Hetedik fejezet - Energia

Északról hatalmas, éjfekete fellegek közeledtek Billerg fölé. A városra lassanként olyan mély és nyomasztó sötétség borult, melyet az ott élő lakosok még sosem láttak. A szurokszínű felhők kreálta árnyék lassanként körülölelt mindent.
Elnyelte a házak közti zsákutcában felhangzó gyötrelmes sikolyt.
Tompította egy lány kétségbeesett zokogását.
És elrejtette egy fiú erőt próbáló küzdelmét.
Odafent, a végtelen égbolt alatt, az égi háború egy hatalmas dörrenéssel vette kezdetét. Az ezt követően felvillanó kétágú villám fénye néhány pillanatra megvilágított mindent, amit a sötétség addig elrejtett. A látvány pedig, önmagáért beszélt.
A napok egybefolytak Eli számára. Minden nemű gondolkodás nehezére esett és ebben nagy szerepe volt Celiának és persze az Adam által felállított edzőprogramnak is. Celia egyfolytában szúrós tekintettel nézett felé, Adam pedig azt a feladatot bízta rá, hogy minden erejével azon legyen, hogy az elméjét tisztán tartsa. Ez a feladat azonban meghaladta Eli képességeit. Egyfolytában eszébe jutott a lény, Derek és Patrick elgyötört arca és a Celiára rótt hihetetlen nagy teher. Emellett még igyekezett helytállni az iskolában is.
Kezdte úgy érezni, hogy túl sokat várnak el tőle az emberek.
- Hogy haladsz? – kérdezte Adam, mikor a fiú egyik késő délután hazaért az iskolából. – Holnap után indulunk. Remélem, nem szórakozod el a feladatod!
Eli egy vállrándítással hagyta figyelmen kívül a férfi szavait, majd felsietett az emelet-re. Nem akart többet az edzésprogramról és a küldetéséről beszélgetni. Magára csukta a szobája ajtaját és hanyatt dőlt az ágyán. Elege volt már Adam folytonos aggályaiból és a rengeteg elméleti felkészülésből. Cselekedni akart. Úgy érezte, ha már belement ebbe az egész őrületbe most már ideje lesz a gyakorlatban alkalmazni mindazt, amiről eddig csak beszéltek.
- Holnapután! – sóhajtotta mosolyogva.
Jó volt arra gondolnia, hogy két nap múlva megtérül háromheti keserves munkája. Lehunyta szemét és eljátszott a gondolattal, hogy hamarosan hihetetlen gyors lesz. Az erejét csaknem semmi sem fogja felülmúlni, és hogy hatalmában lesz a fizikai tárgyak mozgatása az elméjével. Bármit megtehet majd. Nem lesz olyan földi hatalom, mely az útjába állhat. Eli egy pillanatig úgy érezte, mintha övé lenne a világ.
Ahogy végigvette mi mindent tehet majd meg a közeljövőben, rádöbbent, hogy mennyire védtelen is a Föld. Átérezte kiszolgáltatottságát és gyöngeségét. Szükségük volt rá.
Hirtelen felült az ágyában. A gondolattól, hogy szükségük van rá az embereknek rögtön Celia jutott az eszébe. A lánynak is szüksége van rá, vagy inkább neki őrá?
Eli megpróbálta rendezni gondolatait. Ami a legfontosabb volt most, hogy még egy ideig távol tartsa magától a lányt. Ő maga, alig bírta követni az életében bekövetkező változásokat, nem volt benne biztos, hogy jót tenne Celiának, ha még több idegen és természetfeletti dologgal találkozna.
Felkelt és az asztalához sietett. Elővett egy tiszta lapot, majd táskája mélyéről kivette tolltartóját. Tollat ragadott és a lap fölé hajolt.
Kedves Celia,

Talán gyerekes dolog, hogy így üzenek neked, de mivel egyetlen mailemre sem válaszolsz… gyanítom elromlott a géped. Sokszor megbántam, hogy hetekkel ez-előtt otthagytalak a parton, de hidd el jó okom volt rá! Nem arról van szó, hogy nem szeretnék veled lenni… csupán rendkívül komplikált most az életem.
