Hatodik fejezet - Tudás

Adam úgy érezte kilós súlyokat cipel a vállán. Mikor ráosztották azt a nemes feladatot, hogy kiképezze egy távoli bolygó védelmezőjét, először elkeseredett – nem szívesen hagyta magára a családját –, de aztán megtiszteltetésnek vette és örömmel utazta át a világűrt, hogy végül letelepedjen a Föld nevű bolygón. Ekkor még nem sejtette, hogy mire vállalkozott. Nem számolt az esetleges hibákkal és katasztrófákkal; különösen olyan naggyal nem, mint szülő-bolygójának elpusztulása. Azt hitte néhány évtized elteltével, miután segített beilleszkednie a fiúnak, hazamehet. Azt gondolta a legnagyobb dolog, amit tennie kell a szonár eltüntetése lesz.
Fájdalmas sóhajjal ült a kocsiban, pedig már néhány perce leállította a motort. Ez az egész őrület kezdett túlnőni rajta. Hogyan kerülhetett ide egy idegen világi fenevad? Többen is lehetnek? Mit mondjon Elinek, mikor a feltehető kérdések több mint felére ő maga sem tudja a választ?
Nem húzhatta tovább az időt.
Kiszállt a járműből. Lassú léptekkel indult el a bejárat felé. Sejtette, hogy Eli a föld-szinten fogja várni. Volt mit megbeszélniük, hiszen az elmúlt hónapokban semmit sem ma-gyarázott vagy mondott el a fiúnak, de ugyanakkor elvárta tőle, hogy vakon kövesse az utasí-tásait és bízzon benne.
A zárba illesztett a kulcsot és elforgatta. Mögötte az addig halványan izzó horizont fekete színt öltött. Adam egy határozott mozdulattal zára ki a sötétséget a házból. Villanyt gyújtott, majd lette táskáját, lábról lerúgta a cipőét és belépett a nappaliba. Ahogy sejtette Eli már várt rá.
- Beszélnünk kell! – mondta Eli, majd elindult a konyha felé.
Adam egy mély sóhaj közepette utána ment. Szíve mélyén félt ettől a beszélgetéstől, hiszen olyan sok mindent elhallgatott a fiú elől. De mégis mikor mondta volna el neki? Abban a pillanatban, mikor a levegőért kapkodó törékeny testét kihúzta a mentőkapszulából és ő né-hány perc után szembesült vele, hogy a fiú semmire sem emlékszik? Vagy, mikor teljesen magába zuhanva csak feküdni tudott az idegen földi testében? Esetleg, mikor hosszú hetek után visszatért az életkedve és úgy döntött, hogy ad egy esélyt a bolygónak és az itt élő embe-ri fajnak? Akkor kellett volna szólnia, mielőtt a fiú kilépett volna az éjszakába, hogy életében, talán először, bulizni induljon?
Nincs jó időpont.
Ez mostani sem volt az, de itt már a szükség tűzte napirendre a témát. Eli a konyha-pultnak támaszkodott és zsebre dugott kézzel figyelte Adamet, aki egy nagy bögre kávét töl-tött magának. Mindketten tudták, hogy az éjszaka mindkettőjük számára végtelen hosszú lesz.
A csendet Adam törte meg, aki időközben leült a konyhaasztalhoz és szórakozottan forgatni kezdte a bögréjét.
- Morgként szokták emlegetni a mi világunkban a lényt, ami megtámadott titeket, ami annyit tesz Sötét Fantom. – kezdte rekedtes hangon. – Találkoztál már ilyen bestiával, még ha nem is emlékszel rá. Nem igazán lehet elpusztítani. Pontosítok, a földi fegyverek kevesek hozzá. Itt nincs olyan anyag, ami áthatolna a bőrén.
Eli leült Adam mellé és feltette azt a kérdést, amely a leginkább foglalkoztatta:
- Mégis, hogy került ide?
- Valószínűleg a gazdájával jött – vont vállat a férfi. – Ezeknek a lényeknek nincs önálló tudatuk vagy tényleges gondolkodásuk, melyek arra utalnának, hogy értelmes lények. Rendszerint alárendeltjeik a bolygójukon uralkodó intelligensebb lényeknek. Hasonlóak, mint a földi állatok. Általában csak védelmezés céljából vannak gazdáik mellett, de előfordul, hogy kisebb-nagyobb feladatokat is rájuk bíznak. Gondolom a ti esetetekben is ez történt.
- Feladatokat? – visszhangozta Eli. – Mi lett volna a feladata néhány ittas diákkal?
