a fiú titkai valami végleg megváltozna benne. Azt pontosan nem tudta, hogy ezek a változások jó vagy rossz irányba terelnék az életét, de abban biztos volt, hogy idő kell neki, mert ami Elivel történt, az halandó, földi emberrel sohasem.
- Celia – szólt utána Eli. – Ne feledd! Tégy úgy mintha ez az este nem történt volna meg. Senki sem tudhat róla.
A lány hátravette mézszőke haját.
- Ne aggódj Alien!
Celia testét pillanatok alatt nyelték el a felkelő nap éles, aranyló sugarai. A központi csillag, vakító fénye elven arannyal vonta be a csöppnyi lányt. Eli bánatos tekintettel meredt utána. Nem volt benne biztos, hogy jól döntött. Félt, hogy bizalma az emberekben túl gyors volt. Alig ismerte őket, és akiket ismert, azokban is egyfolytában csalódni kellett. Sajnos ha-mar világossá vált számára, hogy mennyire felszínesek tudnak lenni és milyen hatalmas mennyiségű kicsinyesség van a szívükben.
Eli lassú léptekkel indult vissza a tornác felé. Rengeteg dolog zsongott a fejében. Számtalan kérdése volt Adamhez, de úgy érezte, hogyha még egy perccel tovább kellene fennmaradnia, akkor biztosan összeesne.
A házban néma csönd fogadta. Adam valószínűleg bement az irodába. A nappaliban lévő szőnyegnek nyoma sem volt. Eli egy hatalmas ásítás kíséretében elindult a lépcső felé, de még mielőtt elérte volna, megpillantott a konyhaasztalon egy cetlit.
Remélem semmi ostobaságot nem tettél.
Este jövök!
A.
Eli galacsinná gyűrte a levelet, majd a szemetesbe dobta. Lassan felment az emeletre és zsákként omlott össze az ágyára. Mélyen belefúrta az arcát a párnába. Lehunyta a szemét és igyekezett Celia minden vonását felidézni.
A világ megfordult vele és ő újra az erdőben állt. Sötétség vette körül melyből egy mandulaalakú hatalmas fehér szempár nézett rá. A lény szeméből sütött a mohóság. Ölni akart. Eli hátrálni próbált, de nem volt hová. Mintha csak egy fal lenne mögötte. Az éjszaka démona kivillantotta hatalmas agyarait. Olyan volt, mint aki nevet. Pofájából vékonyan folyt ki fénylő nyála. A fiú lassan lehunyta a szemét. A bestia támadott.
Eli a földön ébredt, abban a pillanatban, ahogy a feje koppant a parkettán. Megköny-nyebbülten sóhajtott egyet, majd megdörzsölte a szemét. Az ablakon halványan szöktek be a lemenő nap bágyadt sugarai. Az óriási izzó tömeg, csaknem lángra lobbantotta a horizontot. Odakint minden csendes volt. Mintha az előző éjszaka meg sem történt volna.
Feltápászkodott, majd egy hatalmasat nyújtózkodott. Kitárta ablakát, majd leült a gépe elé. Bízott benne, hogy Celia írt neki valamit, de csalódnia kellet. Egyetlen bejövő üzenete sem volt.
Üzenet: Alienboy
Merre vagy Skygirl?
Lekapcsolta a gépet, majd a mosdóba indult. Jól esett neki a forró zuhany. Ellazította és segített kiűzni a fejéből keserves rémálmának gyötrő rémképzetét. Mire kiért a ház elsöté-tült. A nap szikrázó fénye eltűnt a horizont mögül, átadva helyét a hold sejtelmes ragyogásá-nak. Eli számára minden árny megnőtt a házban. Komornak és félelmetesnek látta otthonát. Villanyt kapcsolt, majd leült az ágyára.
Jobban megviselték az erdőben történtek, mint gondolta. Nem értette, hogy került oda az a lény. Megrémítette azaz erő, mely a harc során tört fel belőle és az emlékmanipulálás. Mit nem mondott el még neki Adam? Mért nem emlékszik semmire a múltjából?
Felkelt az ágyról, levette magáról a törölközőt. Melegítőt és pólót húzott, majd áttöröl-te a haját. Lassan az ablakhoz sétált. Panoráma kilátása nyílt az erdőre. Borzongva nézte a sötét fákat, amint azok szelíden hajlongnak a szélben. Fájdalmas volt arra gondolnia, hogy az a szörny még mindig köztük jár, és ő nem tehet semmit.
Bukóra állította az ablakot, majd elhúzta a sötétítőt. Visszaült az ágyára és bekapcsolta tévét. Nem bírta felfogni a vibráló képkockák értelmét. Fejében ezernyi gondolat és kérdés kavargott.
Hét óra is elmúlt, mire Adam kocsija felgördült a garázs elé. Eli kikapcsolta a tévét és az ajtajához lépett. Tompa aggyal botorkált ki folyosó sötétségébe. Elsétált a lépcső tetejéig, majd megtorpant. Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja Adam válaszait a kérdéseire. Jól tudta, hogy amit a férfi elmondana, azt már valószínűleg mind tudta, de most minden annyira más volt. Itt, ezen a különös, nyugodt, békés bolygón, minden olyan félelmetesnek tűnt.
Lassan ment le a lépcsőn. Végigsimította a korlátott. Ahogy leért a földszintre megtá-maszkodott. A ház nyugodtan pihent a sötétségben, Eli mégis minden pillanatban attól rette-get, hogy az erdei démon egyszer csak előugrik valahonnan.
Kulcs fordult a zárban, majd Adam egy fáradt sóhaj kíséretében belépett a házba. Le-tette a táskáját majd villanyt gyújtott. Lerúgta a cipőjét és felkapcsolta a villanyt a nappaliban is. Elit egy pillanatra elvakította a felfénylő izzó, de szeme hamar hozzászokott a fényhez. Adam megpróbált mosolyogni a fiúra, de nem sikerült neki. Tudta miért áll ott.
- Beszélnünk kell! – mondta Eli, majd elindult a konyha felé.
A lány, miután hazakísérte barátnőjét legszívesebben a házukig rohant volna. Semmi másra nem vágyott jobban, minthogy magára zárja a szobáját és eltűnjön egy időre a világ elől.
Talán örökre.
Akkor gondolta meg magát, mikor már a bejárati ajtajuk kilincsén volt a keze. Lassan kivette a kulcsot a zárból és kilépett a veranda alól. Az éjfekete anyagba szőtt ezüstszálak szikráztak a hold ragyogó fényében, így a lány szinte ragyogott az éjszakában.
Vissza kell menni.
Beszélnie kell vele.
Kitűnő tanuló volt. Okos, figyelmes és mindig segítőkész, de mégis volt Celia-nak egy kiemelkedően jellegzetes tulajdonsága: sohasem hibázott. Bármi, amibe belekezdett elsőre sikerült. Sokan mondták neki, hogy ez egy áldás és használja ki. Éljen ezzel a hihetetlen ké-pességgel, mert ilyen jó ésszel ritkán születik ember. Tanuljon tovább és építsen magának karriert. A lány meg is fogadta a jó tanácsokat és évről-évre naphosszat csak a könyveket búj-ta. A városi nők többsége sóhajtozva jegyezte meg Emily Stoner-nek, hogy milyen mázlista a lányával.
- Az én lányom a vasrácsot is szétrágná, csakhogy kijusson este. – jegyezte meg egy-szer az egyik szomszédja. – Jó, neked hogy Celia megfontolt és éretten viselkedik.
Emily mindig mosolyogva fogadta ezeket a bókokat és igyekezett gondosan elrejteni aggodalmát az emberek elől. Biztos volt benne, hogy Celia-nak nem tesz jót, hogy egész nap a szobájában gubbaszt. Évek óta a lányhoz egyetlen barátnője sem jött át; fiút pedig még nem is látott a közelében. Celia úgy elzárta magát a külvilágtól, hogy sem mobiltelefont, sem pedig számítógépet nem volt hajlandó használni, habár szülei mindkettőt vettek neki.
Emily minden nap felment lánya szobájába, mikor ő elment az iskolába. Gondosan ügyelve, hogy ne hagyjon nyomot megnézte a telefon és a számítógép dobozát, háta lánya kibontotta a megvétel napja óta bármelyiket is. Ugyan így tett, mikor lánya egy szeptemberi estén felvette ünneplő ruháját és indult – hosszú évek óta először – egy iskolai rendezvényre. De ez alkalommal is csalódnia kellett. Gondterhelt sóhajjal csukta be a szoba ajtaját, nem sejtvén, hogy lánya közel négy hónapja óvatosan felnyitotta a laptop dobozát és kivette belőle a gépet, teletette könyvekkel, majd gondosan visszazárta azt. Sosem hitte volna, hogy egyet-len lánya egy nap el fogja hagyni a realitás talaját, a valóságot, hogy egy másik világban ke-resse meg azt, ami olyannyira hiányzott az életéből: az izgalmat.
Egy késő nyári este Celia megismert egy fiút, aki gyökeresen megváltoztatta az életét. De a lány azt akkor még nem sejtette, hogy mennyire. Erre csak akkor döbbent rá, mikor leg-először belenézett a fiú világosbarna szemébe. Abban a pillanatban, mikor a tekintetük talál-kozott Celia rádöbbent, hogy senki sem lesz az életében olyan fontos, mint ez a fiú. A fiú, akit addig a napig csak úgy ismert: Alienboy.
Az elterült, védtelen testet alig három méterről látta meg a lány. A hátán feküdt az út közepén egy hatalmas nyílt sebbel a mellkasán. Remegő lábakkal futott el az emberi úttorla-szig s közben egyfolytában azon imádkozott, hogy ne Eli Werger teste legyen az.
Eli lehunyt szemmel, vérbe fagyva feküdt a porban. Mikor Celia felismerte a számára oly kedves arcot úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Lélegzete elakadt és könnyek szöktek a szemébe. Tehetetlenül esett össze a fiú teste mellett. Óvatosan föléhajolt és megsi-mogatta az arcát. Legnagyobb meglepetésére Eli szemöldöke megrándult és a fiú egy fájdal-mas grimasz közepette kinyitotta a szemét.
Nem késlekedhetett. Azonnal segítséget kellett hívnia, de a gondolattól, hogy akár egy percre is magára hagyja a fiút úgy érezte, minden erő elhagyja. Vele akart maradni és vigyáz-ni rá.
- Tarts ki! – szipogta végül, kétségbeesett hangon. – Elszaladok egy mobilért és hívok segítséget! Egy perc és itt vagyok.
Lélekszakadva rohant. Nem vette figyelembe, hogy szúr az oldala és izzik a talpa. Egyetlen dolog járt a fejében, hogy meg kell mentenie Elit.
Berontott a legközelebbi sátorba. Gondosan csavart kontya szétesett, így haja úgy tűnt Sarah számára, minta egy őrült állna vele szemben. A lány éppen egy újabb pohár puncsnak nézett a fenekére.
- Elkérhetem a mobilod egy kicsit? – kérdezte Celia a tőle telhető legnyugodtabb han-gon. – Nagyon fontos lenne.
Sarah döbbenten végigmérte a lányt, majd egy szó nélkül átadta neki a készüléket. Celia gyanította, hogy ha akart volna sem bírt volna semmit sem mondani. Megköszönte a telefont és már futott is vissza Eli-hoz. Már a mező szélén járt mire a mentőszolgálatnál fel-vették a telefont. Hebegve-habogva elmagyarázta, hogy egy mentőt kér az erdőhöz, majd bon-totta a vonalat.
Elit csukott szemmel találta ott, ahol hagyta. Szívébe mart ismét a fájdalom, hátha a fiú időközben elvérzett. Újra letérdelt mellé és az ölébe húzta amennyire csak bírta.
- Itt vagyok! – motyogta kétségbeesetten. – Jaj, Eli, ugye élsz még? Kérlek, nyisd ki a szemed vagy mondj valamit! Hívtam a mentőket.
Celia levette vékony kardigánját és a sebre szorította. Nem tudta, hogy van-e értelme, vagy, hogy használ-e egyáltalán de ez most mellékes is volt számára. A lényeg, hogy próbál-kozott.
Minden áron életben akarta tartani a fiút.
Ágak törtek forgáccsá az avarban egy súlyos cipőpár alatt. Celia összerezzent, majd óvatosan visszatette Eli fejét a porba. Valaki közeledett felé és rettegett a ténytől, hogy egy sebesült, vérző emberrel találják együtt. Nem akart a rendőrségre menni és még kevésbé akar-ta elkeseríteni a szüleit, azzal, hogy valami zűrös ügybe keveredett.
Megijedt.
Csendesen tűnt el a fák között, de nem ment messzire. Az első útszéli fa mögül figyel-te a fiú testét, hogyha téved és csak egy állat téved ki az útra, azt azonnal elkergethesse.
Végtelenül gyávának érezte magát, de azzal nyugtatta meg háborgó lelkét, hogy nem ment el. Itt van és távolról vigyáz a fiúra.
Adam sietős léptekkel érkezett az ösvényre. Arcát számtalan apró karcolás csúfította, melyek szinte azonnal be is gyógyultak. Egy pillanat alatt Eli mellett termett. Lehajolt a fiú-hoz és nyakára tette két ujját.
- Eli! – rázta meg óvatosan. – Nyisd ki a szemed!
- Adam! – nyögte rekedten Eli. – Nyugodj meg! Celia már hívta mentőket. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Adam arcán a félelem árnyéka suhant át és ezt Eli is észrevette.
- Mi… a baj?
- Haza kell jutnunk – mondta határozottan a férfi. – Senki sem vihet be a kórházba.
Megpróbálta felemelni a fiút, de abban a pillanatban piros és kék színkavalkád szakí-totta félbe az éjszaka egyhangú sötétségét és egy fehér jármű fékezett le mellettük.
- Uram! – kiáltott rá a mentőautó sofőrje. – Mégis mit művel? Azonnal tegye le a se-besültet és kérem lépjen hátrébb.
Adam visszatette Eli testét az útra – eleget téve ezzel a mentős első utasításának -, de utána nem hátrált. Feltartott kézzel elindult a három mentős felé.
Celia remegve nézte végig az úton zajló közjátékot, onnantól, hogy Adam kilépett a bokrok közül egészen addig, míg eltűnik a mentőautó mögött. Legszívesebben kirohant volna a sötétség biztonságából, de nem bírt. A félelemtől földbegyökerezett a lába. Zihálva, elkere-kedet szemmel kapaszkodott a széles fa törzsébe, mely mögött állt és próbálta elhitetni magá-val, hogy csak álmodik.
Adam földi teste a másodperc töredéke alatt vált semmivé a három férfi előtt. A ha-talmas áttetsző lény meggörnyedve hajolt feléjük és hatalmas fekete szemei egy pillanat alatt nyelte el a tudatukat. A mentősök némán álltak a sötétségben. Nem szóltak semmit, mikor előttük, újra egy fiatal borostás arcú férfi állt, és akkor sem szóltak semmit, mikor Adam fel-emelte Eli testét és egy szemvillanás alatt tűnt el vele az éjszakában. Mind a hárman egyszerre tértek magukhoz a lény által idézett káprázatból, amikor egy vékony kis hang megszólította őket.
- Mégis mi volt ez az egész? – kérdezte döbbenten Celia. – Miért hagyták, hogy elvi-gye Elit?
A mentőautó sofőrje kérdőn nézett a másik két kollégájára.
- Te hívtál minket? – kérdezte fáradtan.
A lány bólintott, majd csípőre tette a kezét.
- Ne szórakozz többet! – emelte fel a hangját a férfi. – Láthatólag senki sem haldoklik az út közepén. Ha még egyszer rajtakapunk, hogy hamis bejelentéseket teszel józanul vagy ittasan, kénytelenek leszünk bevinni a rendőrségre és feljelentést tenni.
Celia némán tátogva bámult a három mentősre. A döbbenttől elakadt a szava. Még ak-kor is csak üres tekintettel bámulta az autót, mikor az már eltűnt az erdei út végében. Ott állt egyedül a sötétségben és nem bírt napirendre térni a látottak felett.
Nem gondolkodott.
Lábai úgy vitték előre, mintha arra teremtettek volna, hogy egyszer végigfussák az utat. Az utat, mely a Werger család házához vezetett.
Adam olyan gyorsan rohant, ahogy csak az emberi lábai bírták. Percek alatt elérte a házat, majd miután berúgta az ajtót a kanapéra fektette Elit.
- Át kell változnod! – mondta miközben megsimogatta a fiú verejtékes arcát. - Gye-rünk Eli! Ha nem változol át, meghalsz!
- Nem megy Adam!
A fiú egy elnyújtott hörgés kíséretében egy nagy adag vért hányt a szőnyegre. Úgy érezte ez a vég. Arra nem maradt ereje, hogy kinyissa a szemét, nemhogy átváltozzon. Füle tompán csenget és érezte, hogy lassan végig járja testét egy furcsa, bizsergő, hideg érzés.
- Eli – suttogta növekvő kétségbeeséssel Adam. –, kérlek! Szedd össze magad! Sem-mi többet nem kell tenned! Gyerünk!
Eli hallotta a férfit, de szavainak többségét nem tudta felfogni. Borzasztóan fázott és émelygett. Próbálta kiüríteni az agyát, de nem ment. Újabb adag vért hányt a szőnyegre, mi-közben már könnyei is kicsordultak. A ház tompa némasága megtelt Adam könyörgő kérlelé-sével és Eli halálhörgésével. Csak egy dolog volt hangosabb mindkettőjüknél. A nappaliban álló régi ingaóra, mely könyörtelenül jelezte, hogy lassan lejár az idejük.
Adam elvesztette minden reményét, mikor a fiú szemei hírtelen fennakadtak. A hörgés megszűnt és a ház egy pillanatra úgy tűnt örökre néma marad.
Eli érezte, ahogy a teste megremeg, majd a tüdeje újra megtöltődött levegővel. A szé-dülés és az émelygés megszűnt. Lassan kinyitott a szemét. Még mindig a nappaliban feküdt és egy régi pléddel volt betakarva. Adam mellette térdelt és a szőnyegből próbálta kisúrolni a vért.
- Maradj még fekve! – szólt rá a fiúra, mikor az felült. – Hagyd még magad gyógyulni.
A lény hatalmas szemeit a férfira meresztette, majd óvatosan felállt és végignézett ma-gán. Áttetsző testéről folyamatosan tűntek el a sebek és a karcolások, a hegei – melyek emberi testének gyors regenerálódásának végtermékei voltak – kisimultak. A mellkasán tátongó seb egyre kisebb lett. Inak és izmok kapcsolódtak össze, erek váltak újra eggyé a testében, és az őket fedő bőr pedig hibátlanul forrt össze.
Eli abban a pillanatban nyerte vissza emberi alakját, mikor kopogtattak az ajtón. Gyor-san felvette farmerét, majd elindult az előtér felé. Adam követte őt. Óvatosan kinéztek az ajtó melletti kis ablakon.
- Ez Celia! – suttogta Eli.
- Küld el! – mondta fojtott hangon, talpig véres öltözetben a férfi. – Kérdezd meg mit látott, ha nem vészes a dolog, fogd rá, hogy sokat ivott, de ha komoly, töröld az emlékeit!
- És mégis hogyan?
A lány újra kopogtatott. A dörömbölés erősebb és követelőzőbb volt az előzőnél.
- Csak nézz a szemébe, azonnal látni fogod a gondolatait és az emlékeit. Amiket úgy gondolsz, hogy veszélyesek lehetnek ránk nézve, csak egyszerűen másítsd meg. Töröld ki őket és tegyél a helyükre, olyanokat, amelyek illeszkednek az előttük megtörtént és utánuk következő eseményekhez.
- Át kell alakulnom? – Eli remegni kezdett az idegességtől.
- Sajnos igen – bólintott Adam.
Újabb erőszakos dörömbölés szakította félbe őket.
Eli széles mosollyal az arcán lépett ki a lányhoz a verandára, de nyomban elkomorult, mikor meglátta a lány zilált külsejét. Kontya szétesett, haját lágyan borzolta a szél. Arcát és fekete ruháját vérfoltok tarkították.
A horizonton már felderengtek a nap első sugarai, így az utca aranyszínben pompázott. Celia úgy állt Eli előtt, mint akit leforráztak. Nem tudta elhinni, hogy a fiúnak semmi baja.
Eli egy mélyet sóhajtott, majd kézen fogta a lányt és elindult vele a hátsó kertbe. Azt hitte nem kell Adamre hallgatnia, de mikor szembesült a lánnyal rájött, hogy nem maradt más választása.
A fiú selymesnek és puhának érezte a talpa alatt a kora reggeli harmatos füvet. A hátsó kertben halvány ködpamacsok sütkéreztek és a halványkék égbolt alatt madarak repkedtek vidáman csiripelve. A látvány szépségét a kertbe belépő két fiatal látványa tette szürreálissá. Eli megállt az udvar szélén és maga felé fordította Celiát. A lány egész testében remeget, ke-zében egy vörös árnyalatú fekte kardigánt tartott. Celia követte Eli pillantását.
- Ez a te véred. – suttogta miközben jobban magához szorította.
Lassan felemelte a fejét és belenézett a fiú barna szemébe. Nem tudta mit gondoljon róla. Felfoghatatlan volt számára, hogy alig egy órája, még az erdőben próbált küzdeni az életéért és most itt áll és az égvilágon semmi baja sincs. Nem álmodhatta, nem őrülhetett meg, hiszen a fiú vére tanúskodott a józanságáról. A vérről mely mindenhol ott volt.
Eli néma csendben figyelte a lányt és megpróbált olvasni arcának vonásaiból. Gyötörte a bűntudat, hogy ezt tette vele. Nem akarta bántani ezt a szegény, apró teremtést.
- Igen az enyém – mondta, miközben viszonozta a lány pillantását.
Imádta a lány tisztán csillogó fűzöld szemeit. Úgy érezte nem lenne életének egyetlen olyan perce sem, mikor nélkülözni tudná ezt a fénylő tekintetet.
- Hogy állhatsz itt? – kérdezte összehúzva szemeit. – Megsebesültél. Egy hatalmas vá-gás volt a mellkasodon. Nem állhatsz itt!
Eli lesütötte a szemét.