Felteszem, erre az lenne a válaszod, hogy megígérted, hogy mellettem leszel, de ezt nem várhatom el tőled.
Szeretnélek megkérni, hogy se az iskolában, se az iskolán kívül ne keresd a társaságom!
Egy ideig fontos, hogy egyedül legyek!
Bízom benne, hogy egyszer, majd meg tudsz bocsájtani nekem és akkor lehetünk barátok.

E. W.

Átolvasta, majd gondosan összehajtotta a levelet. Tudta, hogy silány magyarázat ez a viselkedésére, de nem tudott jobbat kitalálni. Farzsebébe süllyesztette a levelet, majd leszaladt a földszintre.
- Hová készülsz? – tudakolta Adam, de válasznak csak a bejárati ajtó csattanását kapta.
Eli lassú léptekkel haladt a csendes alkonyi homályba burkolódzó utcában. Félt találkozni Celiával. Mardosta a bűntudat, amiért ennyire hanyagolja és megbántja a lányt, de ez sajnos szükséges rossz volt. Félre kellett tennie az érzéseit.
Bekanyarodott egy tölgyfákkal szegélyezett sétányra. Az utca elejéről már látta a takaros kis kertes házat. Sosem volt még Celiáéknál, de sokszor látta már, hogy melyik házhoz megy a lány. Megszaporázta a lépteit. Túl akart lenni a beszélgetésen.
A kopogtatásra egy kedves arcú nő nyitott ajtót.
- Nem veszünk semmit! – mondta köszönés helyett.
- Jó napot! – biccentett Eli. – Öhm… nem eladni jöttem. Celia itthon van?
Emily szeme elkerekedett és egy pillanatig csak hápogni tudott. Alig fért a fejébe, hogy valaki a lányához jött. Mi több, egy fiú.
- Igen – motyogta. – Te ki vagy? Még nem láttalak erre.
- Eli Werger, asszonyom – mutatkozott be a fiú. – Nemrég költöztem ide.
Emily arcán halvány árnyék suhant át. A fiú neve hallatán arcáról eltűnt a kezdeti csodálkozás és a kedves mosoly. Komor és bosszús lett. Egykedvűen kiáltott Celiának, majd tüzetesen szemügyre vette a fiú külsejét.
- Szia! – mondta csendesen Celia, mikor felváltotta Emilyt az ajtóban.
- Szia!
Eli halvány mosolyra húzta a száját. Szomorúan konstatálta, hogy a lány nem viszonozza a kedves gesztusát. Elővette farzsebéből a levelet.
- Mit szeretnél? – tudakolta követelőzően a lány. – Azt hittem távolságot tartunk.
Eli biccentett, majd átnyújtotta a levelet.
- Mi ez?
- Magyarázatféle – felelte Eli. – Láttam, hogy nem kaptad meg a mailjeim.
Celia átvette a levelet. Úgy érezte menten elsírja magát. A keménység és dac álarcát – melyet az előtt öltött magára mielőtt lejött volna az emeletről – Eli szavai egy pillanat alatt darabokra törték. Itt állt karnyújtásnyira tőle a fiú és mégis úgy érezte fényévek választják el tőle. Mikor meglátta azt hitte csak szimplán bocsánatot kér, és minden ott folytatódik köztük ahol abbamaradt.
- Eli, miért vagy ilyen rideg? – tudakolta fájdalmas tekintettel. – Mondom, hogy rám számíthatsz. Itt vagyok neked.
- Ez nagyon bonyolult Celia – rázta a fejét a fiú. – Nem szeretnélek belerángatni olyan dolgokba, melyeket nem bírnál elviselni.
- Honnan tudod, hogy nem bírnám elviselni?
- Onnan – Eli megfogta Celia kezét és szemével rabul ejtette a lány tekintetét –, hogy én is alig bírom.
A lány szemeit égették a feltörni készülő könnyek, de erőt vett magán. Nem akart Eli előtt sírni. Nem akarta, hogy gyengének lássa. Félt, hogy megrémítené Elit és előbb lépne vele kettőt hátra, mint egyet előre.