- Nem hiszem, hogy valójában őket akarta – Adam hangja baljósan csengett. – Rájuk gyanítom csak az éhsége hívta fel a figyelmet. A morg sokkal inkább valaki olyat keresett, aki kirí a tömegből. Valakit, aki nem való az emberek közé, és ez alkalommal a szerencse az ő malmára hajtotta a vizet, hiszen megtalált téged.
Eli szemei elkerekedtek és egy pillanatra a hideg is kirázta. Őt keresték és meg is talál-ták. Hirtelen elöntötte a bűntudat, hogy veszélybe sodorta ezt a távolra eső kis naprendszeri csodát.
- Ezt nem értem – rázta meg a fejét Eli. – Akkor hová tűnt? Vagy neked sikerült el-pusztítanod?
- Ne légy nevetséges! – intette le a férfi. – Puszta kézzel még a magunk fajta sem tud túltenni ezen a lényen.
A férfi hátradőlt és kezével végigszántotta éjfekete haját, melybe már ősz szálak is vegyültek.
- Mellesleg, nem találtam meg – sóhajtotta. – Minden bizonnyal elment és megkeresi a gazdáját. Őszintén Eli, nem tudom, hogy most mi lesz.
- Nem kellene utána mennünk? Lehet meg tudnánk állítani, mielőtt megtalálná a gaz-dáját.
Adam elmosolyodott. Tetszett neki a fiú eltökéltsége. Úgy érezte jó úton halad afelé, hogy egy napon sikeresen betöltse bolygóbeli hivatását.
- Nem lenne sok értelme a nyomába szegődni, amíg nem tudod használni az erőd.
Eli bólintott, majd előre dőlt.
- Ez a másik dolog, amiről beszélnünk kell. Mi történt az erdőben?
- Gyanítom belekóstoltál az erődbe – mondta egyszerűen Adam. – Az emberi test másképpen reagál azokra a képességekre, melyek benned rejlenek.
- Tessék? – kérdezte értetlen tekintettel a fiú.
- A fajtánknak vannak bizonyos képességi – magyarázta a férfi. – Vannak melyek fizi-kailag mérhetők és vannak, melyek szellemileg. Azok, melyek a fizikai értelemben mérhetők, emberi testben jobban használhatók. Ilyen alakban több az izom és nem mellékesen ott van még az adrenalin is, melyet a mi valódi testünk nem termel. Ez a kettő páratlan erőt biztosít nekünk. Ott az erdőben, talán a félelem idézte elő benned azt az energiahalmot, amit végül a lényen vezettél le.
- Amikor eldobtam? – tudakolta Eli, bár szavai nevetségesen csengtek számára.
- Pontosan! – bólintott helyeslőn a férfi. – Ha kellően fejleszted és megtanulod kordá-ban tartani az erőd, hihetetlen dolgokat fogsz tudni végrehajtani.
- Ez alatt mit értesz?
Adam elmosolyodott.
- Azt majd inkább megmutatom – ígérte. – De térjünk rá azokra a képességekre, me-lyeknek erejét inkább szellemileg tudod kiaknázni. Sajnos ezeket nem igazán lehet megtanul-ni használni. Ezeket a képességeket érezned kell.
- Ugye nem azt mondod, hogy olyan lesz használni őket, mint amikor a testemet pró-báltam meg irányítani? – kérdezte aggódva a fiú.
A férfi lassan bólintott. Sejtette, hogy most következik a beszélgetés egyik legnehe-zebb része.
- Tudom, hogy meggyűlt a bajod az új testeddel, de az, hogy megtanuld használni a képességeid, minden eddig tanult dolognál fontosabb. Akkor ott, ha nem is elpusztítani, de meg tudtad volna állítani a morgot.
Eli elgondolkodva fürkészte Adam arcát. Próbálta feldolgozni az eddig elhangzott in-formációkat. Kezét már néhány perce az asztal alá rejtette. Nem akarta, hogy Adam lássa a remegését. Megpróbált nyugodt hangon beszélni.
- Miket értesz pontosan a mentális erő alatt? – hangja olyan volt, mintha egy vastag függöny mögül szólna. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Tudok majd netán repülni? Láthatatlan lenni?
Adam elmosolyodott.
- Nem egészen, de közel jársz a valósághoz.
