Kilencedik fejezet - Kardinális változó

Eli úgy érezte, mintha közvetlenül a füle mellett robbantottak volna. Éles csengést hallott csak Adam utolsó szavai után. Távolinak érezte magát. Kívülről látta, ahogy mocskosan, szakadt ruhában térdel a férfi előtt. Szeme üvegesen csillogott, szólni egyáltalán nem bírt. Körülötte mintha elolvadt volna világ. Mintha minden füsté robbant volna szét. Egyedül volt. Nem tudta mitől kellene jobban félnie, hogy elveszíti Celiát vagy, hogy az, amit iránta érez, az a fajta kapocs, az a mérhetetlen szeretet, amiről az imént Adam beszélt.
A kötődés, mely számára egyenlő a véggel.
A szerelem, mely őt emberré teszi.
Adam a hóna alá nyúlt és felsegítette a földről.
- Jól vagy? – kérdezte csendesen. Néhány pillanattal korábbi dühének már nyoma sem volt. – Sápadt vagy. Baj van?
- Hogy baj van-e? – tudakolta egy hitetlenkedő vigyorral az arcán a fiú. – Mit titkolsz még előttem? Mit nem mondtál még el?
Adam nem szólt csak átható tekintettel nézte a fiút. Eli egy ideig tűrte a férfi pillantá-sát, majd a némaságot megelégelve megkerülte az autót és egy szemvillanás alatt eltűnt a me-zőről.
- Sok mindent! – motyogta maga elé Adam. – Miért nem érted, hogy csak téged akar-lak védeni? Mindennek megvan a maga ideje. Eli, bocsáss meg!
Eli csak futott. Úgy, ahogy még eddig soha. Először a fák, majd a házak álltak neki át-hatolhatatlan falat az őrült tempóban. Futott és nem törődött senkivel és semmivel. Menekülni akart.
Menekülni az érzései elől.
A magánytól.
Őrült csattanással vágta be maga mögött az ajtót és egyenesen a szobájába ment. Fel alá mászkált a szobájában, közben a haját tépte. Ez lenne a vége? Valóban semmi más köze nem lehet az emberekhez, mit egy „Jó napot!” az utcán. Nem érezhet? Nem kötődhet? Eddig másképpen nézett a küldetésére. Eddig más megközelítésben látta a sorsát. Most helyére ke-rült minden.
Csak azért van itt, hogy megóvja ezt a világot.
Sem Celia, sem Adam, sem pedig ő maga nem számított. Ebben a helyzetben nincse-nek egyének. Nincsenek érzelmek. Nincs semmi más, csak a küldetése, amit kapott.
A laptopján, amit bekapcsolva hagyott egy aprócska boríték villogott.

Üzenet: Skygirl

Alien, átjössz hozzám?

- Ez valami ostoba vicc? – kiáltotta a gépnek.
Úgy érezte csúfot űz vele az egész univerzum. Maga a sors röhögi képen ezzel az üze-nettel. Hogy mondhatna el bármit Celiának? Kell egyáltalán mondani valamit?
Lecsukta a laptop tetejét és kiült az ablakpárkányára. Minden porcikája sajgott, bele-értve a lelkét is. Minden, amiért úgy érezte küzdenie kell, semmis lett. Eltűnt.
Nem maradt cél.
Nem maradt ok.
Egy döntés alapján kell élnie. Egy olyan döntés alapján, amit helyette, a véleménye és beleegyezése nélkül hoztak meg mások. Mit kellene tennie? Ki tudna jó döntést hozni, vagy tanácsot adni neki? Most jött el a pillanat, mikor már tudta, hogy a szép emlékekből csak eny-nyi járt neki. Annyi, mennyit eddig megszerzett. Ezekből kell táplálkoznia a jövőben.
Kimerülten terült el ágyában. Semmi mást nem akart csak aludni. Néhány órára elfe-lejteni mindent. Eltűnni egy olyan helyre, ahol nem bánthatja senki.
Az ég horizontján kék napnak kellett volna felkelnie. A levegőnek, tisztának és üdítő-nek kellett volna lenni, főleg így eső után – ami mellesleg apró, lila színű pocsolyákat hagyott maga után. A mindig átható, kellemes, lágy melegséggel fénylő égitest most mégis vörösen izzott. Odakint vérfagyasztó hanggal bömböltek a szirénák. Mindenfele fém és kődarabok röpködtek. Az eget most nem a félős, madarakra emlékeztető apró, repkedő lények töltötték meg, hanem súlyos, nehéz, sárgásbarna bombák. A levegő pedig átláthatatlan, fekete mérgező gázokkal volt tele.
A Glaux bolygó haldoklott.