- Különös ember vagy te Alien – suttogta. – Akkor ennyi? Többet nem beszélünk?
Eli szája akaratlanul is mosolyra húzódott. Legbelül örült neki, hogy a lány mindezen viszontagságok ellenére is vele szeretne lenni. Látta a szemében a vágyakozást és a félelmet, mégis lenyűgözte az állhatatossága és a belőle áradó szeretet.
- Nem! – mondta csendesen. – Remélem mihamarabb rendeződnek körülöttem a dolgok és akkor… minden a helyére kerül.
A lány kezéből gyengéden hullott ki a fiú keze. Celia égő szemmel követte Elit, míg a fiú el nem tűnt a sétány végében. Csak állt lehunyt szemmel a verandán. Képzeletének hatalmas színterén újraélte a néhány pillanattal korábban végbement eseményeket. Látta maga előtt, ahogy Eli újra megfogja a kezét, újra közelebb hajol hozzá, újra lágy csókot lehel az arcára. Élvezte a helyzetet és örült neki, de szíve mélyén rettegett attól, hogy ez netán egy búcsú volt. Úgy érezte, mintha a levél lángolna a kezében.
Nem merte szétnyitni.
Nem akarta tudni a tartalmát.
Úgy gondolta egyelőre jobb a tudatlanság.
- Mit akart itt ez a fiú? – követelte az ajtó csukódását követően Emily. – Netán jártok? És mit jelent az, hogy nem válaszolsz a mailjeire?
Celia úgy állt az előtérben, mintha leforrázták volna.
- Nem… járunk – nyögte csendesen. – Csak van néhány közös óránk. Egyel jár felettem. Csak beugrott beszélgetni.
Emily összehúzott szemmel vizsgálta lánya arcát.
- Anya, ne már! – csattant fel Celia.
- Nem tetszik nekem ez a fiú!
- Nem is ismered! – kiabálta a lány. – Ebben a rohadt városban mindenki úgy kezeli, mint egy csodabogarat. Senki sem vette a fáradtságot, hogy megismerje pedig sokkal különb valamennyiünknél.
Emily egy szó nélkül sarkon fordult és elindult az emeletre. Nem kerülte el a figyelmét, hogy lánya egy szót sem szólt a mailekről. Nem az zavarta, hogy Celia használni kezdte a gépet, hanem az, hogy amire. Nem akarta, hogy a lány egy fiú miatt adja fel az elveit. Az emeltre érve egy lendülettel nyitotta ki a Celia szobájának ajtaját, majd a könyvespolchoz lépett. Levette a laptop dobozát és feltépte a fedelét. Súlyos könyvek este a földre, mikor Celia utolérte anyját és belépett az ajtón.
- Hát így állunk? – kérdezte csalódott hangon a nő. Szíve mélyén bízott benne, hogy nem lesz igaza és a dobozban a laptopot találja.
- Mégis hogy? – vágott vissza Celia. – Eddig azon aggódtatok, hogy nem használom ezeket a dolgokat, most meg pont az a baj, hogy elkezdtem?
- Nem! – csattant fel Emily. – Az zavar, hogy holmi értelmetlen fiúzásra használod!
- Micsoda?
Emily a földre dobta a dobozt, majd megkerülte a lányát és megállt az ajtóban.
- A szemem láttára küzdötted fel magad oda hol most vagy – mondta lesütött szemmel, csendesen a nő. – Rengeteget tanultál. Elhanyagoltál mindent és mindenkit a tudásért. Nem fogom, hagyni, hogy most bárki megakadályozzon. Különösen egy fiú nem. Két évvel a cél előtt.
- Anya, félreértesz mindent! – zokogta kétségbeesetten Celia.
- Nem hinném!
Celia szobaajtaja abban a pillanatban csukódott be, mikor néhány utcával odébb Eli Werger a bejárati ajtót csukta be. Rossz volt látni a lány könyörgő arcát, de szíve mélyén érezte, hogy jól döntött. Különösen, hogyha már nem tett eleget Adam felszólításának, miszerint törölje Celia emlékezetét, az a minimum, ha távol tartja magától a lányt, legalább annyi időre, míg a kiképzése véget ér.