- Vannak dolgok az életemben, amiket sohasem fogsz megérteni – sóhajtotta. - Szá-modra felfoghatatlan vagyok. Olyan dolgok történhetnek körülöttem, amiket legmerészebb álmodban sem gondolhatnál. Éppen ezért könnyebb lenne, ha a mai estét elfelejtenéd.
- Csak úgy felejtsem el? – tudakolta értetlenül a lány. – Mégis, hogy gondolod ezt?
- Tudok benne segíteni.
Celia hátrált egy lépést. Egész testében rázta a remegés. Hatalmas könnyek szöktek a szemébe. Rettegett a fiútól. A szavak, amik elhagyták a száját jéghideg tőrként hatoltak a lány szívébe. Mégis, hogyan tudná vele ezt az egész éjszakai rémálmot elfeledtetni? Hogyan tudná semmissé tenni, azt, amiről bizonyítéka van?
Ki ő valójában?
Egy angyal, vagy maga az ördög?
Celia maga sem tudta eldönteni mit akar valójában, de félt, hogyha elveszti az emléke-it, vele eltűnnek el az érzelmei is a fiú iránt. Mindenáron meg akarta őt ismerni, és ha ehhez az kell, hogy szemet hunyjon, néhány furcsaság felett akkor megteszi. Egyelőre.
- Nem akarok felejteni – mondta rövid némaság után. – Ígérem neked Eli hallgatok az éjszakáról, csak hagyd meg az emlékeim!
- Miért ragaszkodsz ilyen emlékekhez?
Celia vett egy mély levegőt, majd közelebb lépett a fiúhoz és megfogta a kezét.
- Mert neked is kell valaki, akiben bízhatsz – suttogta. – Kell valaki, aki melletted áll és segít neked, ha úgy hozza a sors. Nem kell, hogy egyedül legyél.
Elit meglepték a lány szavai. Fogalma sem volt róla, hogy igazat mond-e vagy hazu-dik. Adam hónapok óta azt sulykolta belé, hogy senkiben sem bízhatnak. Miért tenne Celiával kivételt?
- Nem kérhetem, hogy cipelj ekkora terhet.
Eli szavai, ugyan nem fedték valódi félelmeit, de nem akarta ennél is jobban megrémí-teni a lányt.
- Megbirkózom, majd vele! – ígérte szipogva. - Idővel, majd el tudom fogadni, ami történt. Csak adj időt Eli és itt leszek neked.
A fiú egy félénk mosollyal magához húzta Celiát. Hüvelykujjával óvatosan letörölte az arcáról a könnyeket.
- Ha megteszem, amire kérsz és meghagyom az emlékeid, meg kell ígérned, hogy sen-kinek sem szólsz! – suttogta a lány fülébe. – Biztos megszeretnél tartani egy ilyen titkot?
- Igen!
Celia újra belenézett a fiú szemébe. A fiú sok mindent látott a kisírt zöld szempárban.
Őszinteséget.
Félelmet.
Megértést.
Nem hitte el, hogy egy ilyen ajándékot kapott a sorstól. Mindennél jobban örült Celiának, de ugyanakkor nem bírt még teljesen megbízni a lányban. Úgy döntött figyelni fog-ja. Vele lesz, amikor csak tud és igyekszik elkerülni a vérfürdős találkozókat. Akkor talán, majd elfelejti ezt a szörnyű estét.
Celia lehunyt szemmel simult Eli mellkasához. A fiú közelsége és ölelő karja meg-nyugtatta és csaknem kiverte a fejéből, azt a félelmet, amit néhány perccel ezelőtt még iránta érzett. Fogalma sem volt róla, hogyan fogja magát túltenni az aznap estén. Abban azonban biztos volt, hogy mellette szeretne maradni.
- Haza kell mennem. – mondta csendesen, majd kibontakozott a fiú öleléséből.
Eli bólintott.
A lány remegő térdekkel indult ki az udvarról. Vegyes érzelmekkel gondolt most Elire. A furcsa fiúra, aki körül – Celia határozottan érezte – valami nincs rendben. Legszíve-sebben mindent hallani akart volna róla. A múltját, a jelenét és talán a jövőjét is, de ugyanak-kor áldotta a sorsot, hogy ez idáig semmit sem tudott meg róla. Attól félt, ha kiderülnének számára a fiú titkai valami végleg megváltozna benne. Azt pontosan nem tudta, hogy ezek a változások jó vagy rossz irányba terelnék az életét, de abban biztos volt, hogy idő kell neki, mert ami Elivel történt, az halandó, földi emberrel sohasem.
- Celia – szólt utána Eli. – Ne feledd! Tégy úgy mintha ez az este nem történt volna meg. Senki sem tudhat róla.
A lány hátravette mézszőke haját.
- Ne aggódj Alien!
Celia testét pillanatok alatt nyelték el a felkelő nap éles, aranyló sugarai. A központi csillag, vakító fénye elven arannyal vonta be a csöppnyi lányt. Eli bánatos tekintettel meredt utána. Nem volt benne biztos, hogy jól döntött. Félt, hogy bizalma az emberekben túl gyors volt. Alig ismerte őket, és akiket ismert, azokban is egyfolytában csalódni kellett. Sajnos ha-mar világossá vált számára, hogy mennyire felszínesek tudnak lenni és milyen hatalmas mennyiségű kicsinyesség van a szívükben.
Eli lassú léptekkel indult vissza a tornác felé. Rengeteg dolog zsongott a fejében. Számtalan kérdése volt Adamhez, de úgy érezte, hogyha még egy perccel tovább kellene fennmaradnia, akkor biztosan összeesne.
A házban néma csönd fogadta. Adam valószínűleg bement az irodába. A nappaliban lévő szőnyegnek nyoma sem volt. Eli egy hatalmas ásítás kíséretében elindult a lépcső felé, de még mielőtt elérte volna, megpillantott a konyhaasztalon egy cetlit.
Remélem semmi ostobaságot nem tettél.
Este jövök!
A.
Eli galacsinná gyűrte a levelet, majd a szemetesbe dobta. Lassan felment az emeletre és zsákként omlott össze az ágyára. Mélyen belefúrta az arcát a párnába. Lehunyta a szemét és igyekezett Celia minden vonását felidézni.
A világ megfordult vele és ő újra az erdőben állt. Sötétség vette körül melyből egy mandulaalakú hatalmas fehér szempár nézett rá. A lény szeméből sütött a mohóság. Ölni akart. Eli hátrálni próbált, de nem volt hová. Mintha csak egy fal lenne mögötte. Az éjszaka démona kivillantotta hatalmas agyarait. Olyan volt, mint aki nevet. Pofájából vékonyan folyt ki fénylő nyála. A fiú lassan lehunyta a szemét. A bestia támadott.
Eli a földön ébredt, abban a pillanatban, ahogy a feje koppant a parkettán. Megköny-nyebbülten sóhajtott egyet, majd megdörzsölte a szemét. Az ablakon halványan szöktek be a lemenő nap bágyadt sugarai. Az óriási izzó tömeg, csaknem lángra lobbantotta a horizontot. Odakint minden csendes volt. Mintha az előző éjszaka meg sem történt volna.
Feltápászkodott, majd egy hatalmasat nyújtózkodott. Kitárta ablakát, majd leült a gépe elé. Bízott benne, hogy Celia írt neki valamit, de csalódnia kellet. Egyetlen bejövő üzenete sem volt.
Üzenet: Alienboy
Merre vagy Skygirl?
Lekapcsolta a gépet, majd a mosdóba indult. Jól esett neki a forró zuhany. Ellazította és segített kiűzni a fejéből keserves rémálmának gyötrő rémképzetét. Mire kiért a ház elsöté-tült. A nap szikrázó fénye eltűnt a horizont mögül, átadva helyét a hold sejtelmes ragyogásá-nak. Eli számára minden árny megnőtt a házban. Komornak és félelmetesnek látta otthonát. Villanyt kapcsolt, majd leült az ágyára.
Jobban megviselték az erdőben történtek, mint gondolta. Nem értette, hogy került oda az a lény. Megrémítette azaz erő, mely a harc során tört fel belőle és az emlékmanipulálás. Mit nem mondott el még neki Adam? Mért nem emlékszik semmire a múltjából?
Felkelt az ágyról, levette magáról a törölközőt. Melegítőt és pólót húzott, majd áttöröl-te a haját. Lassan az ablakhoz sétált. Panoráma kilátása nyílt az erdőre. Borzongva nézte a sötét fákat, amint azok szelíden hajlongnak a szélben. Fájdalmas volt arra gondolnia, hogy az a szörny még mindig köztük jár, és ő nem tehet semmit.
Bukóra állította az ablakot, majd elhúzta a sötétítőt. Visszaült az ágyára és bekapcsolta tévét. Nem bírta felfogni a vibráló képkockák értelmét. Fejében ezernyi gondolat és kérdés kavargott.
Hét óra is elmúlt, mire Adam kocsija felgördült a garázs elé. Eli kikapcsolta a tévét és az ajtajához lépett. Tompa aggyal botorkált ki folyosó sötétségébe. Elsétált a lépcső tetejéig, majd megtorpant. Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja Adam válaszait a kérdéseire. Jól tudta, hogy amit a férfi elmondana, azt már valószínűleg mind tudta, de most minden annyira más volt. Itt, ezen a különös, nyugodt, békés bolygón, minden olyan félelmetesnek tűnt.
Lassan ment le a lépcsőn. Végigsimította a korlátott. Ahogy leért a földszintre megtá-maszkodott. A ház nyugodtan pihent a sötétségben, Eli mégis minden pillanatban attól rette-get, hogy az erdei démon egyszer csak előugrik valahonnan.
Kulcs fordult a zárban, majd Adam egy fáradt sóhaj kíséretében belépett a házba. Le-tette a táskáját majd villanyt gyújtott. Lerúgta a cipőjét és felkapcsolta a villanyt a nappaliban is. Elit egy pillanatra elvakította a felfénylő izzó, de szeme hamar hozzászokott a fényhez. Adam megpróbált mosolyogni a fiúra, de nem sikerült neki. Tudta miért áll ott.
- Beszélnünk kell! – mondta Eli, majd elindult a konyha felé.
Negyedik fejezet - Káprázat
2011/06/13
A koromsötét égi óceánban varázslatosan szikráztak a csillagok. A Hold ezüstös ragyogását egyetlen felhő sem takarta el. A Föld nevű bolygó árnyékolt fele álmosan sütkérezett éjszakai naprendszeri lámpás sápadt fényében.
A poros kis földút jobb fele fáklyákkal volt megvilágítva, hiszen a Hold álmatag fénye alig bírt áthatolni az út fölé magasodó fák dús lombkoronáján. A félméteres égő villanyosz-lopok egészen az erdő szívéig vezették az embereket, akik azokat ünnepelték, akik a követke-ző évben kilépnek a nagybetűs életbe: a végzősöket.
Eli Werger izgatottságtól remegő tagokkal állt az út elején. Ő nem ünnepelni ment, hiszen az eljövendő ballagók közül senkit sem ismert. A fiú egy találkozóra igyekezett, egy lánnyal, akiről semmit sem tudott. Sem a nevét, sem az álmait, de még azt sem tudta, hogy hogyan néz ki. Skygirl maga volt a rejtély a fiú számára, és talán pont ezért érezte őt annyira közel magához. A chates lányt legalább annyira különcnek érezte, mint saját magát. Elme-rengve nézte a szél fújta erdő fáinak sötét sziluettjeit.
- Örülök, hogy kimozdulsz – mondta Adam, mikor összetalálkozott a fiúval a bejárati ajtóban.
A férfi épp akkor jött haza a munkából, mikor Eli a cipőjét húzta az előtérben. Adam ügyvédként legtöbbször csak este ért haza, így az elmúlt hetekben szinte alig látta védencét.
- Gondoltam ideje lenne szocializálódni egy kicsit – mosolyogta a fiú. – Lehet köny-nyebben fog menni a beilleszkedés, ha egy buliban szerzek barátokat.
- Hová is mész pontosan? – vonta össze a szemöldökét Adam.
- A suli szervez valami búcsúzatót a jövőre érettségizőknek – magyarázta Eli. – Az egész iskola ott lesz, gondoltam miért maradjak itthon.
A fiú felállt, majd megnézte magát az ajtó melletti tükörben. Koptatott farmert és izompólót viselt, melyet egy nyaklánccal és egy bőrkarkötővel dobott fel. Megigazított még néhány elálló hajtincset, majd zsebébe csúsztatta a lakáskulcsát és a mobilját.
- Légy óvatos! Ne csinálj semmi ostobaságot!
Adam aggódó tekintettel méregette Elit.
- Nyugi! – intette le mosolyogva a fiú. – Ez csak egy középiskolás kis dínomdánom. Mi történhetne?
Eli kilépett az alkonyodó utcára és lassú léptekkel elindult a lassan sötétségbe burko-lódzó utca gyéren megvilágított járdáján. Szívében egyre csak nőtt az igalom, ahogy közele-dett a kisváros melletti erdő felé. Hamarosan odaér és elvegyül a tömegben, ahol ott lesz ő is. A lány, akiért elindult.
A gyenge szél, mely lágyan simogatta a fák lombkoronáját a fiú hajába is belekapott, visszarántva őt a valóságba. Eli léptei nyomán apró porfellegek kezdtek kavarogni a száraz kocsiúton. A fiú már messziről hallotta a zenét és a vidám nevetéseket. A buli már elkezdő-dött és ő néhány kanyar után meg is látta a tisztást, ahol a város gimnáziumának színe-java összegyűlt.
A tisztás hátsó részében két faház állt, peremét égőkkel díszítették. Előttük három fe-hér sátrat feszítettek ki, melyek egy nagy pavilont fogtak közre. Az előbbiek peremét – csak-úgy, mint a faházakét – égősorokkal világították meg. A pavilon mennyezetére színes lámpá-kat és égősorokat szereltek. Az építmények közé pedig damilokat húztak ki, melyekről lampi-onok lógtak a táncoló párok és a beszélgető diákok fölé.
- Hát itt vagy?
Eli előtt egy mosolygós arc bukkant fel. Bridget belekarolt a fiúba és az egyik sátor felé kezdte húzni.
- Gyere, szerzünk neked valami italt – mondta vidáman. – Már féltem, hogy nem jössz el. Az elmúlt napokban, mintha nem is önmagad lettél volna. Mármint, a szokottnál is jobban.
- Hát igen – hagyta rá Eli. – Kimerítő új diáknak lenni.
Beléptek az egyik sátorba, ahol Eli megpillantotta azt a különös, aprócska lányt, akivel a hétfői laborgyakorlaton együtt dolgozott. A lány koromfekete ruhát viselt, melyet ezüstszá-lakkal szőttek át, így Eli megállapítása szerint úgy nézett ki, mintha az esti égboltot terítette volna magára. Mézszőke haja lágy kontyba volt tekerve és jobb oldalán egy ízléses virág dí-szelgett.
A lány az egyik barátnőjével beszélgetett, de mikor tekintete összetalálkozott az éppen akkor belépő fiúéval elnémult, és – talán zavarában – maradék puncsát, ami a poharában volt a barnahajú barátnőjére öntötte. A leborított lány szitkozódva rohant ki a sátorból, a kis ügyet-len pedig sajnálkozások közepette loholt a nyomában.
- Carol, annyira sajnálom! – üvöltötte egyre távolodó barátnője után.
- Felejtesd el! – kiáltotta vissza hisztérikusan Carol. – Haza megyek!
Bridget hamar túllépett a közjáték felett és hozott maguknak egy-egy pohár puncsot. Eli átvette a lánytól a műanyag poharat és belekortyolt.
- Nem hittem volna, hogy ez ilyen finom – mondta mosolyogva.
Bridget beleköhögött a poharába.
- Te még sosem ittál puncsot? – kérdezte elkerekedett szemmel.
- Hát persze, hogy nem ivott!
Sarah hangja jeges volt és tele volt gyűlölettel. Eli nem tudta eldönteni, hogy vajon rá haragszik ennyire a lány vagy inkább Bridgetre.
- Nem ivott ő még alkoholt – csuklotta –, úgy ahogyan ebbe a bálba sem jött el.
Eli fájdalmasan lehunyta a szemét. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy a lány rá haragszik, és sejtette is, hogy miért.
- Sarah, sajnálom, hogy visszautasítottalak, de úgy is volt, hogy nem jövök el – mond-ta csendesen Eli. – Adam, vagyis, az apám akarta, hogy eljöjjek. Egyedül jöttem.
- Na persze! – vetette oda dühösen a lány.
A sátor ajtaja újra meglebbent és egy széles vállú, tagbaszakadt fiú lépett be rajta. De-rek végig mérte a társaságot, majd tekintete megállapodott Eli-on.
- Mit keresel te itt? – kérdezte gyanakvó tekintettel, miközben magához húzta Saraht.
- Csak élvezem a bulit – vont vállat Eli.
Derek még egyszer végigmérte a fiút, majd a barátnőjét átkarolva kilépett a sátorból.
- És még én vagyok a fura? – kérdezte Eli Bridget felé fordulva.
- Ugyan! – legyintett hanyagul a lány. – Derek mindig ilyen. Az lenne a fura, ha egy-szer normális lenne.
Eli megeresztett egy halvány mosolyt a lány felé.
- Táncolunk? – kérdezte váratlanul Bridget, mikor már a pavilon mellett sétáltak.
- Nem vagyok jó táncos – motyogta rémülten a fiú.
Bridget felnevetett, majd belekarolt a fiúba és a táncparkett felé kezdte húzni.
- Ugyan már Eli, csak egy számot!
Eli hagyta magát felráncigálni a táncparkettre, sőt azt is hagyta, hogy a lány egészen a parkett közepéig vigye. A táncra azonban nem került sor, mert egy csontos, fehér kéz megra-gadta Bridget karját és a tömegbe lökte.
- Tünés tehén! – kiáltott utána vihogva Sarah, majd belekarolt Elibe.
A két fiatal lassan felvette a zene ritmusát.
- Mégis mit művelsz? – kérdezte leplezetlen dühvel a fiú.
Legszívesebben otthagyta volna Saraht, csupán a jó modor tartotta vissza attól, hogy így megalázza a lányt.
- Csak táncolok – csuklotta a bozontos szőke hajzuhatag alól egy vékonyka hang.
Eli keserves négy percet töltött Sarahval, de mikor a lassú dal a végéhez ért otthagyta a lányt sebes léptekkel a pavilon széle felé vette az irányt. Már majdnem kijutott, mikor bele-botlott egy másik apró szőkeségbe.
- Bocsi Eli – szabadkozott a mézszőke szépség –, nem figyeltem.
- Semmi baj! – mosolygott rá a fiú. – Azt hittem már hazamentél a barátnőddel.
- Igen! – helyeselt. – Csak itt felejtettem a kardigánom.
A lány megeresztett még Eli felé egy félénk mosolyt, majd magára hagyta. A fiú döb-benten nézett a lány után, akit lassan elnyelt a tömeg. Eli legszívesebben utána nyúlt volna. Szeretett volna még beszélgetni vele. Jobban megismerni őt. Miközben ezen a különös kis teremtésen gondolkodott eszébe jutott még valaki. Valaki, akiért idejött, és akit egészen mos-tanáig nem is keresett: Skygirl.
Kilépett a sátorból és körülnézett. A gyéren megvilágított mezőn egyetlen ember alak-ját sem tudta jól kivenni. Mindenfele csak homályos, sötét sziluettek mozogtak, melyek néha amorf árnyákká változtak a hold sejtelmes fényében.
Eli úgy döntött bejárja Bridget után a mezőt, habár kutatásának fő tárgya vagy inkább célpontja Skygirl volt. Sietős léptekkel tört utat magának a diáktömegben. Benézett minden sátorba és faházba, de a lányt egyikben sem találta. Csalódottan lépkedett a poros földút felé. Semmi értelmét nem látta, hogy tovább maradjon. Bridget valószínűleg hazament, mikor rá-jött, hogy ő nem ment azonnal utána, Skygirl pedig, szinte biztos, hogy el sem jött.
- Hová lesz a séta?
Eli útját két tagbaszakadt fiú állta el. Derek szemében vad tűz égett, szája gonosz vi-gyorra húzódott. Társa szintén vigyorgott, viszont az ő tekintete közömbös volt. Valószínűleg csak azért volt most Derek mellett, mert a fiú utasította rá.
- Épp haza indultam – mondta nyugodtan Eli. – Kezd haldokolni a buli.
A két fiú összenézett.
- Hallod Patrick? – vihogta Derek – Azt mondta épp hazaindul.
A tüskehajú, apró szemű fiú horkantott egyet, majd szélesebb terpeszbe állt. Elinek így már esélye sem volt rá, hogy megkerülje. Patrick ugyanis – ha létezik – még Dereknél is na-gyobb volt. Teste az átlagos, korabeli fiúkának a háromszorosa is lehetett. Karján kidagadtak az erek és az eddig kifejezéstelen arcán, mintha gonosz árnyék suhant volna át.
- Fiúk! – emelte fel a karját Eli. – Nem szeretnék balhézni.
Derek közelebb lépett hozzá.
- Semmiféle balhé nem lesz itt – suttogta –, csak egy kicsit elbeszélgetünk.
Eli ökölbe szorította a kezét. Minden idegszála megfeszült. Felkészült rá, hogyha a helyzet úgy hozza, üssön és fusson. Tudta, hogy a két fiúval nem veheti fel a harcot. Ha leáll velük verekedni, mindenképpen ő fogja húzni a rövidebbet. A bulitól is elég messze vannak, hogy bárki felfigyeljen rájuk.
- Figyeljetek, elmondom mi lesz! – mondta még mindig nyugodt hangon Eli. – Ti most szépen továbbengedtek és holnap majd összefutunk beszélgetni.
Derek kiegyenesedett és bólintott.
Patrick egy szemvillanás alatt cselekedett. A másodperc töredéke alatt hátraszorított Eli kezeit. Bal tenyere bilincsként záródott a fiú csuklóira, míg jobb tenyerével befogta a fiú száját.
- Nem hinném! – vigyorgott Derek. – Gyerünk Patrick!
Ahogy Eli megjósolta, senki sem vette észre a kis erdőszéli közjátékot. A zene ugyan úgy szólt, mint eddig és a vidám kacajok sem fulladtak néma döbbentbe. Az ünneplő tömeg-nek nem tűnt fel három kortársuk hiánya, akik éppen az erdő belseje felé haladtak.
