Negyedik fejezet - Káprázat

A koromsötét égi óceánban varázslatosan szikráztak a csillagok. A Hold ezüstös ragyogását egyetlen felhő sem takarta el. A Föld nevű bolygó árnyékolt fele álmosan sütkérezett éjszakai naprendszeri lámpás sápadt fényében.
A poros kis földút jobb fele fáklyákkal volt megvilágítva, hiszen a Hold álmatag fénye alig bírt áthatolni az út fölé magasodó fák dús lombkoronáján. A félméteres égő villanyosz-lopok egészen az erdő szívéig vezették az embereket, akik azokat ünnepelték, akik a követke-ző évben kilépnek a nagybetűs életbe: a végzősöket.
Eli Werger izgatottságtól remegő tagokkal állt az út elején. Ő nem ünnepelni ment, hiszen az eljövendő ballagók közül senkit sem ismert. A fiú egy találkozóra igyekezett, egy lánnyal, akiről semmit sem tudott. Sem a nevét, sem az álmait, de még azt sem tudta, hogy hogyan néz ki. Skygirl maga volt a rejtély a fiú számára, és talán pont ezért érezte őt annyira közel magához. A chates lányt legalább annyira különcnek érezte, mint saját magát. Elme-rengve nézte a szél fújta erdő fáinak sötét sziluettjeit.
- Örülök, hogy kimozdulsz – mondta Adam, mikor összetalálkozott a fiúval a bejárati ajtóban.
A férfi épp akkor jött haza a munkából, mikor Eli a cipőjét húzta az előtérben. Adam ügyvédként legtöbbször csak este ért haza, így az elmúlt hetekben szinte alig látta védencét.
- Gondoltam ideje lenne szocializálódni egy kicsit – mosolyogta a fiú. – Lehet köny-nyebben fog menni a beilleszkedés, ha egy buliban szerzek barátokat.
- Hová is mész pontosan? – vonta össze a szemöldökét Adam.
- A suli szervez valami búcsúzatót a jövőre érettségizőknek – magyarázta Eli. – Az egész iskola ott lesz, gondoltam miért maradjak itthon.
A fiú felállt, majd megnézte magát az ajtó melletti tükörben. Koptatott farmert és izompólót viselt, melyet egy nyaklánccal és egy bőrkarkötővel dobott fel. Megigazított még néhány elálló hajtincset, majd zsebébe csúsztatta a lakáskulcsát és a mobilját.
- Légy óvatos! Ne csinálj semmi ostobaságot!
Adam aggódó tekintettel méregette Elit.
- Nyugi! – intette le mosolyogva a fiú. – Ez csak egy középiskolás kis dínomdánom. Mi történhetne?
Eli kilépett az alkonyodó utcára és lassú léptekkel elindult a lassan sötétségbe burko-lódzó utca gyéren megvilágított járdáján. Szívében egyre csak nőtt az igalom, ahogy közele-dett a kisváros melletti erdő felé. Hamarosan odaér és elvegyül a tömegben, ahol ott lesz ő is. A lány, akiért elindult.
A gyenge szél, mely lágyan simogatta a fák lombkoronáját a fiú hajába is belekapott, visszarántva őt a valóságba. Eli léptei nyomán apró porfellegek kezdtek kavarogni a száraz kocsiúton. A fiú már messziről hallotta a zenét és a vidám nevetéseket. A buli már elkezdő-dött és ő néhány kanyar után meg is látta a tisztást, ahol a város gimnáziumának színe-java összegyűlt.
A tisztás hátsó részében két faház állt, peremét égőkkel díszítették. Előttük három fe-hér sátrat feszítettek ki, melyek egy nagy pavilont fogtak közre. Az előbbiek peremét – csak-úgy, mint a faházakét – égősorokkal világították meg. A pavilon mennyezetére színes lámpá-kat és égősorokat szereltek. Az építmények közé pedig damilokat húztak ki, melyekről lampi-onok lógtak a táncoló párok és a beszélgető diákok fölé.
- Hát itt vagy?
Eli előtt egy mosolygós arc bukkant fel. Bridget belekarolt a fiúba és az egyik sátor felé kezdte húzni.
- Gyere, szerzünk neked valami italt – mondta vidáman. – Már féltem, hogy nem jössz el. Az elmúlt napokban, mintha nem is önmagad lettél volna. Mármint, a szokottnál is jobban.