Aznap este és másnap egész nap két sajgó szív, két külön szobában magányosan gubbasztott egyazon ostoba ok miatt.
Eli korán ébredt vasárnap reggel. A nap aranyló sugarai éppen csak nyaldosni kezdték a horizontot, amikor nagy ásítások mellett belépett a konyhába. Bekapcsolta a kávéfőzőt, majd a konyhapultra könyökölve gyönyörködött a hajnal varázslatában. Nem sokkal azután, hogy egy bögrével leült az asztalhoz Adam is felkelt és álmos szemekkel kibotorkált a konyhába.
- Na? – kérdezte mosolyogva miközben leült a fiú mellé. – Kész vagy?
- Már amennyire kész lehet erre lenni – felelte kaján vigyorral a fiú. – Epekedve várom, hogy kipróbálhassam az erőm.
Adam három korttyal felhajtotta a kávéját.
- Összeszedem magam és indulhatunk – mondta, majd eltűnt a lépcső mögött.
Eli elmosta bögréket, majd felsietett az emeltre. Pizsamáját felváltotta egy melegítő-nadrágra és egy szakadt pólóra.
A tükörben egy átlagos emberi lényt látott. Egy fiút, aki kirándulni indul az apjával. Eli elmosolyodott a gondolatra, hiszen tudta, hogy ennél sokkal többről van szó. Eltűnődve nézte magát. Félt, hogy mai nap után már nem ez a fiú fog rá visszanézni, hiszen aznap minden meg fog változni. Valami véget fog érni, hogy valami új kezdődhessen. A változás hatalmas groteszk árnyéka vállára tette a kezét. Mosolygott, bár ezt senki sem láthatta, ahogy azt sem, hogy min: veszélyen vagy biztonságon.
Adam aggódva szemlélte az északi horizontot, ahol egy vékony sarlóban sötét felhők gyülekeztek. Rossz előérzete volt, de azt egy pillanat alatt elhessegette. A vihar csak késő délutánra fogja elérni a várost. Addig bőven van idejük.
Eli bezárta az ajtót, majd a kocsihoz sietett és beszállt.
- Indulhatunk? – tudakolta Adam.
- Részemről igen!
Az autó motorja felhördült, majd a férfi kitolatott a felhajtóról és fél perccel később már maguk mögött hagyták az utcát.
- Hová megyünk? – kérdezte izgatottan Eli.
- A város mellet van egy mező – tájékoztatta a férfi. – Az elég nagy és elhagyatott ah-hoz, hogy ott nyugodtan gyakoroljunk.
- Fényes nappal egy mezőn? – visszhangozta megrökönyödve a fiú.
- Tettem néhány óvintézkedést, ne aggódj!
- Például?
Adam felsóhajtott.
- Kitettem a földút elejére és végére egy magánterület táblát – magyarázta. – Ez nem mindenkit tart vissza, de reménykedek a legjobbakban. Plusz tegnap voltam egy két reptéren és a megfelelő embereket manipulálva elértem, hogy a mai nap lezárják a légteret a város fe-lett.
Eli úgy döntött inkább nem kérdez többet. Fogalma sem volt már mit gondoljon Adamről. Csendes némaságba burkolózva nézett ki az ablakon. Csakhamar kiértek a városból és néhány kilométer után Adam rátért egy gazzal benőtt dűlőútra.
A mező hatalmas és kietlen volt. A város melletti erdő az északi pereménél ért véget. Nem jöttek messzire, mégis úgy tűnt erre még a madár sem jár.
Adam lefékezte az autót.
- Megjöttünk! – mondta, majd kiszállt.
Eli követte a példáját. Bevárta Adamet, aki megkerülve a járművet mellé lépett, majd együtt indultak a mező közepe felé.
- Itt jó lesz – nézett körbe a férfi. – Ma két dolgot szeretnék gyakorolni veled. Első feladat…
Eli nem akart hinni a szemének. Adam körül a fűszálak gyűrűkben hajoltak meg, mi-kor a férfi elrugaszkodott és eltűnt a fiú mellől. A gravitáció mintha megszűnt volna a számára. Sebesen haladt az ég robosztus kupolája felé, mígnem el nem nyelte a magasban magányosan úszkáló bárányfelhők egyike. Adam amilyen hirtelen eltűnt, olyan hirtelen termett újra Eli mellett.