A magas, áttetsző, kékes lény, mely a közeli robbanás hangjára riadt fel álmából, gon-dolkozás nélkül pattant ki az ágyból és a gúla alakú ház főbejáratán át kirohant az utcára. Odakint látványtól hirtelen levegőt sem kapott.
Mindenfele, szerte az égen óriási űrhajók lebegtek és kíméletlenül ontották magból a bombáikat. A főutat törmelékek és halottak borították.
Az éj lepe alatt érkeztek. Váratlanul és néma csendben.
Senki sem számított rájuk.
A bolygón élőknek nem volt hova menekülniük.
A házból egy asszony – legalábbis az elveszett kis lény annak látta – rohant ki érte. Megragadta a csuklóját és húzni kezdte. Hatalmas csattanással vágódott be mögöttük az ajtó. A nő letérdelt elé és magával szembe fordította a fiút.
- Biztonságban leszel! – suttogta. – Elrejtelek!
Fütyülő hang szakította keresztül a levegőt, majd egy robbanás kíséretében betörtek az ablakok és mindent elborított a fény és a tűz.
Eli sikoltott volna, ha lett volna rá esélye, de egy súlyos kéz egy maszkot tartott a szája elé. Csak kapálózott és a pánik egyre jobban eluralkodott rajta.
- Csillapodj! – parancsot rá egy mély, rekedtes hang. – Nincs semmi baj!
Eli lassan felismerte a hang tulajdonosát: Adam volt. Ő maga a saját valójában, félig lelógva az ágyáról feküdt a férfi ölében, aki láthatólag már jó ideje próbálta felébreszteni. Eltolta a kezét, majd felült. Remegés futott végig a testén. Emberként zihálva, könnyeivel küszködve ült, arcát kezébe temette.
- Csak egy álom volt – csitította a férfi. – Egy rossz álom. Nincs mitől félned!
A fiú összerezzent, mikor Adam a hátára tette a kezét.
- Láttam őt – mondta könnyeit törölgetve Eli. – Láttam az anyám!
Ahogy teltek a percek Eli ébredése óta, úgy szép lassan kezdett az álomnak minden apró részlete eltűnni az emlékezetéből. Végül már semmi sem maradt meg benne, csak egy kedves, idős arc. Egy ráncos háromszögletű fejforma, hatalmas fekete szemekkel, melyekben mintha csillagok ragyogtak volna.
Adam megpróbálta kifaggatni az álom részleteiről de Eli már semmit sem bírt felidéz-ni édesanyja arcán kívül. Végül feladta a meddő próbálkozást és lement a földszintre kávét főzni. Legszívesebben belenézett volna a fiú fejébe. Látni akarta még egyszer a hazáját. A világot, melyben felnőtt, mely visszavárta.
Nem is sejtette, mi várt volna rá, ha belepiszkál a fiú emlékeibe.
Eli sietve lezuhanyozott és összeszedte az iskolai holmiait. Mihamarabb bent akart lenni. Túl sok volt neki az elmúlt néhány nap. Ha eddig nem is, most már tényleg elment vol-na erről a bolygóról, amit valaki lehetőséget kínál neki.
A gyilkosság, a feltevés, hogy a morg már a városban van, a tény, hogy semmi esetre sem kerülhet közel Celiához és most már az álom is teljesen kimerítették. Kifacsart rongynak érezte magát. Egy váznak, mibe csak hálni jár a lélek.
Ahogy beért az iskolába látta, hogy ezzel nincs egyedül. Celia árnyékként mozgott a tömegben és még a szokottnál is esetlenebbnek tűnt. A diákok csaknem észre sem vették. Ők túlléptek a tragédián. Celia újra átlagos volt.
Eli hirtelen elhatározásból cselekedett. Félre lökött mindenkit az útból, majd mikor el-érte a lányt megragadta a jobb karját és utat törve maga előtt húzni kezdte egészen addig, míg be nem értek Mr McSeller termébe.
- Köszi! – mondta csendesen kipirultan a lány.
Eli gyanította, hogy még a temetőben lezajlott beszélgetésük hozta zavarba. Tetszett neki Celia. Jobban bárkinél. Most ahogy ott állt előtte mézszőke haját két copfba fonva, piros arccal, egyszerű mélykék ruhájában olyan volt, mint egy óvódás kislány, aki éppen valami rosszat csinált. Eli, ahogy jobban belegondolt csinált is. A lehető legrosszabb dolgot tette: Ellopta a szívét.
- Nincs mit! – mondta félénk mosollyal a fiú. – Mellém ülsz?
Celia bólintott, majd célba vette a leghátsó padot. Az ablak felöli részen ült le. Táská-ját az ablakpárkányra tette, majd eltűnődve szemlélni kezdte a külvilágot.