- Hát igen – hagyta rá Eli. – Kimerítő új diáknak lenni.
Beléptek az egyik sátorba, ahol Eli megpillantotta azt a különös, aprócska lányt, akivel a hétfői laborgyakorlaton együtt dolgozott. A lány koromfekete ruhát viselt, melyet ezüstszá-lakkal szőttek át, így Eli megállapítása szerint úgy nézett ki, mintha az esti égboltot terítette volna magára. Mézszőke haja lágy kontyba volt tekerve és jobb oldalán egy ízléses virág dí-szelgett.
A lány az egyik barátnőjével beszélgetett, de mikor tekintete összetalálkozott az éppen akkor belépő fiúéval elnémult, és – talán zavarában – maradék puncsát, ami a poharában volt a barnahajú barátnőjére öntötte. A leborított lány szitkozódva rohant ki a sátorból, a kis ügyet-len pedig sajnálkozások közepette loholt a nyomában.
- Carol, annyira sajnálom! – üvöltötte egyre távolodó barátnője után.
- Felejtesd el! – kiáltotta vissza hisztérikusan Carol. – Haza megyek!
Bridget hamar túllépett a közjáték felett és hozott maguknak egy-egy pohár puncsot. Eli átvette a lánytól a műanyag poharat és belekortyolt.
- Nem hittem volna, hogy ez ilyen finom – mondta mosolyogva.
Bridget beleköhögött a poharába.
- Te még sosem ittál puncsot? – kérdezte elkerekedett szemmel.
- Hát persze, hogy nem ivott!
Sarah hangja jeges volt és tele volt gyűlölettel. Eli nem tudta eldönteni, hogy vajon rá haragszik ennyire a lány vagy inkább Bridgetre.
- Nem ivott ő még alkoholt – csuklotta –, úgy ahogyan ebbe a bálba sem jött el.
Eli fájdalmasan lehunyta a szemét. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy a lány rá haragszik, és sejtette is, hogy miért.
- Sarah, sajnálom, hogy visszautasítottalak, de úgy is volt, hogy nem jövök el – mond-ta csendesen Eli. – Adam, vagyis, az apám akarta, hogy eljöjjek. Egyedül jöttem.
- Na persze! – vetette oda dühösen a lány.
A sátor ajtaja újra meglebbent és egy széles vállú, tagbaszakadt fiú lépett be rajta. De-rek végig mérte a társaságot, majd tekintete megállapodott Eli-on.
- Mit keresel te itt? – kérdezte gyanakvó tekintettel, miközben magához húzta Saraht.
- Csak élvezem a bulit – vont vállat Eli.
Derek még egyszer végigmérte a fiút, majd a barátnőjét átkarolva kilépett a sátorból.
- És még én vagyok a fura? – kérdezte Eli Bridget felé fordulva.
- Ugyan! – legyintett hanyagul a lány. – Derek mindig ilyen. Az lenne a fura, ha egy-szer normális lenne.
Eli megeresztett egy halvány mosolyt a lány felé.
- Táncolunk? – kérdezte váratlanul Bridget, mikor már a pavilon mellett sétáltak.
- Nem vagyok jó táncos – motyogta rémülten a fiú.
Bridget felnevetett, majd belekarolt a fiúba és a táncparkett felé kezdte húzni.
- Ugyan már Eli, csak egy számot!
Eli hagyta magát felráncigálni a táncparkettre, sőt azt is hagyta, hogy a lány egészen a parkett közepéig vigye. A táncra azonban nem került sor, mert egy csontos, fehér kéz megra-gadta Bridget karját és a tömegbe lökte.
- Tünés tehén! – kiáltott utána vihogva Sarah, majd belekarolt Elibe.
A két fiatal lassan felvette a zene ritmusát.
- Mégis mit művelsz? – kérdezte leplezetlen dühvel a fiú.
Legszívesebben otthagyta volna Saraht, csupán a jó modor tartotta vissza attól, hogy így megalázza a lányt.
- Csak táncolok – csuklotta a bozontos szőke hajzuhatag alól egy vékonyka hang.
Eli keserves négy percet töltött Sarahval, de mikor a lassú dal a végéhez ért otthagyta a lányt sebes léptekkel a pavilon széle felé vette az irányt. Már majdnem kijutott, mikor bele-botlott egy másik apró szőkeségbe.
- Bocsi Eli – szabadkozott a mézszőke szépség –, nem figyeltem.