- Na, mit szólsz?
A fiú tátott szájjal bámult a férfira. Nem akart hinni a szemének. Míg tudatalatti énje ujjongott és epekedve várta, hogy végrehajtsa a mutatványt, addig tudatos énje egyre csak azt üvöltötte, hogy ez lehetetlen és ilyen nem történhet meg.
- A lényeg – mondta kissé zihálva Adam –, tartsd üresen a fejed és csak a célra koncentrálj! Ahogy megbeszéltük.
Eli lehunyta a szemét. Próbált eleget tenni a férfi utasításának és a célra koncentrálni
Ugrott.
Semmi.
Újra erőt vett magán és elrugaszkodott.
Ismét semmi.
Ártatlan emberi mutatványa mély sóhajt csalt elő belőle. Tudta, hogy lehetetlen. Mit várt tőle Adam? Olyan valószínűtlen ez az egész.
- Nézz fel az égre! – utasította mentora. – Szemelj ki magadnak egy felhőt és azt próbáld elkapni. Ne gondolj semmi másra, csak arra, hogy felérj odáig. Ne az járjon a fejedben, hogy ez lehetetlen! Képes vagy rá! Higgy magadban!
- Adam – nyögte keservesen egy újabb ugrás után –, ez nevetséges!
- Nem az! – csattant fel a férfi. – A tulajdon két szemeddel láttad, hogy meg lehet csinálni. Gyerünk! Menni fog!
Eli mögött meggyűrődött a talaj. Arcába erős, hideg szél csapott, mely a haját is összeborzolta. Egyre magasabbra emelkedett. Alig néhány másodperc alatt elérte a felhők alját. Óvatosan kinyitotta, addig szorosan lezárt szemét. A lélegzete is elállt az elé táruló színes tértől. Látta a várost, a mezőket és a környező kis falvakat. Minden olyan apró volt. Odalent, mit holmi zöld tenger, lágyan hullámzott a mező. Néhány pillanatig, csak lebegett és semmi más nem fér a fejébe, csak a szívmelengetően gyönyörű táj. A káprázatos látvány. A panoráma annyira lenyűgözte, hogy észre sem vette, amikor zuhanni kezdett. A mező egyre közelebb került hozzá, vagy inkább ő a mezőhöz?
Bepánikolt.
Üvöltve, kapálózva közeledett az elkerülhetetlen felé.
Eli teste hatalmas krátert robbantott a talajba. A felszálló porfelhőtől Adam nem látott semmit.
- Eli! – üvöltötte ijedten, miközben utat tört magának a homoktengerben. – Eli, mondj valamit!
A fiú összeroncsolódott lábakkal feküdt a mélyedés közepén. Körülötte vérben úszott a talaj, csontjai szilánkosra törtek, melyek átszakítva a hús és bőr védelmét, fehéren meredtek a külvilágra. Fájdalmas grimasszal szorongatta használhatatlanná vált végtagjait. Adam sietve letérdelt mellé.
- Szorítsd össze a fogaid!
A férfi megragadta a fiú jobb, majd bal lábát és amennyire tudta egyesével kiegyenesítette azokat. Eli keservesen felüvöltött, szeme előtt elmosódott Adam borostás arca. A fájdalomtól zsongott az agya és úgy érezte menten elájul.
- Változz át! – hallotta Adam tompa hangját.
Eli laposakat pislogva ránézett a férfira. Testén gyenge remegés futott végig. Adam lassan talpra segítette a törékeny, három méter magas lényt. A barnás porfal körülöttük lassan áttetszővé vált, majd teljesen eltűnt.
A lény sebei rohamosan gyógyultak. A fájdalom enyhült, majd teljesen megszűnt. Mi-re kiértek a kráterből Eli újra emberi alakjában állt Adam mellett.