Patrick acélszorítása egy pillanatra sem gyengült. A fiú, élő pajzsként tolta maga előtt Elit, aki vergődve és vérző karcolásokkal az arcán bukdácsolt Derek után egy szűk, eldugott kis erdei ösvényen.
Eli egy idő után feladta a küzdelmet és kifáradva lépkedett az erdő északi széle felé. Az időérzékét teljesen elvesztette. Nem tudta volna megmondani mióta menetlenek, de egy idő után a kacagások és vidám sikolyok hangja eltompult, végül a harsány zenével együtt tel-jesen megszűnt. A három fiút néma csend vette körül. Eli szívében egyre nőtt a félelem. Kö-rülöttük a sötétben mintha egy árnyék mozgott volna. A fiú remélni merte, hogy csak a szeme káprázik. Fogalma sem volt róla, milyen állatok élhetnek ebben viszonylag kicsinek mondott erdőben, de mivel az árny jó ideje a nyomukban volt, gyanította, hogy az nem csak kíváncsi-ságból jött utánunk. Vadászott.
- Itt jó lesz!
Derek hangja puskalövésként hatott a néma erdei csendben. Patrick össze is rezzent éles szavaira. Sután a fiú mellé lépkedett, aki egy hatalmas tölgy mellett állt. Eli a szeme sar-kából látta, hogy az árnyék velük együtt megáll, majd szép lassan lelapul a bokrok sűrűjében.
Patrick egy határozott lökéssel a fa törzsének taszította a fiút.
- Srácok! – nyögte Eli, amint szóhoz jutott. – Valami követett minket. Már jó ideje a nyomunkban van. Itt van a közvetlen közelünkben.
- Szép mese – csattant fel Derek. – Néhány rókán és őzön kívül semmi sincs ebben az erdőben. Olyan legalábbis biztosan nem, amitől tartanunk kellene. Most pedig térjünk rá a lényegre. Úgy emlékszel, hogy a hét elején elbeszélgettünk, igaz?
Eli egész testében remegett. Fogalma sem volt róla, hogy a Földön ismert állatok kö-zül pontosan melyek is élhetnek itt Amerika ezen eldugott kis csücskében, egy dologban azonban teljesen biztos volt. Ami utánuk jött, az őket akarta.
- Hozzád beszélek!
Eli kétrét görnyedt Derek ütésétől.
A fiú, mikor látta, hogy foglya nem rá figyel, helyette a lombkoronát és a környező bokrokat vizsgálgatja, úgy döntött felhívja magára a figyelmet. Ökölbe szorította kezét és egy lendülettel gyomorszájon vágta Elit.
- Felelj! – recsegte Patrick, aki most szólalt meg először, mióta elhagyták a mezőt.
- Igen! – nyögte Eli rekedten.
Derek hátrébb lépett egyet.
- Akkor úgy rémlik, hogy felhívtam a figyelmed, hogy tartsd távol magad Sarahtól – folytatta nyájas hangon. – Akkor azt mondtad, rendben, ennek ellenére ma megint együtt ta-láltalak vele. Azt hittem sikerült tisztázunk, hogy kinek hol a helye és hogy ki kivel állhat csak szóba.
- Ez most komoly? – csattant fel Eli. – Komolyan beszélsz? Valami ostoba liba és holmi középiskolai kasztrendszer miatt rángattál be az erdőbe? Tényleg ennyire ostoba vagy? Tényleg ennyire hülyék vagytok?
Derek szemében vad fény csillant.
Az első ütéstől Eli újra a fa törzsének esett.
- Ezt, mert ostobának nevezted a csajom! – sorolta dühtől eltorzult hangon Derek.
A második ütéstől vérző orral elterült a földön.
- Ezt, mert nem tiszteled a hagyományokat az iskolában. – fröcsögte tovább. – Meg sem próbáltál beilleszkedni vagy alkalmazkodni az itteni szokásokhoz.
Derek teljes erővel belerúgott a földön heverő fiúba.
- És ezt, az ostobáért, ezt pedig, a hülyéért!
Innentől Patrik is társult vezéréhez. A két fiú kíméletlenül rugdosta Elit, aki már az ájulás határán állt és alig kapott levegőt.
- Elég lesz, nem megölni akarjuk! – mondta lihegve Derek, mikor nagy nehezen sike-rült visszafognia Patricket. - Remélem, ettől majd megtanulod hol a helyed! Húzd meg ma-gad, ha ezentúl jót akarsz.
Az ütés a semmiből érkezett és olyan erővel, hogy Patrick vérző fejjel esett hanyatt az őszi avarban. Derek földbe gyökerezett lábbál állt és kétségbeesetten tekintett körbe hátha meglátja a támadójukat.
Eli homályosan látta az összeeső fiút és tudta mit jelent ez. Az, ami elkísérte őket az erdő egyik legsötétebb zugába megelégelte a várakozást. Némán, egy árva nesz nélkül került mögéjük és várt. Várta, hogy mikor terelődik el a figyelmük annyira, hogy támadhasson.
- Ki van ott? – üvöltötte a sötétségbe kétségbeesetten Derek. – Mutasd magad!
Gyenge szél söpört végig az erdőn. A levelek sejtelmes zizegése hátborzongató kaca-gássá vált a sötétségben. Derek félelemtől elhomályosult szeme előtt minden árnyék megnőtt és elevenné állt. Remegve csuklott össze Patrick nyöszörgő teste mellé.
Mindeközben Eli teste regenerálódott. A fiú egyre több erőt érzett a testében, mígnem nehézkesen felállt és az elrablóihoz sétált.
- Álljatok fel! – utasította a két fiút, miközben megragadta a karjukat és felhúzta őket. – El kell tűnnünk innen!
Patrick tétován ált Derek mellet és hol vezérére, hol pedig a hatalmas tölgy lombjára nézett.
- Menjünk! – bólintott elfúló hangon Derek, de mielőtt elindult volna Patrick megra-gadta a karját.
- Mi az? – kérdezte ijedten a fiú. – Láttál valamit?
Patrick egy magasan kilógó ág felé mutatott.
- Csak egy ág, haver! – csitította Derek. – Gyere, húzzunk el innen!
Az ág azonban megmozdult. A három fiú megdermedt a félelemtől. Némán nézték a vastag hullámzó izomköteget, melyet néhány pillanattal ezelőtt még egy ártalmatlan ágnak tartottak.
- Mi lehet ez? – suttogta rekedten Patrick.
- Talán egy kígyó – vélte Derek.
- Ez nem kígyó – nyögte Eli. – Van egy olyan sejtésem, hogy ez sokkal rosszabb an-nál.
A két fiú zavarodott tekintettel meredt Elire, aki egy pillanatra sem vette le a szemét az ismeretlen lényről.
- Fussunk! – mondta remegő hangon Derek.
- Esélyünk sem lenne.
Eli pontosan nem tudta mi lapul a fán, de emlékeiben felrémlett egy fenevad képe, melynek ugyanilyen farka volt. Egy gyilkos szörnyeteg, mely menekülésre készteti áldozatát, hogy utána lassan, egy morbid játék közben elkaphassa és széttéphesse.
- Lehetetlen – motyogta síri hangon a fiú. – Nem lehet itt. Hogy kerülhetett ide?
- Mi a fenéről beszélsz? – fakadt ki Derek, miközben megragadta Elit maga felé fordí-totta.
A magasból éles sivítás hallatszott, majd tompa csámcsogás. A lény farka eltűnt. A fi-úk lélegzetvisszafojtva vártak. Nem messze tőlük a széles fatörzsön felvillant egy szempár.
A fiúk nem tudták megnézni a lényt, mivel az egy szemvillanás alatt támadott. Az ütést ezúttal Eli kapta, aki vagy három métert repült hátra. Hanyatt terült el az avarban és egész testét iszonyatos fájdalom járta át, melynek gócpontja mellkasa volt. Remegő karral kapott fájdalom kiindulópontjához. A félelem egy újabb hulláma terítette maga alá, mikor megérezte a hatalmas, nyílt vágást. Érezte a vére szagát, de nem foglalkozott vele. Minden erejét összeszedte és felállt, de amit látott az sokkolta.
Derek elterülve feküdt a földön a fölé magasodó vagy öt méter magas kígyószerű szörny előtt, melynek jobb karjában a veszettül kiabáló Patrick vergődött.
Eli nem gondolkodott. Előrelendült és igyekezett akkorát ütni a lénybe, amekkorát csak bírt. Hátrafeszítette a karját és lendületből boxolt. Éles sivítás hasított az éjszakába és Patrick egyenesen Eli karjaiba esett, a lény pedig elterült a földön. A fiú sietve letette jajve-székelő társát, majd megragadta a lény, csapkodó farkát. Utolsó csepp erejét is összeszedte és elhajította. Fogalma sem volt, honnan jött ez a hihetetlen mennyiségű nyers erő, de most nem is érdekelte. Letérdelt a két remegő fiú mellé, akik láthatólag tőle is legalább annyira féltek már, mint az előbbi bestiától.
- Mi a fene vagy te? – kérdezte kétségbeesetten Derek.
- Kitartás! – sóhajtotta kifáradva Eli, kerülve a fiúkkal való szemkontaktust. - Kivisz-lek innen titeket.
Ág reccsent és következő pillanatban Patrick üvöltéstől kísérve egy három méter ma-gas kékes lény lépett elő az egyik fa mögül. Eli felállt és a lény éjfekete szemébe nézett.
- Itt volt egy! – mondta kétségbeesetten Adamnek.
A lény bólintott, majd egy szemvillanás alatt eltűnt.
- Mi a fene folyik itt?
Derek hangja szinte már hisztérikus volt. Eli visszament a fiúkhoz, de mielőtt bármit is mondhatott volna Adam visszatért.
- Menj haza! – hangja öblös és recsegős volt. – Őket bízd rám!
- Nem hagyhatom itt őket! – ellenkezett a fiú.
- Nem lesz bajuk. Viszont neked súlyosak a sebeid.
Eli nem vitatkozott. Bólintott, majd futni kezdett, arra, amerre a mezőt sejtette. Már nem láthatta, ahogy Adam a két fiú fölé magasodik, majd vékony, áttetsző kezét a fejükre teszi. Hatalmas fekte szeme találkozott a fiúk pillantásával. Az idegen lény könnyen behatolt a két fiú tudatába, akik nem is tudtak sem ellenkezni, sem védekezni. Az elmúlt órák képei úgy tűntek el az emlékeikből mintha meg sem történtek volna. Arcukról a döbbent, a félelem pillanatok alatt eltűnt. Helyére csak egy egyszerű állapot vonása került: a fáradtságé.
Eli csak futott. Hátra sem nézett. Fogalma sem volt arról, hogy Adam megtalálta-e a lényt, vagy annak sikerült-e megszöknie. Fák és bokrok mellett suhant el és csak reménykedni mert benne, hogy eléri a tisztás peremét, mielőtt összeesik a mellkasában tomboló fájdalom-tól. Már hallotta a zenét és az emberek vidám kiáltásait. Úgy érezte csupán néhány méter vá-lasztja el tőlük mikor megbotlott. Elvesztette az egyensúlyát. Kizuhant a borok közül és elte-rült egy poros kis kocsiúton.
Már nem bírt felállni.
Minden ereje elhagyta.
Ott feküdt teljesen kiszolgáltatva. Ettől a ponttól már nem volt visszaút. A sötétség lassan a hatalmába kerítette.
Eli arra eszmélt, hogy egy hideg kezecske simogatja és arcára sós könnyek hullnak.
- Szent Isten, te élsz! – sikkantotta egy kedves kis hang.
Eli egy elmosódott alakot látott maga fölé hajolni.
- Már féltem, hogy meghaltál – zokogta a lány.
A fiúnak fogalma sem volt, hogy ki találhatta meg, de áldotta a jó sorsot, hogy valaki épp hazafelé indult. Most már nem lesz semmi baj. Megtalálták és ezek szerint a segítség is úton van.
- Tarts ki! – szipogta a lány. – Elszaladok egy mobilért és hívok segítséget! Egy perc és itt vagyok.
Eli újra a kemény talajt érezte a feje alatt.
- Ne hagyj itt! – nyögte.
A lány újra felzokogott.
- Azonnal jövök! – ígérte.
A fiú még hallotta a rohanó léptek topa zaját, mielőtt újra elájult volna.
- Itt vagyok! – motyogta kétségbeesetten a lány. – Jaj, Eli, ugye élsz még? Kérlek, nyisd ki a szemed vagy mondj valamit! Hívtam a mentőket.
Eli résnyire kinyitott a szemét. Egy halványzöld szempár nézett rá, amit bárhol és bármikor felismert volna.
- A laboros… lány – suttogta erőtlenül. – Köszönöm!
- Jaj, ne!
A lány magához ölelte a fiú erőtlen testét.
- Kérlek! Könyörgök, tarts ki még egy kicsit! Jön a segítség!
- Igyekszem! – mondta Eli elfúló hangon.
A lány megsimogatta a fiú arcát.
- Annyi mindent nem mondtam még el és annyira ostoba voltam – hadarta. – Bocsáss meg, hogy mindig csak titkolóztam és sosem hagytam, hogy találkozz velem. Jaj, Alien annyi mondanivalóm van! Ne hallj meg, mert még nem ismertelek meg! Túl keveset kaptam még belőled!
Eli elmosolyodott és belenézett a lány könnycseppektől csillogó szemébe.
- Megvagy Skygirl!
A poros kis földút jobb fele fáklyákkal volt megvilágítva, hiszen a Hold álmatag fénye alig bírt áthatolni az út fölé magasodó fák dús lombkoronáján. A félméteres égő villanyosz-lopok egészen az erdő szívéig vezették az embereket, akik azokat ünnepelték, akik a követke-ző évben kilépnek a nagybetűs életbe: a végzősöket.
Eli Werger izgatottságtól remegő tagokkal állt az út elején. Ő nem ünnepelni ment, hiszen az eljövendő ballagók közül senkit sem ismert. A fiú egy találkozóra igyekezett, egy lánnyal, akiről semmit sem tudott. Sem a nevét, sem az álmait, de még azt sem tudta, hogy hogyan néz ki. Skygirl maga volt a rejtély a fiú számára, és talán pont ezért érezte őt annyira közel magához. A chates lányt legalább annyira különcnek érezte, mint saját magát. Elme-rengve nézte a szél fújta erdő fáinak sötét sziluettjeit.
- Örülök, hogy kimozdulsz – mondta Adam, mikor összetalálkozott a fiúval a bejárati ajtóban.
A férfi épp akkor jött haza a munkából, mikor Eli a cipőjét húzta az előtérben. Adam ügyvédként legtöbbször csak este ért haza, így az elmúlt hetekben szinte alig látta védencét.
- Gondoltam ideje lenne szocializálódni egy kicsit – mosolyogta a fiú. – Lehet köny-nyebben fog menni a beilleszkedés, ha egy buliban szerzek barátokat.
- Hová is mész pontosan? – vonta össze a szemöldökét Adam.
- A suli szervez valami búcsúzatót a jövőre érettségizőknek – magyarázta Eli. – Az egész iskola ott lesz, gondoltam miért maradjak itthon.
A fiú felállt, majd megnézte magát az ajtó melletti tükörben. Koptatott farmert és izompólót viselt, melyet egy nyaklánccal és egy bőrkarkötővel dobott fel. Megigazított még néhány elálló hajtincset, majd zsebébe csúsztatta a lakáskulcsát és a mobilját.
- Légy óvatos! Ne csinálj semmi ostobaságot!
Adam aggódó tekintettel méregette Elit.
- Nyugi! – intette le mosolyogva a fiú. – Ez csak egy középiskolás kis dínomdánom. Mi történhetne?
Eli kilépett az alkonyodó utcára és lassú léptekkel elindult a lassan sötétségbe burko-lódzó utca gyéren megvilágított járdáján. Szívében egyre csak nőtt az igalom, ahogy közele-dett a kisváros melletti erdő felé. Hamarosan odaér és elvegyül a tömegben, ahol ott lesz ő is. A lány, akiért elindult.
A gyenge szél, mely lágyan simogatta a fák lombkoronáját a fiú hajába is belekapott, visszarántva őt a valóságba. Eli léptei nyomán apró porfellegek kezdtek kavarogni a száraz kocsiúton. A fiú már messziről hallotta a zenét és a vidám nevetéseket. A buli már elkezdő-dött és ő néhány kanyar után meg is látta a tisztást, ahol a város gimnáziumának színe-java összegyűlt.
A tisztás hátsó részében két faház állt, peremét égőkkel díszítették. Előttük három fe-hér sátrat feszítettek ki, melyek egy nagy pavilont fogtak közre. Az előbbiek peremét – csak-úgy, mint a faházakét – égősorokkal világították meg. A pavilon mennyezetére színes lámpá-kat és égősorokat szereltek. Az építmények közé pedig damilokat húztak ki, melyekről lampi-onok lógtak a táncoló párok és a beszélgető diákok fölé.
- Hát itt vagy?
Eli előtt egy mosolygós arc bukkant fel. Bridget belekarolt a fiúba és az egyik sátor felé kezdte húzni.
- Gyere, szerzünk neked valami italt – mondta vidáman. – Már féltem, hogy nem jössz el. Az elmúlt napokban, mintha nem is önmagad lettél volna. Mármint, a szokottnál is jobban.
- Hát igen – hagyta rá Eli. – Kimerítő új diáknak lenni.
Beléptek az egyik sátorba, ahol Eli megpillantotta azt a különös, aprócska lányt, akivel a hétfői laborgyakorlaton együtt dolgozott. A lány koromfekete ruhát viselt, melyet ezüstszá-lakkal szőttek át, így Eli megállapítása szerint úgy nézett ki, mintha az esti égboltot terítette volna magára. Mézszőke haja lágy kontyba volt tekerve és jobb oldalán egy ízléses virág dí-szelgett.
A lány az egyik barátnőjével beszélgetett, de mikor tekintete összetalálkozott az éppen akkor belépő fiúéval elnémult, és – talán zavarában – maradék puncsát, ami a poharában volt a barnahajú barátnőjére öntötte. A leborított lány szitkozódva rohant ki a sátorból, a kis ügyet-len pedig sajnálkozások közepette loholt a nyomában.
- Carol, annyira sajnálom! – üvöltötte egyre távolodó barátnője után.
- Felejtesd el! – kiáltotta vissza hisztérikusan Carol. – Haza megyek!
Bridget hamar túllépett a közjáték felett és hozott maguknak egy-egy pohár puncsot. Eli átvette a lánytól a műanyag poharat és belekortyolt.
- Nem hittem volna, hogy ez ilyen finom – mondta mosolyogva.
Bridget beleköhögött a poharába.
- Te még sosem ittál puncsot? – kérdezte elkerekedett szemmel.
- Hát persze, hogy nem ivott!
Sarah hangja jeges volt és tele volt gyűlölettel. Eli nem tudta eldönteni, hogy vajon rá haragszik ennyire a lány vagy inkább Bridgetre.
- Nem ivott ő még alkoholt – csuklotta –, úgy ahogyan ebbe a bálba sem jött el.
Eli fájdalmasan lehunyta a szemét. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy a lány rá haragszik, és sejtette is, hogy miért.
- Sarah, sajnálom, hogy visszautasítottalak, de úgy is volt, hogy nem jövök el – mond-ta csendesen Eli. – Adam, vagyis, az apám akarta, hogy eljöjjek. Egyedül jöttem.
- Na persze! – vetette oda dühösen a lány.
A sátor ajtaja újra meglebbent és egy széles vállú, tagbaszakadt fiú lépett be rajta. De-rek végig mérte a társaságot, majd tekintete megállapodott Eli-on.
- Mit keresel te itt? – kérdezte gyanakvó tekintettel, miközben magához húzta Saraht.
- Csak élvezem a bulit – vont vállat Eli.
Derek még egyszer végigmérte a fiút, majd a barátnőjét átkarolva kilépett a sátorból.
- És még én vagyok a fura? – kérdezte Eli Bridget felé fordulva.
- Ugyan! – legyintett hanyagul a lány. – Derek mindig ilyen. Az lenne a fura, ha egy-szer normális lenne.
Eli megeresztett egy halvány mosolyt a lány felé.
- Táncolunk? – kérdezte váratlanul Bridget, mikor már a pavilon mellett sétáltak.
- Nem vagyok jó táncos – motyogta rémülten a fiú.
Bridget felnevetett, majd belekarolt a fiúba és a táncparkett felé kezdte húzni.
- Ugyan már Eli, csak egy számot!
Eli hagyta magát felráncigálni a táncparkettre, sőt azt is hagyta, hogy a lány egészen a parkett közepéig vigye. A táncra azonban nem került sor, mert egy csontos, fehér kéz megra-gadta Bridget karját és a tömegbe lökte.
- Tünés tehén! – kiáltott utána vihogva Sarah, majd belekarolt Elibe.
A két fiatal lassan felvette a zene ritmusát.
- Mégis mit művelsz? – kérdezte leplezetlen dühvel a fiú.
Legszívesebben otthagyta volna Saraht, csupán a jó modor tartotta vissza attól, hogy így megalázza a lányt.
- Csak táncolok – csuklotta a bozontos szőke hajzuhatag alól egy vékonyka hang.
Eli keserves négy percet töltött Sarahval, de mikor a lassú dal a végéhez ért otthagyta a lányt sebes léptekkel a pavilon széle felé vette az irányt. Már majdnem kijutott, mikor bele-botlott egy másik apró szőkeségbe.
- Bocsi Eli – szabadkozott a mézszőke szépség –, nem figyeltem.
- Semmi baj! – mosolygott rá a fiú. – Azt hittem már hazamentél a barátnőddel.
- Igen! – helyeselt. – Csak itt felejtettem a kardigánom.
A lány megeresztett még Eli felé egy félénk mosolyt, majd magára hagyta. A fiú döb-benten nézett a lány után, akit lassan elnyelt a tömeg. Eli legszívesebben utána nyúlt volna. Szeretett volna még beszélgetni vele. Jobban megismerni őt. Miközben ezen a különös kis teremtésen gondolkodott eszébe jutott még valaki. Valaki, akiért idejött, és akit egészen mos-tanáig nem is keresett: Skygirl.