- Semmi baj! – mosolygott rá a fiú. – Azt hittem már hazamentél a barátnőddel.
- Igen! – helyeselt. – Csak itt felejtettem a kardigánom.
A lány megeresztett még Eli felé egy félénk mosolyt, majd magára hagyta. A fiú döb-benten nézett a lány után, akit lassan elnyelt a tömeg. Eli legszívesebben utána nyúlt volna. Szeretett volna még beszélgetni vele. Jobban megismerni őt. Miközben ezen a különös kis teremtésen gondolkodott eszébe jutott még valaki. Valaki, akiért idejött, és akit egészen mos-tanáig nem is keresett: Skygirl.
Kilépett a sátorból és körülnézett. A gyéren megvilágított mezőn egyetlen ember alak-ját sem tudta jól kivenni. Mindenfele csak homályos, sötét sziluettek mozogtak, melyek néha amorf árnyákká változtak a hold sejtelmes fényében.
Eli úgy döntött bejárja Bridget után a mezőt, habár kutatásának fő tárgya vagy inkább célpontja Skygirl volt. Sietős léptekkel tört utat magának a diáktömegben. Benézett minden sátorba és faházba, de a lányt egyikben sem találta. Csalódottan lépkedett a poros földút felé. Semmi értelmét nem látta, hogy tovább maradjon. Bridget valószínűleg hazament, mikor rá-jött, hogy ő nem ment azonnal utána, Skygirl pedig, szinte biztos, hogy el sem jött.
- Hová lesz a séta?
Eli útját két tagbaszakadt fiú állta el. Derek szemében vad tűz égett, szája gonosz vi-gyorra húzódott. Társa szintén vigyorgott, viszont az ő tekintete közömbös volt. Valószínűleg csak azért volt most Derek mellett, mert a fiú utasította rá.
- Épp haza indultam – mondta nyugodtan Eli. – Kezd haldokolni a buli.
A két fiú összenézett.
- Hallod Patrick? – vihogta Derek – Azt mondta épp hazaindul.
A tüskehajú, apró szemű fiú horkantott egyet, majd szélesebb terpeszbe állt. Elinek így már esélye sem volt rá, hogy megkerülje. Patrick ugyanis – ha létezik – még Dereknél is na-gyobb volt. Teste az átlagos, korabeli fiúkának a háromszorosa is lehetett. Karján kidagadtak az erek és az eddig kifejezéstelen arcán, mintha gonosz árnyék suhant volna át.
- Fiúk! – emelte fel a karját Eli. – Nem szeretnék balhézni.
Derek közelebb lépett hozzá.
- Semmiféle balhé nem lesz itt – suttogta –, csak egy kicsit elbeszélgetünk.
Eli ökölbe szorította a kezét. Minden idegszála megfeszült. Felkészült rá, hogyha a helyzet úgy hozza, üssön és fusson. Tudta, hogy a két fiúval nem veheti fel a harcot. Ha leáll velük verekedni, mindenképpen ő fogja húzni a rövidebbet. A bulitól is elég messze vannak, hogy bárki felfigyeljen rájuk.
- Figyeljetek, elmondom mi lesz! – mondta még mindig nyugodt hangon Eli. – Ti most szépen továbbengedtek és holnap majd összefutunk beszélgetni.
Derek kiegyenesedett és bólintott.
Patrick egy szemvillanás alatt cselekedett. A másodperc töredéke alatt hátraszorított Eli kezeit. Bal tenyere bilincsként záródott a fiú csuklóira, míg jobb tenyerével befogta a fiú száját.
- Nem hinném! – vigyorgott Derek. – Gyerünk Patrick!
Ahogy Eli megjósolta, senki sem vette észre a kis erdőszéli közjátékot. A zene ugyan úgy szólt, mint eddig és a vidám kacajok sem fulladtak néma döbbentbe. Az ünneplő tömeg-nek nem tűnt fel három kortársuk hiánya, akik éppen az erdő belseje felé haladtak.
Patrick acélszorítása egy pillanatra sem gyengült. A fiú, élő pajzsként tolta maga előtt Elit, aki vergődve és vérző karcolásokkal az arcán bukdácsolt Derek után egy szűk, eldugott kis erdei ösvényen.