Eli kíváncsian előredőlt, habár legszívesebben felrohant volna és magára csukta volna szobája ajtaját. Kívül akarta magát tudni a világból és ebből a hatalmas káoszból. Nem akarta hallani mire lesz képes, ha elsajátította az erejét. Adam úgy állította be az egész helyzetet, a képességét, mint holmi hihetetlen Isteni adományt, de Elit mindez halálra rémítette.
Más lett.
Négy hónapja élt emberként az emlékei nélkül. A múltja elveszett a jelene folyamato-san változott és a jövője kilátástalan volt.
- Képes lennél repülni és láthatatlanná is tudnál válni – mondta Adam. – De ezek olyan dolgok, melyek teljesen mértékben leszívnák az energiád. Semmid nem maradna, csak az eszméletlenség.
Eli összekulcsolta az asztal alatt a kezét. Minden, amiről földi létében azt hitte, hogy lehetetlen egy pillanat alatt lehetségessé vált.
- Ugyanakkor rövid ideig képes leszel lebegni – folytatta a férfi. – A hangsebességnél is gyorsabban tudsz majd futni és hatalmad lesz rá, hogy bármilyen tárgyat megmozdíts, anél-kül, hogy hozzáérnél. Pusztán csak az elméd segítségével.
Adam előre dőlt és a fiú csuklójára tette a kezét.
- Semmi sem lesz már ugyanolyan az életedben – hangja nyugodt volt és Eli számára furcsamód nyugtató. Úgy érezte biztonságban van, és minden rendbe jön. – Tudom, hogy az elmúlt két napban rengeteg új dolgot tudtál meg magadról, a környezetedről. Van mit meg-emésztened.
Adam felállt az asztaltól, de Eli visszahúzta.
- Van itt még valami!
Adam visszaült és aggódva nézett a fiúra. Félt, nehogy olyat kérdezzen, amire nem tudja a választ. Aggódott, hogy nem tud választ adni a fiú felmerülő kérdéseire, azzal még jobban megrémíti.
Eli tekintete elmerengve nézett ki a konyhaablakon a sötétségbe. Nyomasztó volt szá-mára kinti homály. Egyre csak az járt a fejében, hogy talán éppen náluk van. Odakint lapul a bokrok alatt a fehér szemű éjszakai démon. A kertjükben ólálkodik és figyeli őket. Eli hálát adott az égnek, hogy Celiának nem kellett azt a förtelmet látnia, mindazonáltal ő sokért nem adta volna, ha valaki kitörölte volna az emlékeit.
- Az emlékmódosítás – mondta határozottan. – Képes voltál kiküldeni, mindenfajta gyakorlat és tapasztalat nélkül egy védtelen emberhez? Akármi történhetett volna.
Adam nem válaszolt rögtön. Elmélyülten fürkészte a fiú arcát, de a nem látott rajta semmit. Eli arca nem tükrözte az érzelmeit, de a benne dúló vihart talán még emberi arccal is képtelen lett volna kifejezni.
- Az emlékmódosítás a legegyszerűbb, az összes képesség közül – dőlt hátra Adam, miközben egy hatalmasat ásított. – Elmagyaráztam, hogy működik. Semmi erőfeszítést nem igényel. Nem egy bonyolult, dolog, de hiszen tapasztalhattad. Könnyen ment Celia emléktör-lése?
Eli nem tudta mit feleljen. Nem akart hazudni, de az igazságot sem mondhatta el. Most már messzire ment azzal, hogy meghagyta Celia emlékeit. Ígéretet tett a lánynak, amit nem szeghet meg. Bízott benne, hogy megőrzi majd a titkát és mellette fog egy napon állni, úgy ahogy ígérte.
- Nem kellett! – vont vállat a fiú. – Megkérdeztem mit látott. Azt mondta semmi külö-nöset, csak aggódott, mert látta, hogy nagyon kiütöttem magam és ezét hívta a mentőket. Be-látta, hogy kicsit eltúlozta a dolgot, de örült, hogy most már jól vagyok.
- Azért tartsd rajta a szemed! – kérte komolyan Adam Elit. – Nem tudhatjuk, hogy mégis mit látott és mivel vezet félre minket! Nagyon óvatosnak kell lennünk!
Gyötörte a lelkiismeret furdalás Elit, amiért nem őszinte Adammal, de mégis, hogy lehetne? Itt van az univerzum egyik távoli csücskében emlékek és barátok nélkül. Nincs semmi kapcsolata az emberekkel, mert veszélyes velük kommunikálni. Próbálta megérteni Adamet. Igyekezett felmérni az aggodalmát, és elfogadni kemény szabályait, de most nem ment neki. Celia más volt. Szüksége volt rá.