Kilépett a sátorból és körülnézett. A gyéren megvilágított mezőn egyetlen ember alak-ját sem tudta jól kivenni. Mindenfele csak homályos, sötét sziluettek mozogtak, melyek néha amorf árnyákká változtak a hold sejtelmes fényében.
Eli úgy döntött bejárja Bridget után a mezőt, habár kutatásának fő tárgya vagy inkább célpontja Skygirl volt. Sietős léptekkel tört utat magának a diáktömegben. Benézett minden sátorba és faházba, de a lányt egyikben sem találta. Csalódottan lépkedett a poros földút felé. Semmi értelmét nem látta, hogy tovább maradjon. Bridget valószínűleg hazament, mikor rá-jött, hogy ő nem ment azonnal utána, Skygirl pedig, szinte biztos, hogy el sem jött.
- Hová lesz a séta?
Eli útját két tagbaszakadt fiú állta el. Derek szemében vad tűz égett, szája gonosz vi-gyorra húzódott. Társa szintén vigyorgott, viszont az ő tekintete közömbös volt. Valószínűleg csak azért volt most Derek mellett, mert a fiú utasította rá.
- Épp haza indultam – mondta nyugodtan Eli. – Kezd haldokolni a buli.
A két fiú összenézett.
- Hallod Patrick? – vihogta Derek – Azt mondta épp hazaindul.
A tüskehajú, apró szemű fiú horkantott egyet, majd szélesebb terpeszbe állt. Elinek így már esélye sem volt rá, hogy megkerülje. Patrick ugyanis – ha létezik – még Dereknél is na-gyobb volt. Teste az átlagos, korabeli fiúkának a háromszorosa is lehetett. Karján kidagadtak az erek és az eddig kifejezéstelen arcán, mintha gonosz árnyék suhant volna át.
- Fiúk! – emelte fel a karját Eli. – Nem szeretnék balhézni.
Derek közelebb lépett hozzá.
- Semmiféle balhé nem lesz itt – suttogta –, csak egy kicsit elbeszélgetünk.
Eli ökölbe szorította a kezét. Minden idegszála megfeszült. Felkészült rá, hogyha a helyzet úgy hozza, üssön és fusson. Tudta, hogy a két fiúval nem veheti fel a harcot. Ha leáll velük verekedni, mindenképpen ő fogja húzni a rövidebbet. A bulitól is elég messze vannak, hogy bárki felfigyeljen rájuk.
- Figyeljetek, elmondom mi lesz! – mondta még mindig nyugodt hangon Eli. – Ti most szépen továbbengedtek és holnap majd összefutunk beszélgetni.
Derek kiegyenesedett és bólintott.
Patrick egy szemvillanás alatt cselekedett. A másodperc töredéke alatt hátraszorított Eli kezeit. Bal tenyere bilincsként záródott a fiú csuklóira, míg jobb tenyerével befogta a fiú száját.
- Nem hinném! – vigyorgott Derek. – Gyerünk Patrick!
Ahogy Eli megjósolta, senki sem vette észre a kis erdőszéli közjátékot. A zene ugyan úgy szólt, mint eddig és a vidám kacajok sem fulladtak néma döbbentbe. Az ünneplő tömeg-nek nem tűnt fel három kortársuk hiánya, akik éppen az erdő belseje felé haladtak.
Patrick acélszorítása egy pillanatra sem gyengült. A fiú, élő pajzsként tolta maga előtt Elit, aki vergődve és vérző karcolásokkal az arcán bukdácsolt Derek után egy szűk, eldugott kis erdei ösvényen.
Eli egy idő után feladta a küzdelmet és kifáradva lépkedett az erdő északi széle felé. Az időérzékét teljesen elvesztette. Nem tudta volna megmondani mióta menetlenek, de egy idő után a kacagások és vidám sikolyok hangja eltompult, végül a harsány zenével együtt tel-jesen megszűnt. A három fiút néma csend vette körül. Eli szívében egyre nőtt a félelem. Kö-rülöttük a sötétben mintha egy árnyék mozgott volna. A fiú remélni merte, hogy csak a szeme káprázik. Fogalma sem volt róla, milyen állatok élhetnek ebben viszonylag kicsinek mondott erdőben, de mivel az árny jó ideje a nyomukban volt, gyanította, hogy az nem csak kíváncsi-ságból jött utánunk. Vadászott.
- Itt jó lesz!
Derek hangja puskalövésként hatott a néma erdei csendben. Patrick össze is rezzent éles szavaira. Sután a fiú mellé lépkedett, aki egy hatalmas tölgy mellett állt. Eli a szeme sar-kából látta, hogy az árnyék velük együtt megáll, majd szép lassan lelapul a bokrok sűrűjében.
Patrick egy határozott lökéssel a fa törzsének taszította a fiút.
- Srácok! – nyögte Eli, amint szóhoz jutott. – Valami követett minket. Már jó ideje a nyomunkban van. Itt van a közvetlen közelünkben.
- Szép mese – csattant fel Derek. – Néhány rókán és őzön kívül semmi sincs ebben az erdőben. Olyan legalábbis biztosan nem, amitől tartanunk kellene. Most pedig térjünk rá a lényegre. Úgy emlékszel, hogy a hét elején elbeszélgettünk, igaz?
Eli egész testében remegett. Fogalma sem volt róla, hogy a Földön ismert állatok kö-zül pontosan melyek is élhetnek itt Amerika ezen eldugott kis csücskében, egy dologban azonban teljesen biztos volt. Ami utánuk jött, az őket akarta.
- Hozzád beszélek!
Eli kétrét görnyedt Derek ütésétől.
A fiú, mikor látta, hogy foglya nem rá figyel, helyette a lombkoronát és a környező bokrokat vizsgálgatja, úgy döntött felhívja magára a figyelmet. Ökölbe szorította kezét és egy lendülettel gyomorszájon vágta Elit.
- Felelj! – recsegte Patrick, aki most szólalt meg először, mióta elhagyták a mezőt.
- Igen! – nyögte Eli rekedten.
Derek hátrébb lépett egyet.
- Akkor úgy rémlik, hogy felhívtam a figyelmed, hogy tartsd távol magad Sarahtól – folytatta nyájas hangon. – Akkor azt mondtad, rendben, ennek ellenére ma megint együtt ta-láltalak vele. Azt hittem sikerült tisztázunk, hogy kinek hol a helye és hogy ki kivel állhat csak szóba.
- Ez most komoly? – csattant fel Eli. – Komolyan beszélsz? Valami ostoba liba és holmi középiskolai kasztrendszer miatt rángattál be az erdőbe? Tényleg ennyire ostoba vagy? Tényleg ennyire hülyék vagytok?
Derek szemében vad fény csillant.
Az első ütéstől Eli újra a fa törzsének esett.
- Ezt, mert ostobának nevezted a csajom! – sorolta dühtől eltorzult hangon Derek.
A második ütéstől vérző orral elterült a földön.
- Ezt, mert nem tiszteled a hagyományokat az iskolában. – fröcsögte tovább. – Meg sem próbáltál beilleszkedni vagy alkalmazkodni az itteni szokásokhoz.
Derek teljes erővel belerúgott a földön heverő fiúba.
- És ezt, az ostobáért, ezt pedig, a hülyéért!
Innentől Patrik is társult vezéréhez. A két fiú kíméletlenül rugdosta Elit, aki már az ájulás határán állt és alig kapott levegőt.
- Elég lesz, nem megölni akarjuk! – mondta lihegve Derek, mikor nagy nehezen sike-rült visszafognia Patricket. - Remélem, ettől majd megtanulod hol a helyed! Húzd meg ma-gad, ha ezentúl jót akarsz.
Az ütés a semmiből érkezett és olyan erővel, hogy Patrick vérző fejjel esett hanyatt az őszi avarban. Derek földbe gyökerezett lábbál állt és kétségbeesetten tekintett körbe hátha meglátja a támadójukat.
Eli homályosan látta az összeeső fiút és tudta mit jelent ez. Az, ami elkísérte őket az erdő egyik legsötétebb zugába megelégelte a várakozást. Némán, egy árva nesz nélkül került mögéjük és várt. Várta, hogy mikor terelődik el a figyelmük annyira, hogy támadhasson.
- Ki van ott? – üvöltötte a sötétségbe kétségbeesetten Derek. – Mutasd magad!
Gyenge szél söpört végig az erdőn. A levelek sejtelmes zizegése hátborzongató kaca-gássá vált a sötétségben. Derek félelemtől elhomályosult szeme előtt minden árnyék megnőtt és elevenné állt. Remegve csuklott össze Patrick nyöszörgő teste mellé.
Mindeközben Eli teste regenerálódott. A fiú egyre több erőt érzett a testében, mígnem nehézkesen felállt és az elrablóihoz sétált.
- Álljatok fel! – utasította a két fiút, miközben megragadta a karjukat és felhúzta őket. – El kell tűnnünk innen!
Patrick tétován ált Derek mellet és hol vezérére, hol pedig a hatalmas tölgy lombjára nézett.
- Menjünk! – bólintott elfúló hangon Derek, de mielőtt elindult volna Patrick megra-gadta a karját.
- Mi az? – kérdezte ijedten a fiú. – Láttál valamit?
Patrick egy magasan kilógó ág felé mutatott.
- Csak egy ág, haver! – csitította Derek. – Gyere, húzzunk el innen!
Az ág azonban megmozdult. A három fiú megdermedt a félelemtől. Némán nézték a vastag hullámzó izomköteget, melyet néhány pillanattal ezelőtt még egy ártalmatlan ágnak tartottak.
- Mi lehet ez? – suttogta rekedten Patrick.
- Talán egy kígyó – vélte Derek.
- Ez nem kígyó – nyögte Eli. – Van egy olyan sejtésem, hogy ez sokkal rosszabb an-nál.
A két fiú zavarodott tekintettel meredt Elire, aki egy pillanatra sem vette le a szemét az ismeretlen lényről.
- Fussunk! – mondta remegő hangon Derek.
- Esélyünk sem lenne.
Eli pontosan nem tudta mi lapul a fán, de emlékeiben felrémlett egy fenevad képe, melynek ugyanilyen farka volt. Egy gyilkos szörnyeteg, mely menekülésre készteti áldozatát, hogy utána lassan, egy morbid játék közben elkaphassa és széttéphesse.
- Lehetetlen – motyogta síri hangon a fiú. – Nem lehet itt. Hogy kerülhetett ide?
- Mi a fenéről beszélsz? – fakadt ki Derek, miközben megragadta Elit maga felé fordí-totta.
A magasból éles sivítás hallatszott, majd tompa csámcsogás. A lény farka eltűnt. A fi-úk lélegzetvisszafojtva vártak. Nem messze tőlük a széles fatörzsön felvillant egy szempár.
A fiúk nem tudták megnézni a lényt, mivel az egy szemvillanás alatt támadott. Az ütést ezúttal Eli kapta, aki vagy három métert repült hátra. Hanyatt terült el az avarban és egész testét iszonyatos fájdalom járta át, melynek gócpontja mellkasa volt. Remegő karral kapott fájdalom kiindulópontjához. A félelem egy újabb hulláma terítette maga alá, mikor megérezte a hatalmas, nyílt vágást. Érezte a vére szagát, de nem foglalkozott vele. Minden erejét összeszedte és felállt, de amit látott az sokkolta.
Derek elterülve feküdt a földön a fölé magasodó vagy öt méter magas kígyószerű szörny előtt, melynek jobb karjában a veszettül kiabáló Patrick vergődött.
Eli nem gondolkodott. Előrelendült és igyekezett akkorát ütni a lénybe, amekkorát csak bírt. Hátrafeszítette a karját és lendületből boxolt. Éles sivítás hasított az éjszakába és Patrick egyenesen Eli karjaiba esett, a lény pedig elterült a földön. A fiú sietve letette jajve-székelő társát, majd megragadta a lény, csapkodó farkát. Utolsó csepp erejét is összeszedte és elhajította. Fogalma sem volt, honnan jött ez a hihetetlen mennyiségű nyers erő, de most nem is érdekelte. Letérdelt a két remegő fiú mellé, akik láthatólag tőle is legalább annyira féltek már, mint az előbbi bestiától.
- Mi a fene vagy te? – kérdezte kétségbeesetten Derek.
- Kitartás! – sóhajtotta kifáradva Eli, kerülve a fiúkkal való szemkontaktust. - Kivisz-lek innen titeket.
Ág reccsent és következő pillanatban Patrick üvöltéstől kísérve egy három méter ma-gas kékes lény lépett elő az egyik fa mögül. Eli felállt és a lény éjfekete szemébe nézett.
- Itt volt egy! – mondta kétségbeesetten Adamnek.
A lény bólintott, majd egy szemvillanás alatt eltűnt.
- Mi a fene folyik itt?
Derek hangja szinte már hisztérikus volt. Eli visszament a fiúkhoz, de mielőtt bármit is mondhatott volna Adam visszatért.
- Menj haza! – hangja öblös és recsegős volt. – Őket bízd rám!
- Nem hagyhatom itt őket! – ellenkezett a fiú.
- Nem lesz bajuk. Viszont neked súlyosak a sebeid.
Eli nem vitatkozott. Bólintott, majd futni kezdett, arra, amerre a mezőt sejtette. Már nem láthatta, ahogy Adam a két fiú fölé magasodik, majd vékony, áttetsző kezét a fejükre teszi. Hatalmas fekte szeme találkozott a fiúk pillantásával. Az idegen lény könnyen behatolt a két fiú tudatába, akik nem is tudtak sem ellenkezni, sem védekezni. Az elmúlt órák képei úgy tűntek el az emlékeikből mintha meg sem történtek volna. Arcukról a döbbent, a félelem pillanatok alatt eltűnt. Helyére csak egy egyszerű állapot vonása került: a fáradtságé.
Eli csak futott. Hátra sem nézett. Fogalma sem volt arról, hogy Adam megtalálta-e a lényt, vagy annak sikerült-e megszöknie. Fák és bokrok mellett suhant el és csak reménykedni mert benne, hogy eléri a tisztás peremét, mielőtt összeesik a mellkasában tomboló fájdalom-tól. Már hallotta a zenét és az emberek vidám kiáltásait. Úgy érezte csupán néhány méter vá-lasztja el tőlük mikor megbotlott. Elvesztette az egyensúlyát. Kizuhant a borok közül és elte-rült egy poros kis kocsiúton.
Már nem bírt felállni.
Minden ereje elhagyta.
Ott feküdt teljesen kiszolgáltatva. Ettől a ponttól már nem volt visszaút. A sötétség lassan a hatalmába kerítette.
Eli arra eszmélt, hogy egy hideg kezecske simogatja és arcára sós könnyek hullnak.
- Szent Isten, te élsz! – sikkantotta egy kedves kis hang.
Eli egy elmosódott alakot látott maga fölé hajolni.
- Már féltem, hogy meghaltál – zokogta a lány.
A fiúnak fogalma sem volt, hogy ki találhatta meg, de áldotta a jó sorsot, hogy valaki épp hazafelé indult. Most már nem lesz semmi baj. Megtalálták és ezek szerint a segítség is úton van.
- Tarts ki! – szipogta a lány. – Elszaladok egy mobilért és hívok segítséget! Egy perc és itt vagyok.
Eli újra a kemény talajt érezte a feje alatt.
- Ne hagyj itt! – nyögte.
A lány újra felzokogott.
- Azonnal jövök! – ígérte.
A fiú még hallotta a rohanó léptek topa zaját, mielőtt újra elájult volna.
- Itt vagyok! – motyogta kétségbeesetten a lány. – Jaj, Eli, ugye élsz még? Kérlek, nyisd ki a szemed vagy mondj valamit! Hívtam a mentőket.
Eli résnyire kinyitott a szemét. Egy halványzöld szempár nézett rá, amit bárhol és bármikor felismert volna.
- A laboros… lány – suttogta erőtlenül. – Köszönöm!
- Jaj, ne!
A lány magához ölelte a fiú erőtlen testét.
- Kérlek! Könyörgök, tarts ki még egy kicsit! Jön a segítség!
- Igyekszem! – mondta Eli elfúló hangon.
A lány megsimogatta a fiú arcát.
- Annyi mindent nem mondtam még el és annyira ostoba voltam – hadarta. – Bocsáss meg, hogy mindig csak titkolóztam és sosem hagytam, hogy találkozz velem. Jaj, Alien annyi mondanivalóm van! Ne hallj meg, mert még nem ismertelek meg! Túl keveset kaptam még belőled!
Eli elmosolyodott és belenézett a lány könnycseppektől csillogó szemébe.
- Megvagy Skygirl!
Harmadik fejezet - Hierarchia
2011/06/04
Ott állt felhajtott ujjú, kockás ingben – melynek felső két gombját nem gombolta be –, csőszárú, koptatott farmerben és magas szárú tornacipőben. Haja kócosan meredt az ég felé, arcát vékony borosta keretezte. Mélyen ülő barna szemét napszemüveg takarta el.
Eli megkövülten állt az őt néző diákok kereszttüzében. Egy pillanatra azt hitte kicsú-szik lába alól a talaj. El szeretett volna tűnni. Legszívesebben elbújt volna egy olyan helyre, ahol nem érhetik el az őt figyelő szemek, de aztán vett egy mély levegőt és elindult.
- Bátorság! – suttogta maga elé.
Lassú léptekkel haladt az iskolaajtóig vezető széles betonúton. Közben óvatosan szem-ügyre vette az őt bámuló tömeget. A fiatalabbak elkerekedett szemmel bámulták az új felsőbb évest és többen összesúgtak Eli háta mögött. A fiú kortársai viszont – kiemelten a fiúk –, nem nézték jó szemel új évfolyamtársukat.
Eli Biztos volt benne, hogy Sarah már beszélt róla az embereknek, mégis váratlanul érhette a diáksereget a jelenléte, ha ilyen hatalmas érdeklődéssel bámulják. Az ajtóban végül megtorpant. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán nem emberként indult el, de ezt a képtelen gondolatot szinte azonnal el is hessegette. Lenyomta a hatalmas vaskilincset és belé-pett.
Odabent kellemes hűvös levegő fogadta. A folyosón lézengő emberekből ugyanazt a döbbenetet váltotta ki, mint a kint bóklászó társaikból. Volt, akinek kiestek a könyvek a kezé-ből, másoknak a szava akadt el. Meg sem próbálták eltitkolni, hogy bámulják a fiút.
- Isten hozott! – állt Eli elé Sarah. – Jó itt látni!
- Szia! – mondta feszengve a fiú, miközben fejére csúsztatta napszemüvegét.
Sarah tüzetesen megszemlélte a fiút, majd szélesen elmosolyodott.
- Hiányoltalak a június végi mozizásról.
- Sajnálom, hogy a múltkor nem mentem a találkozóra, de nem voltam túl jól – mond-ta mentegetőzve a fiú.
- Ugyan, semmi gond! – legyintett a lány. – Emberek! Nincs dolgotok?
A döbbent diákhad Sarah hangjára, életre kelt és zavartan folytatni kezdték ügyes-bajos dolgaikat.
- Ne is foglalkozz velük. Pár nap és megszoknak.
Eli megeresztett egy mosolyt, majd végignézett a diákokon, akik még mindig lopva őt figyelték.
- Mindenkivel… szóval…
- Igen! – előzte meg a válasszal Sarah a fiú kérdést. – Minden újat hasonlóan köszön-tenek. Mondjuk te annyival nagyobb szenzáció vagy, hogy egész nyáron ki sem dugtad az orrod a házatokból. A titokzatos idegen.
A lány utolsó mondatához macskakörmöt rajzolt a levegőbe. Eli megszeppenve nézett körbe. A fiatalok tekintete elárulta, hogy Sarah-nak mennyire igaza van. Egyre jobban bánta, hogy nem merészkedett ki az utcára, miután már könnyedén ment neki új testének irányítása. Akkor talán most az emberek nem bámulták volna őt árgus tekintettel és minden könnyebb lenne.
- Gyere! Megmutatom a gazdasági irodát.
A lány belekarolt a fiúba és széles mosollyal, emelt fővel végigvezetette őt a folyosón. Eli néhány lány arcán mintha furcsa árnyékot látott volna: féltékenységet. De ez lehetetlen. Mi irigylésre méltó lenne Sarahban, azzal, hogy vele sétál. A fiú, félénken lépkedett a lány mellet. Furcsa volt neki az egész közeg. Nem lehetnek ennyire felszínesek az emberek, hiszen a látszat csal. Sarah és közte egy halvány ismeretségi szálon kívül semmi sincs. Vajon ezt Skygirl is így látja majd? Legszívesebben lesöpörte volna magáról a lány kezét, de nem akart udvariatlan lenni, hiszen így is egyszer már valamilyen szinten átverte, mikor nem ment el velük moziba.
Néhány folyosóval és emelettel később a lány megállt egy nagy mahagóni ajtó előtt.
- Megjöttünk! – jelentette. – Megvárjalak?
- Nem kell – mondta csendesen a fiú. – Menj csak órára, majd találkozunk.
- Biztos vagyok benne! – mondta Sarah azzal a cinkos kacsintással kísérve, amit Eli már csaknem elfelejtett.
Sarah hátravetette szőke haját, majd eltűnt a folyosón sétálgató tömegben. Eli néhány percig csak meredt az ajtóra, majd kopogtatott és benyitott.
A szobában, ahová az ajtó vezetett, egy keskeny, kopottas íróasztal állt, mögötte pedig egy göndör hajú középkorú nő ült. Mrs. Samantha Pack szarukeretes szemüvege mögül érdek-lődve pislogott az idegenre.
- Jó napot! – köszönt félének Eli, majd tett egy tétova lépést a titkárnő felé. – A Ne-vem Eli Werger! Elvileg az apám, Adam Werger, már jelezte, hogy jönni fogok – furcsa és idegen érzés volt számára a férfit apának szólítani.
Mrs. Pack tekintete Adam Werger neve hallatán, mintha elhomályosodott volna.
- Üdvözlöm! – mondta gépiesen a nő. – I-igen, emlékszem. Az édesapja néhány hete felkereste az intézményünket és beíratta magát. Kicsit kései volt ugyan az időpont, de mivel nagyon szép eredményekkel végzett az előző iskoláiban, az igazgató úr semmi akadályát nem látta, hogy átvegyük Californiából. Nagy öröm számunkra, hogy egy ilyen tehetséget fogad-hatunk köreinkbe, mint maga.