Eli egy idő után feladta a küzdelmet és kifáradva lépkedett az erdő északi széle felé. Az időérzékét teljesen elvesztette. Nem tudta volna megmondani mióta menetlenek, de egy idő után a kacagások és vidám sikolyok hangja eltompult, végül a harsány zenével együtt tel-jesen megszűnt. A három fiút néma csend vette körül. Eli szívében egyre nőtt a félelem. Kö-rülöttük a sötétben mintha egy árnyék mozgott volna. A fiú remélni merte, hogy csak a szeme káprázik. Fogalma sem volt róla, milyen állatok élhetnek ebben viszonylag kicsinek mondott erdőben, de mivel az árny jó ideje a nyomukban volt, gyanította, hogy az nem csak kíváncsi-ságból jött utánunk. Vadászott.
- Itt jó lesz!
Derek hangja puskalövésként hatott a néma erdei csendben. Patrick össze is rezzent éles szavaira. Sután a fiú mellé lépkedett, aki egy hatalmas tölgy mellett állt. Eli a szeme sar-kából látta, hogy az árnyék velük együtt megáll, majd szép lassan lelapul a bokrok sűrűjében.
Patrick egy határozott lökéssel a fa törzsének taszította a fiút.
- Srácok! – nyögte Eli, amint szóhoz jutott. – Valami követett minket. Már jó ideje a nyomunkban van. Itt van a közvetlen közelünkben.
- Szép mese – csattant fel Derek. – Néhány rókán és őzön kívül semmi sincs ebben az erdőben. Olyan legalábbis biztosan nem, amitől tartanunk kellene. Most pedig térjünk rá a lényegre. Úgy emlékszel, hogy a hét elején elbeszélgettünk, igaz?
Eli egész testében remegett. Fogalma sem volt róla, hogy a Földön ismert állatok kö-zül pontosan melyek is élhetnek itt Amerika ezen eldugott kis csücskében, egy dologban azonban teljesen biztos volt. Ami utánuk jött, az őket akarta.
- Hozzád beszélek!
Eli kétrét görnyedt Derek ütésétől.
A fiú, mikor látta, hogy foglya nem rá figyel, helyette a lombkoronát és a környező bokrokat vizsgálgatja, úgy döntött felhívja magára a figyelmet. Ökölbe szorította kezét és egy lendülettel gyomorszájon vágta Elit.
- Felelj! – recsegte Patrick, aki most szólalt meg először, mióta elhagyták a mezőt.
- Igen! – nyögte Eli rekedten.
Derek hátrébb lépett egyet.
- Akkor úgy rémlik, hogy felhívtam a figyelmed, hogy tartsd távol magad Sarahtól – folytatta nyájas hangon. – Akkor azt mondtad, rendben, ennek ellenére ma megint együtt ta-láltalak vele. Azt hittem sikerült tisztázunk, hogy kinek hol a helye és hogy ki kivel állhat csak szóba.
- Ez most komoly? – csattant fel Eli. – Komolyan beszélsz? Valami ostoba liba és holmi középiskolai kasztrendszer miatt rángattál be az erdőbe? Tényleg ennyire ostoba vagy? Tényleg ennyire hülyék vagytok?
Derek szemében vad fény csillant.
Az első ütéstől Eli újra a fa törzsének esett.
- Ezt, mert ostobának nevezted a csajom! – sorolta dühtől eltorzult hangon Derek.
A második ütéstől vérző orral elterült a földön.
- Ezt, mert nem tiszteled a hagyományokat az iskolában. – fröcsögte tovább. – Meg sem próbáltál beilleszkedni vagy alkalmazkodni az itteni szokásokhoz.
Derek teljes erővel belerúgott a földön heverő fiúba.
- És ezt, az ostobáért, ezt pedig, a hülyéért!
Innentől Patrik is társult vezéréhez. A két fiú kíméletlenül rugdosta Elit, aki már az ájulás határán állt és alig kapott levegőt.
- Elég lesz, nem megölni akarjuk! – mondta lihegve Derek, mikor nagy nehezen sike-rült visszafognia Patricket. - Remélem, ettől majd megtanulod hol a helyed! Húzd meg ma-gad, ha ezentúl jót akarsz.
Az ütés a semmiből érkezett és olyan erővel, hogy Patrick vérző fejjel esett hanyatt az őszi avarban. Derek földbe gyökerezett lábbál állt és kétségbeesetten tekintett körbe hátha meglátja a támadójukat.
Eli homályosan látta az összeeső fiút és tudta mit jelent ez. Az, ami elkísérte őket az erdő egyik legsötétebb zugába megelégelte a várakozást. Némán, egy árva nesz nélkül került mögéjük és várt. Várta, hogy mikor terelődik el a figyelmük annyira, hogy támadhasson.