- Fölösleges volt pánikba esned! – mondta egykedvűen a férfi, miközben kinyújtotta jobb kezét. Előttük a föld megremegett, majd a szétrobbant földhalom lassan megemelkedett és megtöltötte a krátert. – Fő a nyugalom! De ettől függetlenül szép ugrás volt. Elsőre nem is volt rossz.
Eli elmosolyodott.
- Hihetetlen érzés volt – ujjongta.
Adam vállára tette a kezét.
- Ezt ma még megpróbáljuk, de most még egy dolgot szeretném, hogy megpróbálj! Hoztam néhány labdát. Szeretném, hogy azelőtt visszahozd őket, mielőtt leérnének a földre.
- A futás jól megy – vont vállat a fiú.
- Meglátjuk!
Adam elmosolyodott, majd elhajította a zsebéből elővett ökölnyi méretű méregzöld labdát. Az apró tárgy durván hasította át a légteret, hogy aztán valahol több száz méterrel odébb eltűnjön a fűben.
- Ezt nem mondod komolyan! – nyögte megkövülten Eli.
- A szisztéma ugyan az, mintha ugranál! – intette le a férfi. – Üres fej és koncentrálj a labdára! Nos, ezt hozd vissza!
Egy újabb labda suhant el az erdő keskeny pereme felé, de ezúttal Elivel a nyomában.
Az ég szürkés árnyalattal burkolta be a város melletti mezőt és csakhamar elért a városka fölé is. A nap olyan váratlanul tűnt el, hogy az emberek hirtelen észre sem vették. Celia lecsukta laptopja monitorját, majd felvette az asztaláról Eli levelét. Nem olvasta még el. Félt a tartalmától. Félt az elutasítástól.
Lassan, a levéllel a kezében kiment a szobája erkélyére. Fel sem tűnt neki a felé közeledő nyomasztó homály. Felnyitotta, majd olvasni kezdte. Szemébe lassan könnyek gyűltek. Fájtak neki Eli szavai és úgy érezte, mintha minden apró fekete betű az ellensége lenne.
Mikor a végére ért hangosan felzokogott. Egyedül maradt. Két napja nem beszélt anyjával és most már Elivel sem fog. Lassan csúszott ki ujjai közül a fiú levele. A szél lágyan belekapott a papírlapba, majd letette a hátsó kertben a fűre.
Celia egyre csak zokogott. Nem érdekelte a hirtelen ráboruló sötétség és figyelmen kívül hagyta a kövér esőcseppeket is. Legszívesebben lerohant volna Emliyhez. Át akarta ölelni és elsírni neki minden bánatát. Beszélni szeretett volna neki Eliről és az érzéseiről, de nem lehetett. Kevélységben és makacsságban az anyjára ütött. Celia úgy érezte ezúttal neki van igaza és biztos volt benne, hogy nem téved Elivel kapcsolatban.
Elázva, kisírt szemmel ment vissza a szobájába. Bezárta az erkélyajtót, majd lesütött szemmel lement a földszintre.
- Anya? – kiáltotta a nappali sötétségébe. – Anya?
Sehol senki. Celia kinézett a viharba hátha meglátja valamerre Emily esernyőjét. Nem tudta, miért, de olyan érzése támadt a kinti homály láttán, hogy édesanyját soha többé nem fogja viszont látni. Gyorsan elhessegette ezt a morbid gondolatszikrát, majd leült a nappaliban.
Billerg egyik legeldugottabb sikátorába már alig szűrődött be némi fény. A komor fellegek hozta sötétség elzárta az égi ragyogás minden formáját és megfojtotta az utcalámpák sárgás derengését is. A lény, mely eddig a város alatti csatornarendszerben pihent, kidugta sebhelyes fejét a külvilágra. Fehér, mandula alakú szeme szinte világított a sötétségben. Nesztelenül mászott elő rejtekhelyéről. Halk morgással köszöntötte az őt körülölelő sötétséget és a magasban kavargó esőfelhőket.
Lassan siklott előre a keskeny sikátorban. Hosszú idő óta már csak egyetlen célja volt: táplálékot keresni. A madarak, macskák, kutyák túl aprók voltak számára. Valami nagyobb dologra vágyott, amivel hosszú távra csillapíthatja éhségét: egy emberre.