Lassan benyúlt íróasztala fiókjába és egy nagy fehér borítékot vett elő belőle, amit átadott a fiúnak.
- Ebben megtalálod az órarendet, az iskolai házirendet, egy térképet az iskolai termek-ről, a tankönyvlistát, a szekrényed számát, továbbá a zárad kombinációját. Kellemes napot!
- Értem! – bólintott Eli. – Köszönöm.
- Minden jót kedvesem! – mondta mosolyogva a nő. – Isten hozta nálunk!
Eli figyelmét nem kerülte, hogy a nő tekintete megváltozott. Mintha kitisztult volna. Lassan hátrálva ment el az ajtóig, majd egy pillant múlva újra a folyosón találta magát. A diá-kok közül többen ismét bámulni kezdték, így a fiú úgy gondolta jobb lesz mihamarabb valami menedékfélét találnia. Előkutatta a borítékból az iskola térképét és az órarendéjét, majd hatá-rozott léptekkel elindult megkeresni a termet, ahová az első óráját írták.
- Vigyázz!
Elit egy lágy női hang rémült kiáltása rántotta vissza a valóságba elmélyedt gondolata-iból. Mellette a földön egy aprócska lány térdelt és lapok tömkelegét próbálta összeszedni.
- Ne haragudj! – mondta sietve Eli és lehajolt, hogy segítsen a lánynak. – A 151-es termet keresem, de egyelőre sem a szekrényemet sem pedig magamat nem találom.
A lány kővé dermedt, mikor rájött ki is segít neki felszedni a lapokat. A fiú szem telje-sen rabul ejtette, egy pillanatra még a szava is elakadt. Kedves, szeplős arca piros volt, akár a horizont egy szeles őszi alkonyon. Lángvörös haja két copfba fonva lógott vállára. Egyszerű pólót és farmert viselt. Kitűzőkkel teli táskája mellette hevert a földön.
- Semmi baj! – nyögte a lány. – Te vagy az új fiú.
Ezen mondata inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Félénken átvette a fiútól a lapjait, majd hagyta, hogy a sármos idegen felsegítse.
- Egyébként Eli vagyok! – mutatkozott be a fiú, kicsit megkésve.
A lány arca még vörösebb lett, mikor kezet rázott a fiúval.
- Bridget – mondta, alig halhatóan.
Eli elmosolyodott. Nem értette ugyan a lány furcsa reakcióját, de a zavara mulatatta.
- Tudnál nekem segíteni? - kérdezte s fiú, miközben Bridget orra alá dugta az órarend-jét. – Elvileg matek lenne az első órám, de a termet sehol sem találom.
A lány elvette Elitól az órarendet és tüzetesen áttanulmányozta.
- Ahogy látom most, matekon együtt leszünk. – mondta szelíd mosollyal. – Oh, a bio-lógia és a kémia óráink is közösek. A többire pedig, majd elkísérlek. Gyere, itt leszünk a fo-lyosó végén.
Eli Bridget nyomában elindult az eldugott kis terem felé. Odabent félhomály uralko-dott. Az asztalok négyesével csoportosítva szerte szét voltak elhelyezve a teremben. A tanári asztalon egy írásvetítő állt.
- Kérek mindenkit, foglaljon helyet!
Mr. Mark McSeller a maga harminckét évével a legfiatalabbnak számított az egész tanári karban. Újszerű tanítási módszereit kollegái többsége mélyen megvetette és elutasította, diákjai viszont imádták. A gyerekek sikert sikerre halmoztak a vetélkedőkön és a versenye-ken. Az órák többségén csend és fegyelem uralkodott – habár a férfi sosem fegyelmezte tanu-lóit –, de mindezek mellett a diákok felszabadultak voltak és az órákat kellemes légkör jelle-mezte. A középiskolások nagy része bátran fordult a matematikatanárhoz mindenféle problé-mával, amire a férfi legjobb tudása szerint válaszolt is. Mark jól értette a gyerekek nyelvét, akik feltétel nélkül megbíztak benne.
Eli a leghátsó négyes padcsoportig követte Bridgetet. A lány Elivel szemben ült le és maga elé vett egy üres lapot, majd egyet a fiú elé csúsztatatott.
- Év elejei felmérés – magyarázta a fiú értetlen arcát látva. – Mr. McSeller minden évben három nagy tesztet írat velünk. Év elején, félévkor és évvégén. Ezek nem számítanak bele semmibe, csupán egy kis… szintfelmérés.
Eli minden erejével igyekezett leplezni mély kétségbeesését, de Bridget a szeméből azért kiolvasott némi pánikot.
- Ne aggódj! – mondta kedves mosollyal, miközben megfogta a fiú kezét. – Ha rossz eredményt érsz el, majd segítek felzárkózni. Ne feledd, ennek nincs tétje.
Eli egy mély sóhaj kíséretében egy gyönge mosolyt erőltetett az arcára. Az elmúlt két hónapban Adam minden tőle telhetőt megtett, hogy a fiút felkészítse az elemire. Eli minden nap éjszakába nyúlóan szorgalmasan tanult és igyekezett mindent megjegyezni, amit csak a tankönyvekben olvasott.
- Adam – mondta egy késő délutánon Eli, miközben éppen Amerika történelemét pró-bálta a fejébe verni –, lehetetlen ennyi mindent megjegyezni. Képtelenség!
- Emberi aggyal az is – mondta a férfi felpillantva munkájából. – Éppen ezért nem emberi testben tanulod az anyagot.
Mr. McSeller bekapcsolta az írásvetítőt. A teremben egyszeriben néma csend lett. Eli meglepetten látta, hogy másik két lány is csatlakozott hozzájuk. A Bridgettel szemben ülő lánynak gesztenyebarna haja és szeme volt. Egy szemvillanásnyi időre tekintetük találkozott, majd a lány szégyenlősen elfordult. A mellette ülő lány szöges ellentéte volt a másiknak. Sző-ke haja és elbűvölő mosolya olyan érzést keltett az emberben mintha ragyogna. Sarah egy cinkos kacsintással üdvözölte a fiút, majd tekintetét újra a pódiumon álló tanár felé fordította.
- Mielőtt nekikezdenénk a felmérőnek, üdvözöljük körünkben iskolánk új diákját, Eli Wergert!
A neve hallatán a fiú arcából kiszökött a vér. Azt hitte legalább a tanteremben nem lesz a figyelem középpontjában és itt elbújhat egy kicsit.
- Eli eddig Californiában tanult, de most az édesapjához költözött és az utolsó két évét nálunk fogja elvégezni. Kérlek benneteket legyetek a segítéségre a felzárkózásban és a beil-leszkedésben, most pedig térjünk rá a tesztre.
Mr. McSeller az írásvetítőre helyezett egy fóliát mely tele volt az előző év feladataival.
- A szabályok nem változtak – mondta emelt hangon a férfi. – Negyvenöt percetek van a tesztre. Tétje nincsen, így szíveskedjetek nem puskázni vagy másolni! Kezdhetitek!
Eli lemásolta az összes feladatot a kivetítőről és örömmel fogadta, hogy egyik sem olyan nehéz, mint amilyenre számított. Éppen az első feladat végén járt mikor egy apró cetli esett a lapjára. A fiú meglepetten oldalra fordult. Jobbján Sarah negédesen mosolygott. Eli széthajtotta a cetlit, majd elolvasta a lány gyöngybetűit.
Még nincs párom az őszi bálra.
Eli kérdő tekintettel fordult újra a lány felé. Sarah a fejét csóválva elvette a fiútól a cetlét és mohón írni kezdett rá.
Az első három évfolyam minden évben rendez egy bált a végző-sök tiszteletére. Ez amolyan hagyomány nálunk, ahogy az is, hogy a fiúk elhívnak egy lányt magukkal. Nekem még nincs párom.
Eli újra felpillantott a lapjából és elolvasta a lány levelét.
Sajnálom Sarah, de nem hinném, hogy elmegyek.
A lány széles molya egyszeriben eltűnt, mikor átvette a fiútól a levelet. Eli nem lát-hatta a lény szemében felizzó haragot, mivel, akkor már újra belemerült a feladatok szövevé-nyes megoldásába.
- Hogy ment? – kérdezte csevegő hangon Bridget.
- Nem volt olyan vészes – felelte mosolyogva Eli miközben vállára vette a táskáját.
- Ennek örülök! – mondta kissé lehangolta a lány, aki bízott benne, hogy korrepetál-hatja a fiút.
- Neked?
- Úgy érzem egész jól ment – mondta Bridget, miközben Eli társaságában kilépett a teremből. – Mutasd csak az órarended!
A fiú készséggel átnyújtotta a kért lapot és reménykedve figyelte a lányt, aki elmé-lyülten tanulmányozta a mindkettőjük hétfői napját.
- Ahogy látom ebédig sajnos nem lesz közös óránk, viszont utána labormunkán talál-kozunk – mondta pár másodperc néma csend után.
Eli csalódottan átvette a lánytól az órarendjét, majd a jegyzetei közé süllyesztette.
- Akkor ebédnél – intett búcsút Bridget.
Eli mosolyogva biccentett, majd elindult második emeltre. A következő órája földrajz volt, amit különösen várt. Az elmúlt hetekben számtalan könyvet elolvasott már a Földről, de úgy érezte számtalan dolgot nem hallott még erről a csodálatos bolygóról. A fiú számára az órák roppant érdekesek voltak. Igyekezett tartani magát a fogadalmához, miszerint megisme-ri a Földet és annak lakóit. Ezen fogadalom első részét örömmel teljesítette és teljesíteni is tudta, de sajnos a második részét már koránt sem volt olyan könnyű. A diákok nem igazán álltak szóba vele, inkább csak nézték őt, mint holmi cirkuszi látványosságot. Elinek nem volt könnyű elviselni, hogy ő van mindenki figyelmének középpontjában. Csupán az vigasztalta, hogy hamarosan véget ér a nap és magára csukhatja csendes kis szobája ajtaját.
Eli délben a menzáról csak egy almát vett el, majd kiment az iskola mögötti parkba és leült egy hatalmas fa alatti padra. A diákok többsége még mindig megbámulta és összesúgott, de a fiú szerencséjére az újdonság varázsa máris csökkenni látszott. A tanulók délutánra kezdtek napirendre térni a különös új diák felett.
Eli eltűnődve nézte a diákok forgatagát, mikor tekintete összefonódott egy méregzöld szempárral. A fiú a tekintetével követte a Saraht, aki egy csapat nagydarab focistával vágott át a parkon a pálya felé. A fiúk ügyet sem vetetettek rá, minden figyelmüket a lány mély de-koltázsa kötötte le.
- Hát itt vagy! – köszöntötte széles mosollyal a fiút Bridget. – Már mindenhol kereste-lek. Oh, ne is álmodj róla. Saraht csak a focisták érdeklik.
- Nem érdekel Sarah – mondta eltűnődve a fiú. – Az viszont igen, hogy nem ismerős neked az a nick, hogy Skygirl?
A lány egy pillanatig elmerengve nézte a fiú arcát.
- Nem, miért?
A beszélgetésnek éles csengőszó vetett véget.
- Nem érdekes – vonta mega vállát Eli. – Csak kérdeztem.
A labormunkán Elit egy kétbalkezes mézszőke hajú sovány lánnyal tette össze az idős tanítónő Miss. Leider. A lány Eli társágában mindent felborított vagy félreöntött így lehetet-lenné tette az órai kísérlet elvégzését.
- Sajnálom – motyogta zavartan. – Nem szokásom ilyen ügyetlennek lenni.
- Semmi gond – mondta mosolyogva Eli, akit lenyűgözött a lány a maga egyszerűsé-gében.
A szépség csontfehér ruhát viselt, derekát aranyöv fogta körbe. Halványzöld színű szeme Eliben távoli hegyek végtelen mezőit idézte.
- Segítenél? – kérdezte a lány egy halvány mosollyal.
- Persze – mondta Eli, majd sietve átvette szerencsétlen társától a kémcsöveket.
Óra végén Eli egyedül rótta a folyosókat Bridgetet keresve a tekintetével, mikor egy erős lökéstől a szekrényeknek esett.
- Üdv szépfiú!
Eli előtt ez egyik megteremett focista magasodott. Tekintete csak úgy szikrázott a dühtől, mit a fiú nem tudott mire vélni.
- Egy napja vagy itt és máris minden lánynál bepróbálkozol? – a monstrum megra-gadta Elit és a szekrénynek nyomva felemelte.
- Nem tudom, miről beszélsz…
- Dehogyisnem! – fröcsögte a focista. – Tanuld meg, hogy hol a helyed és tartsd távol magad Sarahtól!
Eliben fellángolt a harag és egy lendülettel kiütötte a fiú kezét.
- Mért, hol a helyem? – kérdezte zihálva.
- Vagyunk mi, a népszerűek, a társadalmi tápláléklánc legtetején. – a fiú kezével mu-tatta a szinteteket. – Utánunk jönnek zsenik. Alattuk a szakkörösök, a csodabogarak vannak. Végül pedig az örök vesztesek – itt Bridgetre nézett, ki néhány perce ért a dulakodás helyszí-nére. –, ahová te is tartozol.
Eli hátrahúzta ökölbeszorított kezét, de mielőtt üthetett volna, valaki elkapta a karját.
- A bulinak vége fiúk!
Mr. McSeller arca rezzenéstelen volt, de a hangja csalódottságról árulkodott. A diá-kok, a tanár érkezésére, egyszeriben eltűntek a folyosóról.
- Eli, mivel még új vagy itt nem adok fegyelmit, de az iskola területén tilos a vereke-dés – hangja mintha egy árnyalattal barátibban csengett volna.
- Sajnálom, többet nem fordul elő – ígérte Eli, majd Bridgethez fordult. – Mehetünk?
A lány bólintott.
- Még egy szóra Eli! – Mr. McSeller a fiú vállára tette a kezét. – Ne foglalkozz De-rekkel és az ostoba focista bandájával. Nem érnek annyit.
A fiút meglepte a férfi tanácsa, így csak bólintott rá, majd Bridgettel kiléptek az isko-lából.
- Komolyan képes lettél volna megütni Dereket? – tudakolta váratlanul a lány, mikor már mesze maguk mögött hagyták az iskolát.
- Természetesen – mondta keményen a fiú. – Személyeskedett. Miért?
- Csak nem tudom eldönteni, hogy ez bátor tett lett volna, vagy szimplán csak ostoba-ság – válaszolta mosolyogva Bridget. – Sajnos, amit említett, ez a társadalmi tápláléklánc valóban jelen van az iskolában. Ha megütötted volna nem csak őt, hanem az egész csapatát ütötted volna meg és hidd el, nem lenen ajánlatos velük ujjat húzni. Egyszer ennek az idő-szaknak is vége lesz.
- Talán igazad van – vont vállat Eli.
- Még jó, hogy igazam van – nevetett a lány. – Holnap találkozunk.
Bridget lefordult egy kis mellékutcába, Eli pedig folytatta útját a zsákutca végéig.
- Na, hogy telt az első nap?
Adam egy szemvillanás alatt termett Eli előtt.
- Elment – mondta fáradtan a fiú, miközben letette a táskáját az előtéri kis szekrényre. – Az emberek furák.
Adam aggódó arccal követet Elit a konyhába.
- De azért szereztél barátokat? – kérdezte reménykedve.
- Nem mondhatnám – felelte a fiú, miközben előhalászott egy dobozos üdítőt a hűtő-ből. – Ellenségeket szerintem annál inkább.
Adam a fejét csóválta.
- Ne haragudj, de muszáj ledőlnöm.
A férfi aggódó pillantása egészen a lépcső tetejéig kísérte Elit. A fiú magára csukta szobája ajtaját, majd elterült az ágyon. Lelkileg teljesen kimerítette a nap. Úgy érezte, mintha ólmot öntöttek volna a végtagjaiba. Néhány percig át is engedte magát a semmittevésnek, majd bekapcsolta a laptopját.
Üzenet: Skygirl
Milyen volt az első napod Alien?
Eli elmosolyodott az üzenet láttán. Vajon tényleg nem tudja milyen napja volt? Nem is futottak össze egyszer sem?
Üzenet: Alienboy
Mit gondolsz? Én voltam a holló a pávák között.
Míg a lány üzenetére várt sietve leszaladt a táskájáért. A földszinten néma csend volt. Adam valószínűleg elment, így Eli az emeltre menet útba ejtette a konyhát és kivett néhány süteményt a szekrényben lévő dobozból. A férfi nem nézte jó szemmel, ha vacsora előtt édes-séget evett. Eli úgy érezte lassan tényleg egy család lesznek Adammal.
Üzenet: Skygirl
Sajnálom! Adj nekik időt, biztos vagyok benne, hogy hamar megkedvelnek.
Eli elgondolkodva rágcsálta a süteményeket, majd eszébe jutott a bál.
Üzenet: Alienboy
Azt hallottam lesz egy bál. Eljönnél velem? Persze hacsak még nincs kísérőd.
A fiú izgatottan várta a lány válaszát. Talán most végre esélye lesz rá, hogy találkoz-zon ezzel a titokzatos ideggel.
Üzenet: Skygirl
Nincs kísérőm, de aranyos vagy, hogy rám gondoltál, de sajnos én nem megyek.
Nem az én világom.
De te érezd jól magad!
Eli csalódottan olvasta a lány válaszát.
Üzenet: Alienboy
Nélküled én sem megyek. Kérlek, adj rá lehetőséget, hogy láthassalak.
Nem kell velem jönnöd, csak ígérd meg, hogy ott leszel!
Üzenet: Skygirl
Ígérem!
Jó éjt Alien!
Eli széles molyossal az arcán csukta le a gépet.
- Már csak négy nap – mondta visszamosolygó tükörképnek.
A hét Eli számára nagyon lassan haladt a szombati nap felé. A fiú folyton azon kapta magát, hogy különböző szituációkat és párbeszédeket képzel el, melyben ő végre találkozik a titokzatos Skygirllel. Álmodozásaiból legtöbbször tanárai verték fel, akik nem nézték jó szemmel, hogy a fiú az anyag helyett a semmittevésre vesztegeti az idejét. De végül elérke-zett a szombat és Eli remegő térdekkel állt a poros kis földút előtt, mely a város melletti kis-erdő szívébe vezetett, ahol a bált tartották.
Eli megkövülten állt az őt néző diákok kereszttüzében. Egy pillanatra azt hitte kicsú-szik lába alól a talaj. El szeretett volna tűnni. Legszívesebben elbújt volna egy olyan helyre, ahol nem érhetik el az őt figyelő szemek, de aztán vett egy mély levegőt és elindult.
- Bátorság! – suttogta maga elé.
Lassú léptekkel haladt az iskolaajtóig vezető széles betonúton. Közben óvatosan szem-ügyre vette az őt bámuló tömeget. A fiatalabbak elkerekedett szemmel bámulták az új felsőbb évest és többen összesúgtak Eli háta mögött. A fiú kortársai viszont – kiemelten a fiúk –, nem nézték jó szemel új évfolyamtársukat.
Eli Biztos volt benne, hogy Sarah már beszélt róla az embereknek, mégis váratlanul érhette a diáksereget a jelenléte, ha ilyen hatalmas érdeklődéssel bámulják. Az ajtóban végül megtorpant. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán nem emberként indult el, de ezt a képtelen gondolatot szinte azonnal el is hessegette. Lenyomta a hatalmas vaskilincset és belé-pett.
Odabent kellemes hűvös levegő fogadta. A folyosón lézengő emberekből ugyanazt a döbbenetet váltotta ki, mint a kint bóklászó társaikból. Volt, akinek kiestek a könyvek a kezé-ből, másoknak a szava akadt el. Meg sem próbálták eltitkolni, hogy bámulják a fiút.
- Isten hozott! – állt Eli elé Sarah. – Jó itt látni!
- Szia! – mondta feszengve a fiú, miközben fejére csúsztatta napszemüvegét.
Sarah tüzetesen megszemlélte a fiút, majd szélesen elmosolyodott.
- Hiányoltalak a június végi mozizásról.
- Sajnálom, hogy a múltkor nem mentem a találkozóra, de nem voltam túl jól – mond-ta mentegetőzve a fiú.
- Ugyan, semmi gond! – legyintett a lány. – Emberek! Nincs dolgotok?
A döbbent diákhad Sarah hangjára, életre kelt és zavartan folytatni kezdték ügyes-bajos dolgaikat.
- Ne is foglalkozz velük. Pár nap és megszoknak.
Eli megeresztett egy mosolyt, majd végignézett a diákokon, akik még mindig lopva őt figyelték.
- Mindenkivel… szóval…
- Igen! – előzte meg a válasszal Sarah a fiú kérdést. – Minden újat hasonlóan köszön-tenek. Mondjuk te annyival nagyobb szenzáció vagy, hogy egész nyáron ki sem dugtad az orrod a házatokból. A titokzatos idegen.
A lány utolsó mondatához macskakörmöt rajzolt a levegőbe. Eli megszeppenve nézett körbe. A fiatalok tekintete elárulta, hogy Sarah-nak mennyire igaza van. Egyre jobban bánta, hogy nem merészkedett ki az utcára, miután már könnyedén ment neki új testének irányítása. Akkor talán most az emberek nem bámulták volna őt árgus tekintettel és minden könnyebb lenne.
- Gyere! Megmutatom a gazdasági irodát.
A lány belekarolt a fiúba és széles mosollyal, emelt fővel végigvezetette őt a folyosón. Eli néhány lány arcán mintha furcsa árnyékot látott volna: féltékenységet. De ez lehetetlen. Mi irigylésre méltó lenne Sarahban, azzal, hogy vele sétál. A fiú, félénken lépkedett a lány mellet. Furcsa volt neki az egész közeg. Nem lehetnek ennyire felszínesek az emberek, hiszen a látszat csal. Sarah és közte egy halvány ismeretségi szálon kívül semmi sincs. Vajon ezt Skygirl is így látja majd? Legszívesebben lesöpörte volna magáról a lány kezét, de nem akart udvariatlan lenni, hiszen így is egyszer már valamilyen szinten átverte, mikor nem ment el velük moziba.