- Ki van ott? – üvöltötte a sötétségbe kétségbeesetten Derek. – Mutasd magad!
Gyenge szél söpört végig az erdőn. A levelek sejtelmes zizegése hátborzongató kaca-gássá vált a sötétségben. Derek félelemtől elhomályosult szeme előtt minden árnyék megnőtt és elevenné állt. Remegve csuklott össze Patrick nyöszörgő teste mellé.
Mindeközben Eli teste regenerálódott. A fiú egyre több erőt érzett a testében, mígnem nehézkesen felállt és az elrablóihoz sétált.
- Álljatok fel! – utasította a két fiút, miközben megragadta a karjukat és felhúzta őket. – El kell tűnnünk innen!
Patrick tétován ált Derek mellet és hol vezérére, hol pedig a hatalmas tölgy lombjára nézett.
- Menjünk! – bólintott elfúló hangon Derek, de mielőtt elindult volna Patrick megra-gadta a karját.
- Mi az? – kérdezte ijedten a fiú. – Láttál valamit?
Patrick egy magasan kilógó ág felé mutatott.
- Csak egy ág, haver! – csitította Derek. – Gyere, húzzunk el innen!
Az ág azonban megmozdult. A három fiú megdermedt a félelemtől. Némán nézték a vastag hullámzó izomköteget, melyet néhány pillanattal ezelőtt még egy ártalmatlan ágnak tartottak.
- Mi lehet ez? – suttogta rekedten Patrick.
- Talán egy kígyó – vélte Derek.
- Ez nem kígyó – nyögte Eli. – Van egy olyan sejtésem, hogy ez sokkal rosszabb an-nál.
A két fiú zavarodott tekintettel meredt Elire, aki egy pillanatra sem vette le a szemét az ismeretlen lényről.
- Fussunk! – mondta remegő hangon Derek.
- Esélyünk sem lenne.
Eli pontosan nem tudta mi lapul a fán, de emlékeiben felrémlett egy fenevad képe, melynek ugyanilyen farka volt. Egy gyilkos szörnyeteg, mely menekülésre készteti áldozatát, hogy utána lassan, egy morbid játék közben elkaphassa és széttéphesse.
- Lehetetlen – motyogta síri hangon a fiú. – Nem lehet itt. Hogy kerülhetett ide?
- Mi a fenéről beszélsz? – fakadt ki Derek, miközben megragadta Elit maga felé fordí-totta.
A magasból éles sivítás hallatszott, majd tompa csámcsogás. A lény farka eltűnt. A fi-úk lélegzetvisszafojtva vártak. Nem messze tőlük a széles fatörzsön felvillant egy szempár.
A fiúk nem tudták megnézni a lényt, mivel az egy szemvillanás alatt támadott. Az ütést ezúttal Eli kapta, aki vagy három métert repült hátra. Hanyatt terült el az avarban és egész testét iszonyatos fájdalom járta át, melynek gócpontja mellkasa volt. Remegő karral kapott fájdalom kiindulópontjához. A félelem egy újabb hulláma terítette maga alá, mikor megérezte a hatalmas, nyílt vágást. Érezte a vére szagát, de nem foglalkozott vele. Minden erejét összeszedte és felállt, de amit látott az sokkolta.
Derek elterülve feküdt a földön a fölé magasodó vagy öt méter magas kígyószerű szörny előtt, melynek jobb karjában a veszettül kiabáló Patrick vergődött.
Eli nem gondolkodott. Előrelendült és igyekezett akkorát ütni a lénybe, amekkorát csak bírt. Hátrafeszítette a karját és lendületből boxolt. Éles sivítás hasított az éjszakába és Patrick egyenesen Eli karjaiba esett, a lény pedig elterült a földön. A fiú sietve letette jajve-székelő társát, majd megragadta a lény, csapkodó farkát. Utolsó csepp erejét is összeszedte és elhajította. Fogalma sem volt, honnan jött ez a hihetetlen mennyiségű nyers erő, de most nem is érdekelte. Letérdelt a két remegő fiú mellé, akik láthatólag tőle is legalább annyira féltek már, mint az előbbi bestiától.
- Mi a fene vagy te? – kérdezte kétségbeesetten Derek.
- Kitartás! – sóhajtotta kifáradva Eli, kerülve a fiúkkal való szemkontaktust. - Kivisz-lek innen titeket.