Vért és húst akart a fogai között érezni és ebben semmi és senki nem akadályozhatta volna meg.
Emily Stoner lelkiismeret furdalással a szívében indult hazafelé a munkából. Nem szeretett haragban lenni a lányával, mint ahogy senki mással sem. Szapora léptekkel haladt az utcán, miközben magában eltervezte, miképpen fog bocsánatot kérni Celiától. Úgy belemerült a gondolataiba, hogy fel sem tűnt neki, milyen sötétté is vált körülötte a világ. Aggódva nézett körbe. Bár tudta, hogy a csendes kisváros utcái biztonságosak, most mégis minden árnytól megrettent.
- Ez butaság! – motyogta maga elé, mikor megállt az egyik utcalámpa alatt, hogy megkeresse lakáskulcsát. – Már nem vagy kislány Emily!
Már csak egy rövid sétány választotta el az otthonától. A nő rendezte gondolatait és határozott léptekkel indult tovább. Elcsendesítette a lelkében vadul csengő vészharagot, mely kétségbeesetten próbálta tudatni vele, hogy valami veszély közeleg.
Az előtte vibráló utcalámpa üvege egy hatalmas csattanás kíséretében robbant szilánkokra. Emilyben meghűlt a vér. Lassan körbetekintett, de nem látott semmit. Egyel előrébb egy újabb lámpa robbant szét, majd még egy. Semmi sem várta most már elől csak szurokfekete sötétség.
- Hahó? – kiáltotta zaklatottan. – Van ott valaki?
A kérdés tompán visszhangzott az utca némaságában, majd a sötétség mélyéről öblös csámcsogás hangzott fel. Kisvártatva az Emily mögött álló utcalámpa búrája is szétrobbant. A benne égő körte utolsó villanását mohón nyelte el a sötétség. Újabb két robbanás hangzott fel és ezt követően az utca végleg elsötétült. Emily lelkét elöntötte a félelem. Remegve állt a sötétségben. Legszívesebben sikoltott volna, de nem bírt. Hangszálait megbénította a félelem.
Érezte, hogy valami mozog az utcában. Hallotta a neszezését és a morgását. Sejtette, hogy valami hatalmas és vérszomjas bestia ólálkodik körülötte. Ahogy szeme kezdett hozzá-szokni a sötétséghez közvetlenül előtte egy fehér, mandulaalakú szempár rajzolódott ki. A nő tompuló aggyal és növekvő rémülettel látta be a tényt, aminek eddig még a gondolatát is el-hessegette, hogy eljött érte a vég. Ott állt szemtől szembe a végzettel és úgy látta, mintha a világító szempár alatti széles száj, mosolyra húzódott volna. A halál kárörvendően a szemébe röhögött és támadott.
Emily kétségbeesett sikoltását elnyomta a magasban felhangzó égzengés. A morg hatalmas karmaival könnyedén a földre terítette a törékeny embert. A nő érezte az arcán nyíló három hosszúkás sebből előbuggyanó vér fémes illatát. A lény pengeéles fogai belemélyedtek a lábába. Velőtrázó sikoly közepette vágódott hasra és tíz körmét a betonba vájva próbált ellenállni a bestiának, mely egy sötét sikátor felé húzta.
Egy jó rúgással sikerült eltalálnia szemét. A szorítás engedett. Emily egy újabb rúgás-sal próbálkozott. A morg állkapcsának vad szorítása teljesen megszűnt. Még fektében hátra-nézett, de a bestiának nyoma sem volt. Zokogva állt fel, megkapaszkodva egy villanyoszlop-ban. Szeme már kezdett hozzászokni a sűrű sötétséghez, de még így is csak elmosódott, ho-mályos alakzatokat látott mindenfele.
Az első esőcseppekkel érkezett meg az újabb támadás. A morg farka vagy három mé-terre taszította el Emilyt a villanyoszloptól. Lassan oldalra fordult a betonon. Émelygett és fájt minden porcikája. Óvatosan feltérdelt. Az utca csöndben ázott az őszi esőben. Sehol sem mozdult semmi. Emily szíve vadul kalapalt. Egy kisebb szédülés következtében egy nagy adag véres hányadékot öklendezett maga elé az aszfaltra.