Néhány folyosóval és emelettel később a lány megállt egy nagy mahagóni ajtó előtt.
- Megjöttünk! – jelentette. – Megvárjalak?
- Nem kell – mondta csendesen a fiú. – Menj csak órára, majd találkozunk.
- Biztos vagyok benne! – mondta Sarah azzal a cinkos kacsintással kísérve, amit Eli már csaknem elfelejtett.
Sarah hátravetette szőke haját, majd eltűnt a folyosón sétálgató tömegben. Eli néhány percig csak meredt az ajtóra, majd kopogtatott és benyitott.
A szobában, ahová az ajtó vezetett, egy keskeny, kopottas íróasztal állt, mögötte pedig egy göndör hajú középkorú nő ült. Mrs. Samantha Pack szarukeretes szemüvege mögül érdek-lődve pislogott az idegenre.
- Jó napot! – köszönt félének Eli, majd tett egy tétova lépést a titkárnő felé. – A Ne-vem Eli Werger! Elvileg az apám, Adam Werger, már jelezte, hogy jönni fogok – furcsa és idegen érzés volt számára a férfit apának szólítani.
Mrs. Pack tekintete Adam Werger neve hallatán, mintha elhomályosodott volna.
- Üdvözlöm! – mondta gépiesen a nő. – I-igen, emlékszem. Az édesapja néhány hete felkereste az intézményünket és beíratta magát. Kicsit kései volt ugyan az időpont, de mivel nagyon szép eredményekkel végzett az előző iskoláiban, az igazgató úr semmi akadályát nem látta, hogy átvegyük Californiából. Nagy öröm számunkra, hogy egy ilyen tehetséget fogad-hatunk köreinkbe, mint maga.
Lassan benyúlt íróasztala fiókjába és egy nagy fehér borítékot vett elő belőle, amit átadott a fiúnak.
- Ebben megtalálod az órarendet, az iskolai házirendet, egy térképet az iskolai termek-ről, a tankönyvlistát, a szekrényed számát, továbbá a zárad kombinációját. Kellemes napot!
- Értem! – bólintott Eli. – Köszönöm.
- Minden jót kedvesem! – mondta mosolyogva a nő. – Isten hozta nálunk!
Eli figyelmét nem kerülte, hogy a nő tekintete megváltozott. Mintha kitisztult volna. Lassan hátrálva ment el az ajtóig, majd egy pillant múlva újra a folyosón találta magát. A diá-kok közül többen ismét bámulni kezdték, így a fiú úgy gondolta jobb lesz mihamarabb valami menedékfélét találnia. Előkutatta a borítékból az iskola térképét és az órarendéjét, majd hatá-rozott léptekkel elindult megkeresni a termet, ahová az első óráját írták.
- Vigyázz!
Elit egy lágy női hang rémült kiáltása rántotta vissza a valóságba elmélyedt gondolata-iból. Mellette a földön egy aprócska lány térdelt és lapok tömkelegét próbálta összeszedni.
- Ne haragudj! – mondta sietve Eli és lehajolt, hogy segítsen a lánynak. – A 151-es termet keresem, de egyelőre sem a szekrényemet sem pedig magamat nem találom.
A lány kővé dermedt, mikor rájött ki is segít neki felszedni a lapokat. A fiú szem telje-sen rabul ejtette, egy pillanatra még a szava is elakadt. Kedves, szeplős arca piros volt, akár a horizont egy szeles őszi alkonyon. Lángvörös haja két copfba fonva lógott vállára. Egyszerű pólót és farmert viselt. Kitűzőkkel teli táskája mellette hevert a földön.
- Semmi baj! – nyögte a lány. – Te vagy az új fiú.
Ezen mondata inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Félénken átvette a fiútól a lapjait, majd hagyta, hogy a sármos idegen felsegítse.
- Egyébként Eli vagyok! – mutatkozott be a fiú, kicsit megkésve.
A lány arca még vörösebb lett, mikor kezet rázott a fiúval.
- Bridget – mondta, alig halhatóan.
Eli elmosolyodott. Nem értette ugyan a lány furcsa reakcióját, de a zavara mulatatta.
- Tudnál nekem segíteni? - kérdezte s fiú, miközben Bridget orra alá dugta az órarend-jét. – Elvileg matek lenne az első órám, de a termet sehol sem találom.
A lány elvette Elitól az órarendet és tüzetesen áttanulmányozta.
- Ahogy látom most, matekon együtt leszünk. – mondta szelíd mosollyal. – Oh, a bio-lógia és a kémia óráink is közösek. A többire pedig, majd elkísérlek. Gyere, itt leszünk a fo-lyosó végén.
Eli Bridget nyomában elindult az eldugott kis terem felé. Odabent félhomály uralko-dott. Az asztalok négyesével csoportosítva szerte szét voltak elhelyezve a teremben. A tanári asztalon egy írásvetítő állt.
- Kérek mindenkit, foglaljon helyet!
Mr. Mark McSeller a maga harminckét évével a legfiatalabbnak számított az egész tanári karban. Újszerű tanítási módszereit kollegái többsége mélyen megvetette és elutasította, diákjai viszont imádták. A gyerekek sikert sikerre halmoztak a vetélkedőkön és a versenye-ken. Az órák többségén csend és fegyelem uralkodott – habár a férfi sosem fegyelmezte tanu-lóit –, de mindezek mellett a diákok felszabadultak voltak és az órákat kellemes légkör jelle-mezte. A középiskolások nagy része bátran fordult a matematikatanárhoz mindenféle problé-mával, amire a férfi legjobb tudása szerint válaszolt is. Mark jól értette a gyerekek nyelvét, akik feltétel nélkül megbíztak benne.
Eli a leghátsó négyes padcsoportig követte Bridgetet. A lány Elivel szemben ült le és maga elé vett egy üres lapot, majd egyet a fiú elé csúsztatatott.
- Év elejei felmérés – magyarázta a fiú értetlen arcát látva. – Mr. McSeller minden évben három nagy tesztet írat velünk. Év elején, félévkor és évvégén. Ezek nem számítanak bele semmibe, csupán egy kis… szintfelmérés.
Eli minden erejével igyekezett leplezni mély kétségbeesését, de Bridget a szeméből azért kiolvasott némi pánikot.
- Ne aggódj! – mondta kedves mosollyal, miközben megfogta a fiú kezét. – Ha rossz eredményt érsz el, majd segítek felzárkózni. Ne feledd, ennek nincs tétje.
Eli egy mély sóhaj kíséretében egy gyönge mosolyt erőltetett az arcára. Az elmúlt két hónapban Adam minden tőle telhetőt megtett, hogy a fiút felkészítse az elemire. Eli minden nap éjszakába nyúlóan szorgalmasan tanult és igyekezett mindent megjegyezni, amit csak a tankönyvekben olvasott.
- Adam – mondta egy késő délutánon Eli, miközben éppen Amerika történelemét pró-bálta a fejébe verni –, lehetetlen ennyi mindent megjegyezni. Képtelenség!
- Emberi aggyal az is – mondta a férfi felpillantva munkájából. – Éppen ezért nem emberi testben tanulod az anyagot.
Mr. McSeller bekapcsolta az írásvetítőt. A teremben egyszeriben néma csend lett. Eli meglepetten látta, hogy másik két lány is csatlakozott hozzájuk. A Bridgettel szemben ülő lánynak gesztenyebarna haja és szeme volt. Egy szemvillanásnyi időre tekintetük találkozott, majd a lány szégyenlősen elfordult. A mellette ülő lány szöges ellentéte volt a másiknak. Sző-ke haja és elbűvölő mosolya olyan érzést keltett az emberben mintha ragyogna. Sarah egy cinkos kacsintással üdvözölte a fiút, majd tekintetét újra a pódiumon álló tanár felé fordította.
- Mielőtt nekikezdenénk a felmérőnek, üdvözöljük körünkben iskolánk új diákját, Eli Wergert!
A neve hallatán a fiú arcából kiszökött a vér. Azt hitte legalább a tanteremben nem lesz a figyelem középpontjában és itt elbújhat egy kicsit.
- Eli eddig Californiában tanult, de most az édesapjához költözött és az utolsó két évét nálunk fogja elvégezni. Kérlek benneteket legyetek a segítéségre a felzárkózásban és a beil-leszkedésben, most pedig térjünk rá a tesztre.
Mr. McSeller az írásvetítőre helyezett egy fóliát mely tele volt az előző év feladataival.
- A szabályok nem változtak – mondta emelt hangon a férfi. – Negyvenöt percetek van a tesztre. Tétje nincsen, így szíveskedjetek nem puskázni vagy másolni! Kezdhetitek!
Eli lemásolta az összes feladatot a kivetítőről és örömmel fogadta, hogy egyik sem olyan nehéz, mint amilyenre számított. Éppen az első feladat végén járt mikor egy apró cetli esett a lapjára. A fiú meglepetten oldalra fordult. Jobbján Sarah negédesen mosolygott. Eli széthajtotta a cetlit, majd elolvasta a lány gyöngybetűit.
Még nincs párom az őszi bálra.
Eli kérdő tekintettel fordult újra a lány felé. Sarah a fejét csóválva elvette a fiútól a cetlét és mohón írni kezdett rá.
Az első három évfolyam minden évben rendez egy bált a végző-sök tiszteletére. Ez amolyan hagyomány nálunk, ahogy az is, hogy a fiúk elhívnak egy lányt magukkal. Nekem még nincs párom.
Eli újra felpillantott a lapjából és elolvasta a lány levelét.
Sajnálom Sarah, de nem hinném, hogy elmegyek.
A lány széles molya egyszeriben eltűnt, mikor átvette a fiútól a levelet. Eli nem lát-hatta a lény szemében felizzó haragot, mivel, akkor már újra belemerült a feladatok szövevé-nyes megoldásába.
- Hogy ment? – kérdezte csevegő hangon Bridget.
- Nem volt olyan vészes – felelte mosolyogva Eli miközben vállára vette a táskáját.
- Ennek örülök! – mondta kissé lehangolta a lány, aki bízott benne, hogy korrepetál-hatja a fiút.
- Neked?
- Úgy érzem egész jól ment – mondta Bridget, miközben Eli társaságában kilépett a teremből. – Mutasd csak az órarended!
A fiú készséggel átnyújtotta a kért lapot és reménykedve figyelte a lányt, aki elmé-lyülten tanulmányozta a mindkettőjük hétfői napját.
- Ahogy látom ebédig sajnos nem lesz közös óránk, viszont utána labormunkán talál-kozunk – mondta pár másodperc néma csend után.
Eli csalódottan átvette a lánytól az órarendjét, majd a jegyzetei közé süllyesztette.
- Akkor ebédnél – intett búcsút Bridget.
Eli mosolyogva biccentett, majd elindult második emeltre. A következő órája földrajz volt, amit különösen várt. Az elmúlt hetekben számtalan könyvet elolvasott már a Földről, de úgy érezte számtalan dolgot nem hallott még erről a csodálatos bolygóról. A fiú számára az órák roppant érdekesek voltak. Igyekezett tartani magát a fogadalmához, miszerint megisme-ri a Földet és annak lakóit. Ezen fogadalom első részét örömmel teljesítette és teljesíteni is tudta, de sajnos a második részét már koránt sem volt olyan könnyű. A diákok nem igazán álltak szóba vele, inkább csak nézték őt, mint holmi cirkuszi látványosságot. Elinek nem volt könnyű elviselni, hogy ő van mindenki figyelmének középpontjában. Csupán az vigasztalta, hogy hamarosan véget ér a nap és magára csukhatja csendes kis szobája ajtaját.
Eli délben a menzáról csak egy almát vett el, majd kiment az iskola mögötti parkba és leült egy hatalmas fa alatti padra. A diákok többsége még mindig megbámulta és összesúgott, de a fiú szerencséjére az újdonság varázsa máris csökkenni látszott. A tanulók délutánra kezdtek napirendre térni a különös új diák felett.
Eli eltűnődve nézte a diákok forgatagát, mikor tekintete összefonódott egy méregzöld szempárral. A fiú a tekintetével követte a Saraht, aki egy csapat nagydarab focistával vágott át a parkon a pálya felé. A fiúk ügyet sem vetetettek rá, minden figyelmüket a lány mély de-koltázsa kötötte le.
- Hát itt vagy! – köszöntötte széles mosollyal a fiút Bridget. – Már mindenhol kereste-lek. Oh, ne is álmodj róla. Saraht csak a focisták érdeklik.
- Nem érdekel Sarah – mondta eltűnődve a fiú. – Az viszont igen, hogy nem ismerős neked az a nick, hogy Skygirl?
A lány egy pillanatig elmerengve nézte a fiú arcát.
- Nem, miért?
A beszélgetésnek éles csengőszó vetett véget.
- Nem érdekes – vonta mega vállát Eli. – Csak kérdeztem.
A labormunkán Elit egy kétbalkezes mézszőke hajú sovány lánnyal tette össze az idős tanítónő Miss. Leider. A lány Eli társágában mindent felborított vagy félreöntött így lehetet-lenné tette az órai kísérlet elvégzését.
- Sajnálom – motyogta zavartan. – Nem szokásom ilyen ügyetlennek lenni.
- Semmi gond – mondta mosolyogva Eli, akit lenyűgözött a lány a maga egyszerűsé-gében.
A szépség csontfehér ruhát viselt, derekát aranyöv fogta körbe. Halványzöld színű szeme Eliben távoli hegyek végtelen mezőit idézte.
- Segítenél? – kérdezte a lány egy halvány mosollyal.
- Persze – mondta Eli, majd sietve átvette szerencsétlen társától a kémcsöveket.
Óra végén Eli egyedül rótta a folyosókat Bridgetet keresve a tekintetével, mikor egy erős lökéstől a szekrényeknek esett.
- Üdv szépfiú!
Eli előtt ez egyik megteremett focista magasodott. Tekintete csak úgy szikrázott a dühtől, mit a fiú nem tudott mire vélni.
- Egy napja vagy itt és máris minden lánynál bepróbálkozol? – a monstrum megra-gadta Elit és a szekrénynek nyomva felemelte.
- Nem tudom, miről beszélsz…
- Dehogyisnem! – fröcsögte a focista. – Tanuld meg, hogy hol a helyed és tartsd távol magad Sarahtól!
Eliben fellángolt a harag és egy lendülettel kiütötte a fiú kezét.
- Mért, hol a helyem? – kérdezte zihálva.
- Vagyunk mi, a népszerűek, a társadalmi tápláléklánc legtetején. – a fiú kezével mu-tatta a szinteteket. – Utánunk jönnek zsenik. Alattuk a szakkörösök, a csodabogarak vannak. Végül pedig az örök vesztesek – itt Bridgetre nézett, ki néhány perce ért a dulakodás helyszí-nére. –, ahová te is tartozol.
Eli hátrahúzta ökölbeszorított kezét, de mielőtt üthetett volna, valaki elkapta a karját.
- A bulinak vége fiúk!
Mr. McSeller arca rezzenéstelen volt, de a hangja csalódottságról árulkodott. A diá-kok, a tanár érkezésére, egyszeriben eltűntek a folyosóról.
- Eli, mivel még új vagy itt nem adok fegyelmit, de az iskola területén tilos a vereke-dés – hangja mintha egy árnyalattal barátibban csengett volna.
- Sajnálom, többet nem fordul elő – ígérte Eli, majd Bridgethez fordult. – Mehetünk?
A lány bólintott.
- Még egy szóra Eli! – Mr. McSeller a fiú vállára tette a kezét. – Ne foglalkozz De-rekkel és az ostoba focista bandájával. Nem érnek annyit.
A fiút meglepte a férfi tanácsa, így csak bólintott rá, majd Bridgettel kiléptek az isko-lából.
- Komolyan képes lettél volna megütni Dereket? – tudakolta váratlanul a lány, mikor már mesze maguk mögött hagyták az iskolát.
- Természetesen – mondta keményen a fiú. – Személyeskedett. Miért?
- Csak nem tudom eldönteni, hogy ez bátor tett lett volna, vagy szimplán csak ostoba-ság – válaszolta mosolyogva Bridget. – Sajnos, amit említett, ez a társadalmi tápláléklánc valóban jelen van az iskolában. Ha megütötted volna nem csak őt, hanem az egész csapatát ütötted volna meg és hidd el, nem lenen ajánlatos velük ujjat húzni. Egyszer ennek az idő-szaknak is vége lesz.
- Talán igazad van – vont vállat Eli.
- Még jó, hogy igazam van – nevetett a lány. – Holnap találkozunk.
Bridget lefordult egy kis mellékutcába, Eli pedig folytatta útját a zsákutca végéig.
- Na, hogy telt az első nap?
Adam egy szemvillanás alatt termett Eli előtt.
- Elment – mondta fáradtan a fiú, miközben letette a táskáját az előtéri kis szekrényre. – Az emberek furák.
Adam aggódó arccal követet Elit a konyhába.
- De azért szereztél barátokat? – kérdezte reménykedve.
- Nem mondhatnám – felelte a fiú, miközben előhalászott egy dobozos üdítőt a hűtő-ből. – Ellenségeket szerintem annál inkább.
Adam a fejét csóválta.
- Ne haragudj, de muszáj ledőlnöm.
A férfi aggódó pillantása egészen a lépcső tetejéig kísérte Elit. A fiú magára csukta szobája ajtaját, majd elterült az ágyon. Lelkileg teljesen kimerítette a nap. Úgy érezte, mintha ólmot öntöttek volna a végtagjaiba. Néhány percig át is engedte magát a semmittevésnek, majd bekapcsolta a laptopját.
Üzenet: Skygirl
Milyen volt az első napod Alien?
Eli elmosolyodott az üzenet láttán. Vajon tényleg nem tudja milyen napja volt? Nem is futottak össze egyszer sem?
Üzenet: Alienboy
Mit gondolsz? Én voltam a holló a pávák között.
Míg a lány üzenetére várt sietve leszaladt a táskájáért. A földszinten néma csend volt. Adam valószínűleg elment, így Eli az emeltre menet útba ejtette a konyhát és kivett néhány süteményt a szekrényben lévő dobozból. A férfi nem nézte jó szemmel, ha vacsora előtt édes-séget evett. Eli úgy érezte lassan tényleg egy család lesznek Adammal.
Üzenet: Skygirl
Sajnálom! Adj nekik időt, biztos vagyok benne, hogy hamar megkedvelnek.
Eli elgondolkodva rágcsálta a süteményeket, majd eszébe jutott a bál.
Üzenet: Alienboy
Azt hallottam lesz egy bál. Eljönnél velem? Persze hacsak még nincs kísérőd.
A fiú izgatottan várta a lány válaszát. Talán most végre esélye lesz rá, hogy találkoz-zon ezzel a titokzatos ideggel.
Üzenet: Skygirl
Nincs kísérőm, de aranyos vagy, hogy rám gondoltál, de sajnos én nem megyek.
Nem az én világom.
De te érezd jól magad!
Eli csalódottan olvasta a lány válaszát.
Üzenet: Alienboy
Nélküled én sem megyek. Kérlek, adj rá lehetőséget, hogy láthassalak.
Nem kell velem jönnöd, csak ígérd meg, hogy ott leszel!
Üzenet: Skygirl
Ígérem!
Jó éjt Alien!
Eli széles molyossal az arcán csukta le a gépet.
- Már csak négy nap – mondta visszamosolygó tükörképnek.
A hét Eli számára nagyon lassan haladt a szombati nap felé. A fiú folyton azon kapta magát, hogy különböző szituációkat és párbeszédeket képzel el, melyben ő végre találkozik a titokzatos Skygirllel. Álmodozásaiból legtöbbször tanárai verték fel, akik nem nézték jó szemmel, hogy a fiú az anyag helyett a semmittevésre vesztegeti az idejét. De végül elérke-zett a szombat és Eli remegő térdekkel állt a poros kis földút előtt, mely a város melletti kis-erdő szívébe vezetett, ahol a bált tartották.
Második fejezet - Új testben
A tükör ezúttal sem hazudott neki, úgy ahogy akkor sem tette, mikor három méter magas volt, csont vékony, áttetsző bőrrel és valószínűtlenül hatalmas fekete szemekkel. A tükör akkor megmutatta neki, milyen is valójában, most viszont azt mutatta meg, milyen is emberként.
Egy másik testben.
Egy másik életben.
A sötét kis szobában most nem egy földönkívüli nézett farkasszemet egy emberrel, hanem egy ember egy emberrel.
A fiú elengedte a férfi kezét és a szoba végében álló tükör elé lépett.
Még így emberként is magas volt; csaknem két méter. Teste ugyan elveszette régi ará-nyait, de a jellegzetes jegyeit megtartotta, mint a karok és lábak. Csupán minden emberi lett. A vékonysága eltűnt. Teste izmos volt és szálkás, válla széles. Hatalmas szeme összement. A nagy feketeség, csupán egy apró szembogárrá szűkült, melyben a fiú felfedezte a régi énjéből való apró csillagokat. Igaz, azok halványak voltak, de határozottan ott fénylettek. Ettől egy kicsit úgy érezte, hogy önmaga maradt. Világosbarna szivárványhártyája élettelteien ragyo-gott a lámpafényben, melyek felett sűrű szemöldök díszelgett.
Az egy hét alatt megszokott háromszögletű fejforma tojás alakúvá kerekedett és fejét rövid fekete haj takarta el. Orra megnyúlt, szája szélesebb lett és az állát borosta fedte. Cso-dálkozva tapogatta meg arcát és egy olyan szervet, ami eddig nem volt neki ilyen szembeszö-kő: a füleit. Vastag bőre és pirosas színe többé nem tette őt áttetszővé.
Minél tovább nézte új testét, Elit annál jobban megrémítette a látvány.
- Baj van? – kérdezte ijedten Adam, miközben levette az ágyról az Eli által korábban félredobott pokrócot és a fiú meztelen testére terítette. – Nem ilyennek képzelted magad?
Eli eltántorgott a tükör elől. Furcsa volt irányítania ezt az új, kisebb és nehezebb testet. Lassan az ágyhoz csoszogott és rávetette magát. Hányinger kerülgette.
- Menj most el! – mondta elfúló hangon.