Valakire, aki nem úgy néz rá, mint egy furcsa idegenre.
Valakire, aki nem a harcost és védelmezőt látja benne.
Olyan valakire volt szüksége, aki támogatja, megérti és szereti. Biztos volt benne, hogy Adamre mindig és minden körülmények között számíthat. A férfi ott lesz és segít neki, ha elakad egy próba során. Egyengetni fogja az útját.
De ez, ebben a helyzetben, ebben az univerzumban – Eli univerzumában – kevés volt.
Eli néma csendben felállt és a lépcső felé indult. Adam fáradt tekintettel követte a fiú lépteit egészen az első fokig.
- Eli! – szólt utána, de a fiú leintette.
- Adam – mondta fáradt hangon a fiú. – Ez túl sok volt. Nem tudom akarom-e ezt az életet. Amiket mondtál… kirázott a hideg. Olyan valószínűtlen lett minden. Ne haragudj, de néhány óra múlva kelnem kell. Iskola lesz.
Adam elgyötört tekintettel nézte a fiú távolodó alakját, míg az el nem tűnt az emeleti homályban. Csak most látta meg mi is játszódhat le benne. A szenvedés, a kétségbeesés leg-alább annyira kiült az arcára, mint a félelem vagy a kilátástalanság, a magány. Fogalma sem volt arról, hogy ezúttal hogyan fogja felsegíteni a földről. Ha nem látta volna most a lépcső elején a fiú arcát, talán fel sem merült volna benne, hogy milyen mély nyomok maradtak meg benne az este után.
Eli néma csendben állt az ablaka előtt. Zsongtak benne az elmúlt órákban elhangzott információk. Nem tudta eldönteni, hogy mit is higgyen el belőlük és mit ne. De bárhogy is rágta át magán az elhangzottakon mindig ugyan oda jutott vissza: bármennyire is valószínűt-len, de Adam minden szava igaz. A rémület úgy töltötte el az agyát, az egész testét, mint egy óriási hullám, mely a part felé közeleg. A lelke legmélyéről jött. Váratlan volt és energikus.
Épphogy elérte a mosdót. Tekintve, hogy lassan két napja nem evett semmit, csak epét hányt. Fájt a feje és a gyomra. Szeme előtt egyre csak a lény lebegett a gyűlöletes fehér sze-meivel. A fülében hallotta Derek és Patrick félelemmel teli üvöltését. Az orrában érezte a se-beiből kicsorduló vére szagát.
Eli megkapaszkodott a mosdóban. A szédülése csak rontott a helyzetén. Újra hányt. Szeméből óriási könnycseppek szöktek ki az arcára.
- Ez nem lehet a valóság! – nyögte elnyúzott arcú képmásának a tükörben. – Ez csak álom és hamarosan pirkad.
Adam gyengéden felemelte a fürdőszobakövön fekvő testet. Elborzasztotta a tény, hogy Elit mennyire tönkretették a körülötte zajló események. Befektette az ágyára, majd hal-kan becsukta az ajtót. Tudta mit kellene tenni, de képtelen volt rá. Ha most kitörölné Eli em-lékeit mindent kezdhetne előröl. Abba pedig bele sem mert gondolni, hogy mi történne, ha elveszne azaz idő, amit eddig a fiúra szánt. Borzasztóan önzőnek érezte magát, de most annak is kellett lennie, bármennyire is szörnyű. Ha most ez a tudás ára, akkor Elinek meg kell küz-denie érte és vállalnia kell bármit is sodor elé a sors. Most már nem lehet gyenge, hiszen itt vannak és csak idő kérdése, hogy megtalálják őket.
Eli kialvatlanul ébredt. Éjjeliszekrényen az óra a dél közeledtét jelezte. Elcsigázottan ült fel az ágyában. Megdörzsölte az arcát. Lassan tudatosult benne, hogy hétfő van és nem ment be az iskolába. Szíve szerint visszafeküdt volna. De tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét, nem menekülhet. A valóság meg fogja várni.
Felöltözött, majd lement a földszintre. Adam a konyhaasztalnál ült egy hatalmas papírhalom mögött. Kezében kávét szorongatott. Szemüvegét a feje tetejére tolta és lázasan böngészte az előtte lévő vastag könyvet.
- Szia! – köszönt rá Eli, majd a pulthoz sétált. Kivett a szekrényből egy bögrét és tele-töltötte kávéval. – Hogyhogy itthon vagy?
Adam megdörzsölte a szemét.