- Istenem! – suttogta. – Segíts!
Néhány pillanatig semmi sem történt, majd a nő érezte, hogy valami megragadja a jobb karját. Erős rántást érzett. A morg úgy rázta akár egy rongybabát. Végül Emily egy öles tölgyfának csapódott és néma sikoly kíséretében tudatosult benne, hogy hiányzik a karja.
A sebből lüktető mélyvörös vér egyre jobban felingerelte a fenevadat. Lassan az áldozata mellé kúszott és elégetett morgással kezdte nyalogatni a véres csonkot. Emily erőtlenül a lény felé kapott, de az tudomást sem vett róla. A nő újra próbálkozott. A morg végül megelégelte a nő hadonászását és felé csapott. Emily arcán most már foszlányokban lógott a hús. A morg megragadta a bal karját és húzni kezdte a nappali menedékhelye irányába.
Ha valaki az utcában kinézett volna az ablakon, ez első felvillanó villám fényében látta volna a téglafalnak csapódó testet, mely vörös csíkot húzva a ház falára csúszott le a földre.
Amikor néhány kilométerrel odébb egy sikátor mellett, egy elgyengült nő kétség-beesetten várta a csodát egy villanyoszlop mellől, egy fiú hatalmas lendülettel vágódott egy kietlen szántóföld közepébe. Eli földet köpve állt fel az általa robbantott kráter közepéből. Odafent egy kétágú villám hasította három részre az eget.
- Szállj be a kocsiba! – mondta elismerő hangon Adam. – Mára végeztünk! Elégedett vagyok! A krátert, majd én elrendezem.
Eli sajgó tagokkal tett eleget Adam felszólításának. Fáradt pillantásokkal nézte végig, ahogy a férfi egyetlen mozdulattal elrendezi a talajt, majd elindul az autó felé.
- Nem hittem volna, hogy ma ennyire kiteszel magadért! – veregette meg Adam a fiú vállát, mikor beszállt mellé. – Ha így haladsz nem fog sok kelleni hozzá, hogy minden gond nélkül használd az erőd.
- Ez remek hír! – sóhajtotta kimerülten Eli. – Bár én, úgy éreztem a bénázáson kívül semmit sem csináltam.
- Túl sokat vársz el magadtól – monda csendesen Adam, miközben beindította a motort. – Nagyon szépen teljesítettél a mai nap. Felülmúltad minden várakozásom.
Az autó lassan döcögve haladt a földúton, mígnem Adam egy éles jobbkanyarral kihajtott a Billerg felé vezető főútra. Már a város határában jártak, mikor hatalmas esőcseppek kezdték verni az autó szélvédőjét.
- Azt hiszem, a holnapi edzésnek búcsút mondhatunk – mondta csalódottan Adam, majd behajtott egy keskeny utcában, ahol teljes sötétség uralkodott.
- Részemről nem is bánom – vont vállat Eli. – Fáj mindenem.
Egyhangúan nézett ki az ablakon. A mindent felemésztő sötétségtől nem látott semmit. A következő villám aranyszínnel ragyogta be a várost. Abban a néhány másodpercben, míg az égi csoda tartott Eli láthatta volna az eldugott kis zsákutcában zajló félelmetes vérfürdőt. Csakhogy a villám túl későn ragyogott fel és ők már az utca végén hajtottak, teljes tudatlanságban.
A morg felkapta a fejét az autó morgó hangjára és összeszűkült szemekkel követte a sötétben elhaladó két fényszórót. Éles fogairól hatalmas cseppekben folyt le a bíborszínű vér. A testet, melyet behurcolt magával teljesen eltüntette. Jóllakottan nyalogatta az alvadó vért a fölé magasodó téglafalról. Az eső egyre jobban zuhogott. A lény végül egy elégedett morgás kíséretében visszahúzódott a csatornába. A fenti világot halvány víztükör borította, mely el-mosott mindent.
Elsimította a frissen hantolt földkupacokat a város melletti mezőn, cseppfolyóssá tette a tintát egy búcsúlevélen és tisztára mosta egy brutális gyilkosság színhelyét.