A szavakat, most könnyebb volt kiejtenie ebben a testben, de ez most egy cseppet sem vigasztalta. Elege volt ebből az egész rémálomból. Meg szeretett volna halni. El akart merülni egy álommentes végtelen sötétségben, ahol nem hallja a fajtája halálsikolyait. Nem akarta megszokni ezt az új testet, ezt az új életet. Nem akart megvédeni senkit, nem akart hős lenni, csak vissza akarta kapni a régi életét. Könnyei tűzforró patakokként folytak végig az arcán.
Üzenet: Skygirl
Nagyon eltűntél!
Merre jársz Alienboy? Mégiscsak hatalmas a világűr?
Eli egy álló hete csak a mosdóba járt ki. Azt, az amúgy öt perces utat ő közel negyed óra alatt tudta csak megtenni. Nehezen mozgott és minden lépése bizonytalan volt. Sokszor éppen hogy csak sikerült elkapnia valamit, mielőtt hasra esett volna. A kudarcok miatt, így inkább ki sem kelt az ágyból, hiába parancsolt rá Adam, hogy gyakoroljon.
Habár most már szabadon járhatott volna a házban és a városban, Eli mégis csak az internetre korlátozta az életét és ez Adamnak egyáltalán nem tetszett.
- Eli, muszáj, hogy felkelj végre! – mondta a férfi szigorúan. – Esküszöm, nem fogom neked többet felhozni sem az ételt sem az italt.
A fiú unottan félredobott egy könyvet, majd karba fonta a kezét.
- Utálom ezt a testet! – fakadt ki keservesen. – Borzasztóan zömök, tele csonttal és izommal. Nehéz mozgatni!
- Te akartál ilyen lenni! – mutatott rá Adam. – Ezt választottad. Most már ezzel kell boldogulnod. Gyerünk! Ki az ágyból!
Odalent kopogtattak.
Adam abbahagyta az Elivel folytatott kora reggeli csata aznapi menetét és lesietett az emeletről. A fiú kihasználta a rövid fegyverszünetet. Maga elé vette a laptopját és válaszolt egyetlen földi barátja levelére.
Üzenet: Alienboy
Itt vagyok Skygirl. Nem tűntem el. (Ha akarnék, se tudnék hová menni.)
Különös „szerkezet” az emberi test.
Az egész világon, most csak ezt a Skygirl nevű chates lányt volt képes elviselni. Él-vezte a helyzet adta közhely minden pillanatát. A lány figyelt rá és Eli számára kellemes volt a tudat, hogy van, aki még gondol rá. Bár nem tudta a lány valójában milyen és mit képzelhet róla, de a beszélgetések során ez nem is nagyon érdekelte. Már közel két hete tartott a levele-zésük és úgy látszott a lány egyre komolyabban veszi a fiút, habár mondanivalóját néha vá-laszra sem méltatta.
Odalentről tompa beszélgetés szűrődött fel. Eli csak akkor vette észre, hogy Adam résnyire nyitva hagyta az ajtót, mikor a hangok felerősödtek.
Valaki, a férfi társaságában felfelé tartott a lépcsőn.
- Nem, hiszem, hogy szeretne, most látogatót… - nyögte kétségbeesetten a férfi. – Ta-lán jobb lenne, ha később visszajönnél.
- Ugyan! – hallatszott egy lágy, kislányos hang. – Lassan egy hónapja lakik itt és ed-dig egyszer sem jött ki a házból. A nagyi mondta, hogy jöjjek át és ismerkedjek meg vele. Azt is mesélte, hogy igen félénk fiú. Nem lesz gond!
A szoba ajtaja kitárult, így láthatóvá vált a vékonyka hanghoz tartozó aprócska test is. Eli feljebb húzta magán a takarót és elkerekedett szemmel bámulta a lányt.
- Szia! – ült az ágy szélére a tünemény. – Sarah Federway vagyok! A nagymamám a szomszédotok. Már hallottam rólad ezt-azt. Gondoltam ideje lenne személyesen is megismer-kedni az új szomszéddal.
Sem Eli sem Adam nem tudta mire vélni a lány közvetlenségét. A két idegen némán egymásra pillantott. Sarah zavarba ejtően rövid farmerban és egy vékonyka topban volt. Aranyló haja szög egyenesen lógott a vállára. Szeme zölden csillogott. Olyan volt, mintha napfényt reggelizett volna. Szikrázóan ragyogott.
- Eli Werger vagyok – motyogta zavarodottan a fiú. – Örülök, hogy megismerhetlek.
- Hát még én! – mondta csillogó szemmel a lány. – Szeretnélek elhívni a mai mozi estre a város művelődési házába. Ne aggódj, nem leszünk sokan. Csak egy szűk baráti kör az iskolából. Legalább megismerkedhetsz a bandával, még szeptember előtt.
A fiú bólintott. Furcsállta, hogy a lány többet nézi a felsőtestét, mint az arcát. Jobban örült volna, ha inkább a szemébe néz, miközben beszél.
- Akkor ezt megbeszéltük! – mondta egy cinkos kacsintás kíséretében. – Akkor este hétkor találkozunk.
Sarah amilyen hírtelen jött, olyan hirtelen el is ment. Nem maradt utána egyéb, csak egy kellemes kis illatfelhő és a megilletődött fiú arcán némi pirosság.
Amíg Adam lekísérte a lányt Eli felkelt és elsétált a szekrényig. Jobban mondva elbot-ladozott. Kitárta a dupla szárnyú ajtót és szemügyre vette a bent tátongó ürességet.
- Sajnálom! – mondta szabadkozva a szobába belépő Adam. – Még nem volt időm vásárolni neked.
- Felejtsd el! – csapta be a szekrényajtót a fiú. – Úgysem mentem volna el. Még járni sem tudok rendesen.
Visszaült az ágyára és tenyerébe temette arcát.
- Ne keseredj el! – mondta együttérzően a férfi. – Kis gyakorlással, majd könnyebben tudsz mozogni.
- Nem, kösz! – intette le Eli. – Elegem van! Itt maradok és majd csak lesz valami!
- Valami biztosan!
Adam előbbi biztató, lágy hangja megváltozott. Keménység és szigor sütött belőle. Szemében eltökéltség és némi harag csillogott.
- Azt hiszed én saját szórakoztatásomra jöttem ide? – a férfi egész tetében remegett. – Feláldoztam az életem, csak azért, hogy te ezüsttálcán kapj mindent. Sajnos egyikünk élete sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük.
- Vagy inkább, ahogy eltervezték – vont vállat Eli.
- Elmondom mi lesz!
Adam figyelmen kívül hagyta a fiú közbeszólását. Széles sávban járkált a szobában, miközben az állán dobolt hatalmas ujjaival.
- Megtanulod irányítani a tested és én, kiképezlek. Véghezviszem a feladatom, amiért ideküldtek. Mindezek mellett beilleszkedsz! Tanulsz, eljársz iskolába, majd munkát vállalsz, ha úgy adódik. Megismerkedsz az emberekkel és a bolygóval, mert kisbarátom, már ez az otthonod. Szokj hozzá!
Eli döbbenten meredt a fölé magasodó férfira. Szólni sem mert.
- Ha végeztünk, azt teszel felőlem, amit akarsz, de egyelőre még én tartozom érted felelősséggel – tette hozzá Adam az ajtóból. – Szóval, ha legközelebb megéhezel, lent találsz ételt!
Az ajtó vad csattanása visszhanggá vált a szobában, Eli pedig megsemmisülten rogyott le az ágyára. Adam szavai élesen csengtek a fülében. Most kezdett ténylegesen tudatosulni benne, hogy itt ragadt. Az élete valóban ennyi:
Egy idegen bolygó.
Egy idegen test.
Üzenet: Alienboy
Itt ragadtam…
Elkeseredve nézte a monitor gyéren világító képernyőjét.
Üzenet: Skygirl
Sajnálom, de ennek csak örülni tudok…
Nem olyan rossz embernek lenni. Rájössz majd…
Eli kikapcsolta a laptopját, miután elolvasta a lány üzenetét, majd elterült az ágyán. Nem tudta volna most semmi megnyugtatni háborgó lelkét. Legszívesebben futott volna. Ki ebből a házból. El ebből a városból. Távol ettől a világtól.
A hold hatalmas korongja lustán kúszott fel a mélykék esti ég kupolája felé. A csilla-gok szikrázóan ragyogtak. Eli szobája kitárt ablakának párkányán ült és az esti fényparádéban gyönyörködött. Gondolati kiszakadtak a fejéből és hosszú útra indultak a világűrben. Apró szikraként égett a lelkében néhány poros kép egy távolinak tetsző hatalmas bolygóról és né-hány magas, csaknem áttetsző lényről, akik a megszólalásig hasonlítottak rá. Az idegenek kézen fogva vezették őt egy földalatti járatban, majd beültették egy különös fémszerkezetbe, amiről eddig csak meséket hallott. Hírtelen elsötétült minden. A gondolatmenet megszakad és Eli újra az ablakpárkányon találta magát, gyűlölt emberi testében.
Szeretett volna egy rövid időre újra önmaga lenni, de Adam nem engedte. A férfi min-den áron rá akarta kényszeríteni a fiút, hogy megtanulja használni az új testét.
Üzenet: Skygirl
Itt vagy Alien?
Különös „szerkezet” az emberi test? Ez az jelenti, hogy már nem vagy ijesztő?
Hm… örülök, hogy a sors egy alakváltó űrlénnyel hozott össze!
Mit csinálsz még fenn egy ilyen kései órán?
Elit a laptop monitorján felvillanó üzenet végleg kizökkentette zavaros gondolatmene-téből. Széles mosollyal olvasta el a lány üzenetét, de ezúttal valami nem volt vele rendben. A szavak mintha kinevették volna őt. Mintha minden egyes betű jégből lett volna. Újra elolvasta a levelet, de annak tartalma második olvasatra sem volt barátságosabb.
Üzenet: Alienboy
Kigúnyolsz?
A lány üzenete egy percen belül megérkezett. Eli ezúttal keserű szájízzel kattintott a kis ikonra.
Üzenet: Skygirl
Talán egy kicsit…
Eliban fellobbant a düh szikrája. Fájt neki, hogy a lány meg sem próbál hinni neki. Örömmel vágta volna a lány arcába a teljes igazságot. Legszívesebben elmesélte volna neki a kétség-beesett helyzetét és a kilátástalan jövőjét. Fejében kellemetlenebbnél kellemetlenebb sértések fogalmazódtak meg, de végül csak egy mélyet sóhajtott. Semmi értelme nem lett volna vérig sértenie azt az egyetlen lényt ezen az ismeretlen bolygón, aki szóba áll vele. Eli kitörölte az üzenet tartalmának szolgáló nagy fehér nézetből a bántó sorokat és végül csak egy egyszerű mondatot írt a helyükre.
Üzenet: Alienboy
Ne gúnyolj, még nem ismersz!
Eli maga mellé tette a laptopot és mélyet szippantott a kellemes nyári esti levegőből.
Üzenet: Skygirl
Igyekszem megismerni, de egyszerűen megfejthetetlen vagy.
Találkozz velem!
A fiút meglepte Skygirl kérése. Percekig fontolgatta a válaszát, de mire leírta volna, a lány kilépett a szerverből, Eli pedig egyedül találta magát a szobájában. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében lecsukta a laptop tetejét, leszállt az ablakpárkányról és elterült az ágyán. Most, hogy egyetlen barátja magára hagyta újra magányosnak érezte magát.
Eli szürke mindennapjaiba csupán a Skygirllel való beszélgetések hoztak némi fényt. Mikor a lánnyal beszélt, úgy érezte van vele valaki. Még ha az csak egy ember, de akkor is valaki. Egy érző lény, aki figyel rá, és ha nem is tudja, de megpróbálja megérteni.
Szívében fellángolt a lány iránti vágy. Látni szerette volna élőben. Hallani szerette volna a hangját. Sétálni szeretett volna vele és mindent megtudni róla.
Másnap reggel Eli korán kelt. Óvatos léptekkel elsétált az ablakig. Elhúzta a sötétítőt és szélesre tárta az ablakszárnyakat. Odakint tombolt a nyár. A fák szomjúságtól tikkadtan lógatták a föld felé ágaikat, az utcára tévedő kósza szellők, pedig délibábokat kergettek. A fiú élvezte a meleget és a szikrázó külvilágot.
Felvette az Adamtól kapott rövidnadrágot és trikót, majd lassan elindult a konyhába. Élvezte a parketta lágyságát, és a lépcsőfokokon lévő szőnyegek selymességét.
- Nocsak, ki szökött meg az 51-es körzetből?
Eli elmosolyodott Adam szavain, majd leült a konyhaasztalhoz és az asztalra dőlt.
- Eli, sajnálom a tegnap estét – mondta csendesen a férfi. – Dühbe gurultam, pedig nem lett volna szabad. Csak, hogy tudd, megértem, hogy milyen nehéz most neked és én mel-letted állok.
- Semmi baj! – sóhajtotta Eli. – Igazad volt! Nem vettem figyelembe, hogy mekkora áldozatot hoztál értem és a fajtánkért.
Adam leült a fiúval szemben. Habár földi mértékkel mérve csupán harmincnyolc éves lehetett, Eli mégis látta a férfi szemében azt az örökkévalóságnak tűnő időt, amit a férfi már megélt. Bölcsesség és tapasztalat tükröződött benne.
- Hosszú út áll még előtted!
Eli az egész napot az udvaron töltötte Adammal, aki különböző gyakorlatokat mutatott neki. A fiú igyekezett pontosan lemásolni a férfi által mutatott mozdulatsorokat, de egyre csak csalódnia kellett.
- Nem hiszem el! – csapott öklével a fűbe Eli. – Miért megy ennyire nehezen?
- Mert nem koncentrálsz! – mondta türelmesen Adam. – Látom a szemedben, hogy teljesen máshol jársz, de most figyelj ide! Csukd be a szemed! Ürítsd ki a fejed és csak a célra koncentrálj! Csak a siker lebegjen a szemed előtt! Minden mást zárj ki!
Eli felállt. Egy mély lélegzet kíséretében lehunyta a szemét. Igyekezett kizárni azt a feldolgozhatatlan mennyiségű új ingert, ami foglalkoztatta. Próbálta elzárni a képeket pusztu-ló bolygójáról, a Skygirllel való beszélgetéseket és az előtte álló földi megpróbáltatásokat.
Látta a célt.
Átérezte az előtte álló mozdulatokat és lépett. Az egész gyerekjátéknak bizonyult. A járása könnyed és stabil volt. Nyoma sem volt a kezdeti erőtlen botladozásainak. A fű kelle-mesen simogatta a talpát és élvezte, ahogy a szél felborzolja a haját.
- Látod? – hallotta Adam hangját, valahonnan a jobbjáról. – Ha koncentrálsz sikerül!
Eli kinyitotta a szemét és a férfi felé fordult.
- Igen, de rengeteg energiát vesz el – mondta elgondolkodva.
- Idővel menni fog – veregette meg a fiú hátát Adam. – Az egész nemsokára rutinból fog menni.
Eli újra lehunyta a szemét és folytatta a gyakorlatot.
Ahogy Adam megjósolta néhány napon belül a mozdulatok és gyakorlatok valóban már minden erőfeszítés nélkül mentek a fiú számára. Eli szívéről azonban csak akkor esett le a kő, amikor már egy héttel később, minden koncentráció nélkül, természetesen mozgott már a házban.
Egyik reggel olyan könnyedén ment ki a fürdőszobába, mintha az elmúlt hetek botla-dozási hosszú évekkel ezelőtt történtek volna. Eli meg is lepődött ezen, de ugyanakkor határ-talan boldogságot érzett, hogy megtérülni látszott minden erőlködése. Bártan lépcsőzött és egy macska könnyedségével járt a házban, minek következtében nem egyszer a frászt hozta Adamre.
Mire eljött a szeptember Eli olyan lett, mint akit kicseréltek. Megszerette az új testét, mi több a házat és az új életét is. Úgy érezte készen áll emberek közé menni. Már nem bor-zasztotta el a gondolat, hogy elvegyüljön ezekkel a különös lényekkel.
A Skygirllel való két hónapos beszélgetés után halvány vágyat érzett, hogy közéjük tartozzon.
A nap sejtelmes ködfátyol mögül tekintett a világra szeptember elsején. Eli már korán felkelt és az Adammal előző nap közösen vásárolt ruháit próbálgatta.
- El fogsz késni! – üvöltött fel a földszintről Adam. – Mit művelsz?
- Rögtön megyek! – kiáltotta vissza a fiú.
Hát ez a nap is eljött. Ma mindenki megláthatja az új fiút, aki a városba költözött. A különös, visszahúzódó idegent, akinek a színét sem látták egész nyáron.
Eli órák óta állt egy szál alsógatyában a tükör előtt, fogalma sem volt, hogy itt ezen a furcsa bolygón mi fán terem a divat. Náluk, az ő világában sosem törődtek ilyen dolgokkal. Többtucatszor felöltözött és levetkőzött már, de csak nem találta meg a neki tetsző ruhakom-binációt, pedig Adammal rengeteg ruhát vettek.
Üzenet: Skygirl
Szeptember 1.
Sok sikert az első naphoz!
Eli elmosolyodott. Nehezére esett bevallani, de ennek a titokzatos lánynak szeretett volna nagyon tetszeni, habár ő sem a nevét nem árulta el, sem képet nem küldött magáról, de mégis ott lesz. Ott fog járni a többiek között. Skygirl is nézni fogja és talán találkozni is fog vele, mi több beszélni.
Üzenet: Alienboy
Köszi!
Remélem, találkozunk…
Miután elküldte a levelet, kiült az ablakpárkányára és behunyt szemmel élvezte a hű-vös őszi szelet. Álmodozva hallgatta a fák susogását és a madarak csicsergését. Mindez egy órán belül megszűnik. Hamarosan belép az iskola kapuján és mást akkor már nem fog hallani, csak döbbent sugdolózást a háta mögött és idétlen kacajokat. Eli legszívesebben messzire el-kerülte volna az iskolát, habár lehet, minden, amit gondol csak ostoba előítélet, amiket a fil-mekből szedett.
Üzenet: Skygirl
Biztos vagyok benne, hogy találkozunk.
Rajtad tartom a szemem!
Eli a gép üzenetjelző csipogására lekászálódott az ablaklakból.
Üzenet: Alienboy
Bízom benne, ha másból nem is, de a stílusodból fel foglak ismerni.
A lány hónapok óta elutasította Eli közeledését, pedig néhány héttel ezelőtt pont ő akart volna találkozni a fiúval. Arra hivatkozott, hogy nem szeretné, ha a chat határozná meg a kapcsolatukat. Azt szerette volna, ha mindent előröl kezdenek az életben. Eli ezt felesleges időpocsékolásnak tartotta, de a lány ragaszkodott hozzá. Szerinte más a virtualitás és más az élet, ezért kell újra megismerniük egymást. A fiú nem értette mire céloz a lány, de úgy gon-dolta, ezt majd ráér idővel kiszedni belőle.
Eli nyújtózkodott egy hatalmasat, majd egy ásítás kíséretében felkelt és felöltözött.
Üzenet: Skygirl
Akkor bent Alien.
A fiú kikapcsolta a gépet, majd felkapta válltáskáját és lement a konyhába.
- Na, végre! – sóhajtotta megkönnyebbülten Adam. – Már azt hittem meggondoltad magad és úgy kell elhurcolni az iskolába. Jól nézel ki!
Eli elmosolyodott, majd leült az asztalhoz és elvett egy pirítóst. Az összes földi étel közül, valamiért ezt szerette a legjobban. Úgy érezte sosem bírná megunni.
- Köszi! – mondta mosolyogva. – Ne aggódj, nem áll szándékomban kibújni a köteles-ségeim alól, bár bevallom, hogy gondoltam rá. Most reggel bántam meg, hogy akkor nem mentem el Sarahval arra a mozis estére. Legalább lennének ismerős arcok.
- Hát igen! – bólintott a férfi. – Most már késő bánat.
Adam eltűnődve nézte Eli arcát. Féltette a fiút és csak reménykedni mert benne, hogy semmi kellemetlen esemény nem fogja érni őt már az első nap.
- Azt hiszem elindulok! – mondta Eli, majd vállára vette a táskáját.
Korábban Adammal már bejárták a környéket. Igaz, csak autóval, de Eli megjegyzett minden útvonalat. A férfi megmutatott minden helyet a városban, így Eli úgy döntött egyedül megy el az iskolába.
- Sok sikert! – mondta aggódva Adam.
- Kösz! Fog kelleni!
Eli feltette fekete napszemüvegét és kilépett a napsütésbe. Habár már ősz volt, a nap még mindig ragaszkodott a jó időhöz. Odakint az utca csendes volt, csupán egy-két szomszéd tett-vett az előkertben, akik meglátva a fiút tátott szájjal bámulták. Eli nem értette mire ez a nagy csodálkozás. Vajon itt minden új dolog ekkora hatással van az emberekre? Már előre rettegett az iskolától. Az odáig vezető úton csupán egy dolog tartotta benne a lelket: hogy találkozik Skygirllel.
Gondolataiba merülve tette meg az iskoláig vezető csaknem húsz perces utat. Mikor odaért, úgy érezte megállt benne az ütőér. Odakint, az intézmény parkjában több tucat diák lézengett és beszélgetett, de mikor a fiú megállt a járdán, minden szem rá szegeződött.
Egy másik testben.
Egy másik életben.
A sötét kis szobában most nem egy földönkívüli nézett farkasszemet egy emberrel, hanem egy ember egy emberrel.
A fiú elengedte a férfi kezét és a szoba végében álló tükör elé lépett.
Még így emberként is magas volt; csaknem két méter. Teste ugyan elveszette régi ará-nyait, de a jellegzetes jegyeit megtartotta, mint a karok és lábak. Csupán minden emberi lett. A vékonysága eltűnt. Teste izmos volt és szálkás, válla széles. Hatalmas szeme összement. A nagy feketeség, csupán egy apró szembogárrá szűkült, melyben a fiú felfedezte a régi énjéből való apró csillagokat. Igaz, azok halványak voltak, de határozottan ott fénylettek. Ettől egy kicsit úgy érezte, hogy önmaga maradt. Világosbarna szivárványhártyája élettelteien ragyo-gott a lámpafényben, melyek felett sűrű szemöldök díszelgett.