- Nem akartalak egyedül hagyni – hangja fáradtan csengett. Eli gyanította, hogy egész éjjel nem aludt. – Jól vagy?
Eli leült a férfi mellé és fejét a konyhaasztalra tette.
- Miért nem keltettél fel? – tudakolta egy ásítás kíséretében. – Suliba kellett volna mennem.
- Egy napot igazolhatok – mosolygott rá kedvesen Adam. – Sok minden történt veled az elmúlt napokban. Rád fért, hogy kipihend magad.
Eli belekortyolt a kávéjába.
- Amiket az éjjel mondtál… - kezdte csendesen – azokat valóban komolyan mondtad?
- Igen.
Eli sejtette, hogy ez lesz a férfi válasza, bár szíve mélyén remélte, hogy végül elmoso-lyodik és megrázza a fejét, majd jót nevet rajta, hogy mennyire hiszékeny. Tompán érzékelte a világot. Elrévedve bámult ki az ablakon. Próbálta elgondolni, hogy mi is vár az elkövetkező hetekben. Igyekezett tudatosítani magában, hogy milyen feladattal küldték ide és próbálta meggyőzni magát, hogy szükségesek azok a dolgok, amikre Adam majd megtanítja. A lényre gondolt, majd a két ártatlan életre, akikre rátámadt és Celiára
- Eli!
Adam hangja kegyetlenül visszarántotta Elit a valóságba. A fiú lassan tért maghoz álmodozásából.
- Nem akarlak siettetni, épp ezért várni szeretnék, még mielőtt megtanítalak használni az erőd. A hónap végéig még csaknem három hetünk van. Ennyi haladékot tudok neked adni. Fontos lesz utána tanulnod és gyakorolnod, mert most már tudnak rólad. Nem fognak késle-kedni azzal, hogy a nyomodra leljenek és utána, ha megtalálnak, nem fognak kegyelmezni. Megölnek ha nem védekezel.
Eli mélyet sóhajtott, majd kiitta a kávéja maradékát. Egyetlen szó nélkül hagyta magá-ra Adamet.
Nem tudott gondolkodni.
Nem tudott most a problémákra és a megmérettetésekre gondolni.
Bekapcsolta a laptopját és egyhangúan nézte a képernyő tompa fényét. Várta, hogy betöltsön a chates oldal, hátha Celia hagyott neki valamilyen üzenetet. Csalódottan csukta le a monitort. Zavarta, hogy a lány semmi életjelet nem ad magáról.
Aggódott érte.
Féltette.
Vágyakozva nézett ki a nyitott ablakán. Annyi minden változott meg hirtelen az életében. Örömmel könyvelte el magában, hogy legalább a táj nem változott. Ugyan az a kedves kis zsákutca köszön rá minden nap, ugyanazokkal a fákkal és házakkal és hamarosan ugyanaz az alkonyat fogja köszönteni, ami minden nap eddig benézett hozzá a szobája ablakán.
Fel sem tűnt neki, mennyire eltelt az idő. Az ajtócsengő éles berregésére tért csak visz-sza a valóságba. Lassan lement a lapcsőn. Adam már ajtót nyitott és épp beszélgetett valaki-vel. Egy lánnyal.
- Eli! – fordult hátra, mikor meghallotta a fiú lépteit. – Hozzád jöttek.
Az ajtóban Celia állt egy hatalmas halom könyvvel a kezében.
- Gondoltam elhozom a mai anyagot, mivel nem jöttél be – mondta egy szelíd mosoly-lyal az arcán.
- Köszi! – vette át a könyveket gépiesen a fiú. – Bejössz?
- Arra gondoltam sétálhatnánk egyet.
Eli bólintott, majd lette a könyveket a kis szekrényre és becsukta maga mögött az ajtót.
- Már attól féltem, nem látlak többet – vallott színt Eli. – Leszámítva persze az iskolát.
- Mondtam, hogy itt leszek neked!
Némán sétáltak végig az utcában egészen az óceánig. Lent a parton lágy szellő fújt és a kristálytiszta kék víz szikrázva verte vissza a nap sugarait. Magasan az égbolt alatt sirályok szálltak. Eli apró mosollyal az arcán nézete a lány elgondolkodott, kedves arcát. Fogalma sem volt róla, hogy mi járhat a fejében, de úgy érezte hiba lenne őt faggatni. Egyetlen szó nélkül mentek el egészen a vízpartig.