Ág reccsent és következő pillanatban Patrick üvöltéstől kísérve egy három méter ma-gas kékes lény lépett elő az egyik fa mögül. Eli felállt és a lény éjfekete szemébe nézett.
- Itt volt egy! – mondta kétségbeesetten Adamnek.
A lény bólintott, majd egy szemvillanás alatt eltűnt.
- Mi a fene folyik itt?
Derek hangja szinte már hisztérikus volt. Eli visszament a fiúkhoz, de mielőtt bármit is mondhatott volna Adam visszatért.
- Menj haza! – hangja öblös és recsegős volt. – Őket bízd rám!
- Nem hagyhatom itt őket! – ellenkezett a fiú.
- Nem lesz bajuk. Viszont neked súlyosak a sebeid.
Eli nem vitatkozott. Bólintott, majd futni kezdett, arra, amerre a mezőt sejtette. Már nem láthatta, ahogy Adam a két fiú fölé magasodik, majd vékony, áttetsző kezét a fejükre teszi. Hatalmas fekte szeme találkozott a fiúk pillantásával. Az idegen lény könnyen behatolt a két fiú tudatába, akik nem is tudtak sem ellenkezni, sem védekezni. Az elmúlt órák képei úgy tűntek el az emlékeikből mintha meg sem történtek volna. Arcukról a döbbent, a félelem pillanatok alatt eltűnt. Helyére csak egy egyszerű állapot vonása került: a fáradtságé.
Eli csak futott. Hátra sem nézett. Fogalma sem volt arról, hogy Adam megtalálta-e a lényt, vagy annak sikerült-e megszöknie. Fák és bokrok mellett suhant el és csak reménykedni mert benne, hogy eléri a tisztás peremét, mielőtt összeesik a mellkasában tomboló fájdalom-tól. Már hallotta a zenét és az emberek vidám kiáltásait. Úgy érezte csupán néhány méter vá-lasztja el tőlük mikor megbotlott. Elvesztette az egyensúlyát. Kizuhant a borok közül és elte-rült egy poros kis kocsiúton.
Már nem bírt felállni.
Minden ereje elhagyta.
Ott feküdt teljesen kiszolgáltatva. Ettől a ponttól már nem volt visszaút. A sötétség lassan a hatalmába kerítette.
Eli arra eszmélt, hogy egy hideg kezecske simogatja és arcára sós könnyek hullnak.
- Szent Isten, te élsz! – sikkantotta egy kedves kis hang.
Eli egy elmosódott alakot látott maga fölé hajolni.
- Már féltem, hogy meghaltál – zokogta a lány.
A fiúnak fogalma sem volt, hogy ki találhatta meg, de áldotta a jó sorsot, hogy valaki épp hazafelé indult. Most már nem lesz semmi baj. Megtalálták és ezek szerint a segítség is úton van.
- Tarts ki! – szipogta a lány. – Elszaladok egy mobilért és hívok segítséget! Egy perc és itt vagyok.
Eli újra a kemény talajt érezte a feje alatt.
- Ne hagyj itt! – nyögte.
A lány újra felzokogott.
- Azonnal jövök! – ígérte.
A fiú még hallotta a rohanó léptek topa zaját, mielőtt újra elájult volna.
- Itt vagyok! – motyogta kétségbeesetten a lány. – Jaj, Eli, ugye élsz még? Kérlek, nyisd ki a szemed vagy mondj valamit! Hívtam a mentőket.
Eli résnyire kinyitott a szemét. Egy halványzöld szempár nézett rá, amit bárhol és bármikor felismert volna.
- A laboros… lány – suttogta erőtlenül. – Köszönöm!
- Jaj, ne!
A lány magához ölelte a fiú erőtlen testét.
- Kérlek! Könyörgök, tarts ki még egy kicsit! Jön a segítség!
- Igyekszem! – mondta Eli elfúló hangon.
A lány megsimogatta a fiú arcát.
- Annyi mindent nem mondtam még el és annyira ostoba voltam – hadarta. – Bocsáss meg, hogy mindig csak titkolóztam és sosem hagytam, hogy találkozz velem. Jaj, Alien annyi mondanivalóm van! Ne hallj meg, mert még nem ismertelek meg! Túl keveset kaptam még belőled!
Eli elmosolyodott és belenézett a lány könnycseppektől csillogó szemébe.
- Megvagy Skygirl!