Az egy hét alatt megszokott háromszögletű fejforma tojás alakúvá kerekedett és fejét rövid fekete haj takarta el. Orra megnyúlt, szája szélesebb lett és az állát borosta fedte. Cso-dálkozva tapogatta meg arcát és egy olyan szervet, ami eddig nem volt neki ilyen szembeszö-kő: a füleit. Vastag bőre és pirosas színe többé nem tette őt áttetszővé.
Minél tovább nézte új testét, Elit annál jobban megrémítette a látvány.
- Baj van? – kérdezte ijedten Adam, miközben levette az ágyról az Eli által korábban félredobott pokrócot és a fiú meztelen testére terítette. – Nem ilyennek képzelted magad?
Eli eltántorgott a tükör elől. Furcsa volt irányítania ezt az új, kisebb és nehezebb testet. Lassan az ágyhoz csoszogott és rávetette magát. Hányinger kerülgette.
- Menj most el! – mondta elfúló hangon.
A szavakat, most könnyebb volt kiejtenie ebben a testben, de ez most egy cseppet sem vigasztalta. Elege volt ebből az egész rémálomból. Meg szeretett volna halni. El akart merülni egy álommentes végtelen sötétségben, ahol nem hallja a fajtája halálsikolyait. Nem akarta megszokni ezt az új testet, ezt az új életet. Nem akart megvédeni senkit, nem akart hős lenni, csak vissza akarta kapni a régi életét. Könnyei tűzforró patakokként folytak végig az arcán.
Üzenet: Skygirl
Nagyon eltűntél!
Merre jársz Alienboy? Mégiscsak hatalmas a világűr?
Eli egy álló hete csak a mosdóba járt ki. Azt, az amúgy öt perces utat ő közel negyed óra alatt tudta csak megtenni. Nehezen mozgott és minden lépése bizonytalan volt. Sokszor éppen hogy csak sikerült elkapnia valamit, mielőtt hasra esett volna. A kudarcok miatt, így inkább ki sem kelt az ágyból, hiába parancsolt rá Adam, hogy gyakoroljon.
Habár most már szabadon járhatott volna a házban és a városban, Eli mégis csak az internetre korlátozta az életét és ez Adamnak egyáltalán nem tetszett.
- Eli, muszáj, hogy felkelj végre! – mondta a férfi szigorúan. – Esküszöm, nem fogom neked többet felhozni sem az ételt sem az italt.
A fiú unottan félredobott egy könyvet, majd karba fonta a kezét.
- Utálom ezt a testet! – fakadt ki keservesen. – Borzasztóan zömök, tele csonttal és izommal. Nehéz mozgatni!
- Te akartál ilyen lenni! – mutatott rá Adam. – Ezt választottad. Most már ezzel kell boldogulnod. Gyerünk! Ki az ágyból!
Odalent kopogtattak.
Adam abbahagyta az Elivel folytatott kora reggeli csata aznapi menetét és lesietett az emeletről. A fiú kihasználta a rövid fegyverszünetet. Maga elé vette a laptopját és válaszolt egyetlen földi barátja levelére.
Üzenet: Alienboy
Itt vagyok Skygirl. Nem tűntem el. (Ha akarnék, se tudnék hová menni.)
Különös „szerkezet” az emberi test.
Az egész világon, most csak ezt a Skygirl nevű chates lányt volt képes elviselni. Él-vezte a helyzet adta közhely minden pillanatát. A lány figyelt rá és Eli számára kellemes volt a tudat, hogy van, aki még gondol rá. Bár nem tudta a lány valójában milyen és mit képzelhet róla, de a beszélgetések során ez nem is nagyon érdekelte. Már közel két hete tartott a levele-zésük és úgy látszott a lány egyre komolyabban veszi a fiút, habár mondanivalóját néha vá-laszra sem méltatta.
Odalentről tompa beszélgetés szűrődött fel. Eli csak akkor vette észre, hogy Adam résnyire nyitva hagyta az ajtót, mikor a hangok felerősödtek.
Valaki, a férfi társaságában felfelé tartott a lépcsőn.
- Nem, hiszem, hogy szeretne, most látogatót… - nyögte kétségbeesetten a férfi. – Ta-lán jobb lenne, ha később visszajönnél.
- Ugyan! – hallatszott egy lágy, kislányos hang. – Lassan egy hónapja lakik itt és ed-dig egyszer sem jött ki a házból. A nagyi mondta, hogy jöjjek át és ismerkedjek meg vele. Azt is mesélte, hogy igen félénk fiú. Nem lesz gond!
A szoba ajtaja kitárult, így láthatóvá vált a vékonyka hanghoz tartozó aprócska test is. Eli feljebb húzta magán a takarót és elkerekedett szemmel bámulta a lányt.
- Szia! – ült az ágy szélére a tünemény. – Sarah Federway vagyok! A nagymamám a szomszédotok. Már hallottam rólad ezt-azt. Gondoltam ideje lenne személyesen is megismer-kedni az új szomszéddal.
Sem Eli sem Adam nem tudta mire vélni a lány közvetlenségét. A két idegen némán egymásra pillantott. Sarah zavarba ejtően rövid farmerban és egy vékonyka topban volt. Aranyló haja szög egyenesen lógott a vállára. Szeme zölden csillogott. Olyan volt, mintha napfényt reggelizett volna. Szikrázóan ragyogott.
- Eli Werger vagyok – motyogta zavarodottan a fiú. – Örülök, hogy megismerhetlek.
- Hát még én! – mondta csillogó szemmel a lány. – Szeretnélek elhívni a mai mozi estre a város művelődési házába. Ne aggódj, nem leszünk sokan. Csak egy szűk baráti kör az iskolából. Legalább megismerkedhetsz a bandával, még szeptember előtt.
A fiú bólintott. Furcsállta, hogy a lány többet nézi a felsőtestét, mint az arcát. Jobban örült volna, ha inkább a szemébe néz, miközben beszél.
- Akkor ezt megbeszéltük! – mondta egy cinkos kacsintás kíséretében. – Akkor este hétkor találkozunk.
Sarah amilyen hírtelen jött, olyan hirtelen el is ment. Nem maradt utána egyéb, csak egy kellemes kis illatfelhő és a megilletődött fiú arcán némi pirosság.
Amíg Adam lekísérte a lányt Eli felkelt és elsétált a szekrényig. Jobban mondva elbot-ladozott. Kitárta a dupla szárnyú ajtót és szemügyre vette a bent tátongó ürességet.
- Sajnálom! – mondta szabadkozva a szobába belépő Adam. – Még nem volt időm vásárolni neked.
- Felejtsd el! – csapta be a szekrényajtót a fiú. – Úgysem mentem volna el. Még járni sem tudok rendesen.
Visszaült az ágyára és tenyerébe temette arcát.
- Ne keseredj el! – mondta együttérzően a férfi. – Kis gyakorlással, majd könnyebben tudsz mozogni.
- Nem, kösz! – intette le Eli. – Elegem van! Itt maradok és majd csak lesz valami!
- Valami biztosan!
Adam előbbi biztató, lágy hangja megváltozott. Keménység és szigor sütött belőle. Szemében eltökéltség és némi harag csillogott.
- Azt hiszed én saját szórakoztatásomra jöttem ide? – a férfi egész tetében remegett. – Feláldoztam az életem, csak azért, hogy te ezüsttálcán kapj mindent. Sajnos egyikünk élete sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük.
- Vagy inkább, ahogy eltervezték – vont vállat Eli.
- Elmondom mi lesz!
Adam figyelmen kívül hagyta a fiú közbeszólását. Széles sávban járkált a szobában, miközben az állán dobolt hatalmas ujjaival.
- Megtanulod irányítani a tested és én, kiképezlek. Véghezviszem a feladatom, amiért ideküldtek. Mindezek mellett beilleszkedsz! Tanulsz, eljársz iskolába, majd munkát vállalsz, ha úgy adódik. Megismerkedsz az emberekkel és a bolygóval, mert kisbarátom, már ez az otthonod. Szokj hozzá!
Eli döbbenten meredt a fölé magasodó férfira. Szólni sem mert.
- Ha végeztünk, azt teszel felőlem, amit akarsz, de egyelőre még én tartozom érted felelősséggel – tette hozzá Adam az ajtóból. – Szóval, ha legközelebb megéhezel, lent találsz ételt!
Az ajtó vad csattanása visszhanggá vált a szobában, Eli pedig megsemmisülten rogyott le az ágyára. Adam szavai élesen csengtek a fülében. Most kezdett ténylegesen tudatosulni benne, hogy itt ragadt. Az élete valóban ennyi:
Egy idegen bolygó.
Egy idegen test.
Üzenet: Alienboy
Itt ragadtam…
Elkeseredve nézte a monitor gyéren világító képernyőjét.
Üzenet: Skygirl
Sajnálom, de ennek csak örülni tudok…
Nem olyan rossz embernek lenni. Rájössz majd…
Eli kikapcsolta a laptopját, miután elolvasta a lány üzenetét, majd elterült az ágyán. Nem tudta volna most semmi megnyugtatni háborgó lelkét. Legszívesebben futott volna. Ki ebből a házból. El ebből a városból. Távol ettől a világtól.
A hold hatalmas korongja lustán kúszott fel a mélykék esti ég kupolája felé. A csilla-gok szikrázóan ragyogtak. Eli szobája kitárt ablakának párkányán ült és az esti fényparádéban gyönyörködött. Gondolati kiszakadtak a fejéből és hosszú útra indultak a világűrben. Apró szikraként égett a lelkében néhány poros kép egy távolinak tetsző hatalmas bolygóról és né-hány magas, csaknem áttetsző lényről, akik a megszólalásig hasonlítottak rá. Az idegenek kézen fogva vezették őt egy földalatti járatban, majd beültették egy különös fémszerkezetbe, amiről eddig csak meséket hallott. Hírtelen elsötétült minden. A gondolatmenet megszakad és Eli újra az ablakpárkányon találta magát, gyűlölt emberi testében.
Szeretett volna egy rövid időre újra önmaga lenni, de Adam nem engedte. A férfi min-den áron rá akarta kényszeríteni a fiút, hogy megtanulja használni az új testét.
Üzenet: Skygirl
Itt vagy Alien?
Különös „szerkezet” az emberi test? Ez az jelenti, hogy már nem vagy ijesztő?
Hm… örülök, hogy a sors egy alakváltó űrlénnyel hozott össze!
Mit csinálsz még fenn egy ilyen kései órán?
Elit a laptop monitorján felvillanó üzenet végleg kizökkentette zavaros gondolatmene-téből. Széles mosollyal olvasta el a lány üzenetét, de ezúttal valami nem volt vele rendben. A szavak mintha kinevették volna őt. Mintha minden egyes betű jégből lett volna. Újra elolvasta a levelet, de annak tartalma második olvasatra sem volt barátságosabb.
Üzenet: Alienboy
Kigúnyolsz?
A lány üzenete egy percen belül megérkezett. Eli ezúttal keserű szájízzel kattintott a kis ikonra.
Üzenet: Skygirl
Talán egy kicsit…
Eliban fellobbant a düh szikrája. Fájt neki, hogy a lány meg sem próbál hinni neki. Örömmel vágta volna a lány arcába a teljes igazságot. Legszívesebben elmesélte volna neki a kétség-beesett helyzetét és a kilátástalan jövőjét. Fejében kellemetlenebbnél kellemetlenebb sértések fogalmazódtak meg, de végül csak egy mélyet sóhajtott. Semmi értelme nem lett volna vérig sértenie azt az egyetlen lényt ezen az ismeretlen bolygón, aki szóba áll vele. Eli kitörölte az üzenet tartalmának szolgáló nagy fehér nézetből a bántó sorokat és végül csak egy egyszerű mondatot írt a helyükre.
Üzenet: Alienboy
Ne gúnyolj, még nem ismersz!
Eli maga mellé tette a laptopot és mélyet szippantott a kellemes nyári esti levegőből.
Üzenet: Skygirl
Igyekszem megismerni, de egyszerűen megfejthetetlen vagy.
Találkozz velem!
A fiút meglepte Skygirl kérése. Percekig fontolgatta a válaszát, de mire leírta volna, a lány kilépett a szerverből, Eli pedig egyedül találta magát a szobájában. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében lecsukta a laptop tetejét, leszállt az ablakpárkányról és elterült az ágyán. Most, hogy egyetlen barátja magára hagyta újra magányosnak érezte magát.
Eli szürke mindennapjaiba csupán a Skygirllel való beszélgetések hoztak némi fényt. Mikor a lánnyal beszélt, úgy érezte van vele valaki. Még ha az csak egy ember, de akkor is valaki. Egy érző lény, aki figyel rá, és ha nem is tudja, de megpróbálja megérteni.
Szívében fellángolt a lány iránti vágy. Látni szerette volna élőben. Hallani szerette volna a hangját. Sétálni szeretett volna vele és mindent megtudni róla.
Másnap reggel Eli korán kelt. Óvatos léptekkel elsétált az ablakig. Elhúzta a sötétítőt és szélesre tárta az ablakszárnyakat. Odakint tombolt a nyár. A fák szomjúságtól tikkadtan lógatták a föld felé ágaikat, az utcára tévedő kósza szellők, pedig délibábokat kergettek. A fiú élvezte a meleget és a szikrázó külvilágot.
Felvette az Adamtól kapott rövidnadrágot és trikót, majd lassan elindult a konyhába. Élvezte a parketta lágyságát, és a lépcsőfokokon lévő szőnyegek selymességét.
- Nocsak, ki szökött meg az 51-es körzetből?
Eli elmosolyodott Adam szavain, majd leült a konyhaasztalhoz és az asztalra dőlt.
- Eli, sajnálom a tegnap estét – mondta csendesen a férfi. – Dühbe gurultam, pedig nem lett volna szabad. Csak, hogy tudd, megértem, hogy milyen nehéz most neked és én mel-letted állok.
- Semmi baj! – sóhajtotta Eli. – Igazad volt! Nem vettem figyelembe, hogy mekkora áldozatot hoztál értem és a fajtánkért.
Adam leült a fiúval szemben. Habár földi mértékkel mérve csupán harmincnyolc éves lehetett, Eli mégis látta a férfi szemében azt az örökkévalóságnak tűnő időt, amit a férfi már megélt. Bölcsesség és tapasztalat tükröződött benne.
- Hosszú út áll még előtted!
Eli az egész napot az udvaron töltötte Adammal, aki különböző gyakorlatokat mutatott neki. A fiú igyekezett pontosan lemásolni a férfi által mutatott mozdulatsorokat, de egyre csak csalódnia kellett.
- Nem hiszem el! – csapott öklével a fűbe Eli. – Miért megy ennyire nehezen?
- Mert nem koncentrálsz! – mondta türelmesen Adam. – Látom a szemedben, hogy teljesen máshol jársz, de most figyelj ide! Csukd be a szemed! Ürítsd ki a fejed és csak a célra koncentrálj! Csak a siker lebegjen a szemed előtt! Minden mást zárj ki!
Eli felállt. Egy mély lélegzet kíséretében lehunyta a szemét. Igyekezett kizárni azt a feldolgozhatatlan mennyiségű új ingert, ami foglalkoztatta. Próbálta elzárni a képeket pusztu-ló bolygójáról, a Skygirllel való beszélgetéseket és az előtte álló földi megpróbáltatásokat.
Látta a célt.
Átérezte az előtte álló mozdulatokat és lépett. Az egész gyerekjátéknak bizonyult. A járása könnyed és stabil volt. Nyoma sem volt a kezdeti erőtlen botladozásainak. A fű kelle-mesen simogatta a talpát és élvezte, ahogy a szél felborzolja a haját.
- Látod? – hallotta Adam hangját, valahonnan a jobbjáról. – Ha koncentrálsz sikerül!
Eli kinyitotta a szemét és a férfi felé fordult.
- Igen, de rengeteg energiát vesz el – mondta elgondolkodva.
- Idővel menni fog – veregette meg a fiú hátát Adam. – Az egész nemsokára rutinból fog menni.
Eli újra lehunyta a szemét és folytatta a gyakorlatot.
Ahogy Adam megjósolta néhány napon belül a mozdulatok és gyakorlatok valóban már minden erőfeszítés nélkül mentek a fiú számára. Eli szívéről azonban csak akkor esett le a kő, amikor már egy héttel később, minden koncentráció nélkül, természetesen mozgott már a házban.
Egyik reggel olyan könnyedén ment ki a fürdőszobába, mintha az elmúlt hetek botla-dozási hosszú évekkel ezelőtt történtek volna. Eli meg is lepődött ezen, de ugyanakkor határ-talan boldogságot érzett, hogy megtérülni látszott minden erőlködése. Bártan lépcsőzött és egy macska könnyedségével járt a házban, minek következtében nem egyszer a frászt hozta Adamre.
Mire eljött a szeptember Eli olyan lett, mint akit kicseréltek. Megszerette az új testét, mi több a házat és az új életét is. Úgy érezte készen áll emberek közé menni. Már nem bor-zasztotta el a gondolat, hogy elvegyüljön ezekkel a különös lényekkel.
A Skygirllel való két hónapos beszélgetés után halvány vágyat érzett, hogy közéjük tartozzon.
A nap sejtelmes ködfátyol mögül tekintett a világra szeptember elsején. Eli már korán felkelt és az Adammal előző nap közösen vásárolt ruháit próbálgatta.
- El fogsz késni! – üvöltött fel a földszintről Adam. – Mit művelsz?
- Rögtön megyek! – kiáltotta vissza a fiú.
Hát ez a nap is eljött. Ma mindenki megláthatja az új fiút, aki a városba költözött. A különös, visszahúzódó idegent, akinek a színét sem látták egész nyáron.
Eli órák óta állt egy szál alsógatyában a tükör előtt, fogalma sem volt, hogy itt ezen a furcsa bolygón mi fán terem a divat. Náluk, az ő világában sosem törődtek ilyen dolgokkal. Többtucatszor felöltözött és levetkőzött már, de csak nem találta meg a neki tetsző ruhakom-binációt, pedig Adammal rengeteg ruhát vettek.
Üzenet: Skygirl
Szeptember 1.
Sok sikert az első naphoz!
Eli elmosolyodott. Nehezére esett bevallani, de ennek a titokzatos lánynak szeretett volna nagyon tetszeni, habár ő sem a nevét nem árulta el, sem képet nem küldött magáról, de mégis ott lesz. Ott fog járni a többiek között. Skygirl is nézni fogja és talán találkozni is fog vele, mi több beszélni.
Üzenet: Alienboy
Köszi!
Remélem, találkozunk…
Miután elküldte a levelet, kiült az ablakpárkányára és behunyt szemmel élvezte a hű-vös őszi szelet. Álmodozva hallgatta a fák susogását és a madarak csicsergését. Mindez egy órán belül megszűnik. Hamarosan belép az iskola kapuján és mást akkor már nem fog hallani, csak döbbent sugdolózást a háta mögött és idétlen kacajokat. Eli legszívesebben messzire el-kerülte volna az iskolát, habár lehet, minden, amit gondol csak ostoba előítélet, amiket a fil-mekből szedett.
Üzenet: Skygirl
Biztos vagyok benne, hogy találkozunk.
Rajtad tartom a szemem!
Eli a gép üzenetjelző csipogására lekászálódott az ablaklakból.
Üzenet: Alienboy
Bízom benne, ha másból nem is, de a stílusodból fel foglak ismerni.
A lány hónapok óta elutasította Eli közeledését, pedig néhány héttel ezelőtt pont ő akart volna találkozni a fiúval. Arra hivatkozott, hogy nem szeretné, ha a chat határozná meg a kapcsolatukat. Azt szerette volna, ha mindent előröl kezdenek az életben. Eli ezt felesleges időpocsékolásnak tartotta, de a lány ragaszkodott hozzá. Szerinte más a virtualitás és más az élet, ezért kell újra megismerniük egymást. A fiú nem értette mire céloz a lány, de úgy gon-dolta, ezt majd ráér idővel kiszedni belőle.
Eli nyújtózkodott egy hatalmasat, majd egy ásítás kíséretében felkelt és felöltözött.
Üzenet: Skygirl
Akkor bent Alien.
A fiú kikapcsolta a gépet, majd felkapta válltáskáját és lement a konyhába.
- Na, végre! – sóhajtotta megkönnyebbülten Adam. – Már azt hittem meggondoltad magad és úgy kell elhurcolni az iskolába. Jól nézel ki!
Eli elmosolyodott, majd leült az asztalhoz és elvett egy pirítóst. Az összes földi étel közül, valamiért ezt szerette a legjobban. Úgy érezte sosem bírná megunni.
- Köszi! – mondta mosolyogva. – Ne aggódj, nem áll szándékomban kibújni a köteles-ségeim alól, bár bevallom, hogy gondoltam rá. Most reggel bántam meg, hogy akkor nem mentem el Sarahval arra a mozis estére. Legalább lennének ismerős arcok.
- Hát igen! – bólintott a férfi. – Most már késő bánat.
Adam eltűnődve nézte Eli arcát. Féltette a fiút és csak reménykedni mert benne, hogy semmi kellemetlen esemény nem fogja érni őt már az első nap.
- Azt hiszem elindulok! – mondta Eli, majd vállára vette a táskáját.
Korábban Adammal már bejárták a környéket. Igaz, csak autóval, de Eli megjegyzett minden útvonalat. A férfi megmutatott minden helyet a városban, így Eli úgy döntött egyedül megy el az iskolába.
- Sok sikert! – mondta aggódva Adam.
- Kösz! Fog kelleni!
Eli feltette fekete napszemüvegét és kilépett a napsütésbe. Habár már ősz volt, a nap még mindig ragaszkodott a jó időhöz. Odakint az utca csendes volt, csupán egy-két szomszéd tett-vett az előkertben, akik meglátva a fiút tátott szájjal bámulták. Eli nem értette mire ez a nagy csodálkozás. Vajon itt minden új dolog ekkora hatással van az emberekre? Már előre rettegett az iskolától. Az odáig vezető úton csupán egy dolog tartotta benne a lelket: hogy találkozik Skygirllel.
Gondolataiba merülve tette meg az iskoláig vezető csaknem húsz perces utat. Mikor odaért, úgy érezte megállt benne az ütőér. Odakint, az intézmény parkjában több tucat diák lézengett és beszélgetett, de mikor a fiú megállt a járdán, minden szem rá szegeződött.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)