- Miért gondoltad azt, hogy nem fogok beszélni veled többet? – kérdezte Celia miköz-ben felvett egy lapos követ a partról. Egy lendülettel eldobta. A két fiatal hunyorogva nézte a kavics után hagyott egyre növekvő gyűrűket a vízen.
- Szerinted nem volt rá meg minden okom? – tudakolta a fiú, miközben követte a lány példáját és eldobott egy kavicsot.
Celia vállat vont, majd egy újabb követ vett fel a homokból.
- Én tartom a szavam – szavai kellemesen csengetek a csendes parton. – Melletted leszek és segítek bármiben.
- Celia, egy napja kértél tőlem haladékot – mondta értetlen arccal a fiú. – Azt mondtad idő kell neked és ezt el is fogadom. Csak furcsállom, hogy egy nap kellett ahhoz, hogy feldol-gozd a látottakat.
Celia elmosolyodott, majd eldobott egy újabb követ.
- Egyáltalán nem dolgoztam fel a történteket – vonta meg a vállát –, de rengeteget gondolkodtam és nem tudok csak otthon ülni. Be kellett látnom, hogy nem is fogom elfogadni a látottakat, ha nem veled vagyok. Ismerni szeretnélek és melletted lenni. Azt szeretném, hogy bízz bennem és ehhez veled kell lennem.
Eli elgondolkodva bólintott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok a legjobb társaság neked.
- Nem is kell, hogy az legyél – rázta a fejét egy szelíd mosollyal a lány. – Nekem bő-ven elég ha csak jó társaság vagy nekem!
Eli eldobta a kezében lévő követ, majd a lány felé fordult. A világosbarna szivárvány-hártya rabul ejtette a zöldet és a két fiatal egy pillanatig némán élvezte, ahogy a tekintetük egymásba fonódik.
- Celia én rengeteg mindent átéltem az elmúlt néhány hónapban, mióta ide költöztem – mondta csendesen Eli. – Egyfolytában olyan érzésem volt, mint aki szörnyen eltévedet, mi-közben a galaxisok között utazott és ráadásul mintha a nap is elsötétült volna. Csak álltam és tapogatózom a sötétségben, de erre jöttél te. Egy fényes északi csillag, aki az utat mutatta ne-kem. Az utat, mely túlmutatott a sötétségen. Nem akarom megkockáztatni, hogy akár testileg, akár lelkileg, de bajod essen.
- Nem félts engem Alien! – csitította a lány. – Tudok magamra vigyázni.
Gyengéden megsimogatta a fiú arcát.
- Örülök, hogy ilyennek látsz – suttogta a fülébe. – Nekem is sokat jelentettek a leve-lezéseink. Más voltál, mint a többi fiú. Egyszerre voltál szórakoztató, érdekes és őszinte. Vagy nem is tudom. Néha nem tudtam mire vélni a szavaid. Eleinte kicsit bolondnak tartotta-lak. Furcsa voltál. De amióta jobban megismertelek rá kellett jönnöm, hogy nem furcsa vagy hanem különleges.
Eli elmosolyodott a lány szavain. Boldog volt, hogy a lány is hasonlóan érez iránta. Óvatosan magához húzta és megölelte. Előttük a nap hatalmas korongja lassan elérte a hori-zontot és bíbor ragyogásba vont mindent. Eli a víztükröt nézve elszörnyedt a vörös szín láttán. Neki nem az alkonyati táj szépsége, vagy a lemenő nap színparádéja jutott az eszébe. Valami egészen más jelentés tükröződött vissza a szemében. A szín egy olyan dolgot juttatott eszébe, melynek hatására újra reálisan tudott gondolkodni, feledve Celia varázsát.
- Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő időben sokat tudnánk találkozni – mondta csendesen Eli, miközben kibontakozott a lány ölelő karjaiból.
- Tessék?
Celia szeme tele volt aggodalommal, kétségbeeséssel és megbántottsággal.
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek.
Eli szavai keményen csengtek. Sajgó szívvel és hatalmas önutálattal hagyta magára a lányt a parton. Eltökélte, hogy minden áron meg fogja védeni az embereket, különösképpen ezt a lányt. Érezte, hogy nem tudná elviselni, ha Celiának bármi baja esne. Csak egyszer bo-csásson meg neki. Mögötte lassan sötétségbe olvadt a horizont és a magasban, fényévekre távol, lassanként kigyúltak az éjszakai lámpások.
Az ajtó hatalmas erővel csapódott be mögötte. Adam kérdő tekintettel nézett rá a konyhából.
- Rendben! – vetette oda Eli az emeletre menet. – Három hét!