Eli leült a lány mellé. Sietve előpakolta könyveit, majd úgy tett, mint akit roppantul leköt, hogy átnézze a házi feladatát. Mr McSeller az óra elején összeszedte a diákoktól az ott-honra kiadott munkákat, majd belekezdett egy új anyagba. A diákok úgy csüngtek minden szaván, mint érett gyümölcsök a fán. Az tananyag és a tanár magyarázata csupán két diák fi-gyelmét nem keltette fel. Celia rendületlenül a kinti világot szemlélte nyitott tankönyve fölött, Eli pedig az Adamtől hallottakon elmélkedett. Fel sem tűnt nekik, hogy kezük csaknem ösz-szeér. Celia jobb keze az asztal közepén feküd. Bal kezével az állát támasztotta. Elinek pedig a bal karja feküdt az asztalon. Jobb kezével egyhangúan másolta a táblára felírt képleteket.
Az óra vége felé már csak milliméterek választották el a két fiatal kezét, de a csengő közbeszólt. Eli s Celia mintha révületből ébredt volna. Összerezzentek, majd sietve összepa-kolták a holmiaikat. Eli kivett a füzetlapjai közül néhány lapot és egy indigót, majd a lapokat Celia felé nyújtott.
- Nem jegyzeteltél – mondta egy féloldalas mosoly kíséretében. – Nem kellene lema-radnod.
- Köszönöm!
Celia átvette a jegyzeteket és hitetlenkedve nézett fel a nála sokkal magasabb fiúra. Most vette csak észre Eli mennyire megváltozott, vagy inkább csak megerősödött. Válla mintha szélesebbé vált volna és mintha hízott volna. Sokkal robosztusabb lett, de még így is vékony. Hogy nézhet ki így? Hogy lehet még mindig ő, amikor így megváltozott? Eli apró szakállat növesztett az állán és a haját is kisebbre vágatta. Celia úgy érezte, minden porcikája, minden tette, még a pillantása is úgy vonzaná, mint éjszakai bogarat a gyilkos kék fény. Eli külsőleg veszélyesebb lett, de láthatólag megmaradt annak, akibe Celia beleszeretett.
A két fiatal egymás mellett indult ki a teremből. Eli egyenesen előre nézett, így nem vehette észre Celia ámuló pillantását.
- Celia, Eli – Mr McSeller a papírjaiból fel sem pillantva szólt utánuk. – Beszélhet-nénk?
A két fiatal bólintott, majd megvárták, míg minden társuk összepakol és kimegy a te-remből. Eli becsukta az ajtót és Celiával a tanári asztalhoz léptek. Mark abbahagyta papírjai-nak rendezgetését és a fiatalokra pillantott.
- Egyenként – mondta fáradt hangon. – Eli, megvárnád a Celiát a folyosón?
A fiú egyetlen szó nélkül kiment a folyosóra és leült a terem melletti székek egyikére. Mr McSeller a tanári asztal előtti szék felé intett, mikor a terem ajtaja másodjára is becsukó-dott. Celia szorongva ült le a tanárral szemben.
- Celia – kezdte –, először is fogadd őszinte részvétem édesanyáddal kapcsolatban. Másodszor nem kerülte el a figyelmem, hogy a mai órán egyáltalán nem figyeltél. Tisztában vagyok vele, hogy mekkora veszteség ért, de ez nem lehet ok arra, hogy hanyagold a jelent, hogy ne vedd komolyan a jövőt.
Celia bólintott.
- Szeretném, hogy tudd, ha jól esne, valakivel megbeszélni a történteket, én itt vagyok – folytatta Mark. – Nem kell, hogy pszichológushoz járj, ha nem szeretnél, mert igen, hallot-tam róla, hogy elutasítottad a segítséget. Mindazonáltal kell, hogy kibeszéld magadból a dol-got, de csak akkor, ha már készen állsz rá.
Celia újra bólintott. Szemébe könnyek gyűltek. Hallott már, hogy Mark McSeller kivé-teles tanár, aki tényleg odafigyel a diákjaira, de mégsem volt soha bátorsága eddig közeledni felé.
- Köszönöm tanár úr – suttogta elcsukló hangom. – Lehet, szaván fogom fogni.
- Helyes! – mosolyodott el Mark. – Nem sürgetlek Celia, csak tudd, nem másolhatja helyetted mindig Eli az órai anyagot.
- Tudom – bólintott a lány. – Ígérem, összeszedem magam.
Egy villanásnyi időre úgy érezte mindent elmond Marnak, mindent, amit érez, de azon nyomban meg is gondolta magát. Ha anyjára gondolt vagy Elire egyszerűen elszorult a torka. Jól mondta az előbb, majd ha készen áll rá, és még nem áll. Ez nem az a pillant.
- Helyes! – bólintott a férfi – Köszönöm, hogy meghallgattál!
- Ez csak természetes! – pirult el a lány.
- Küld be, kérlek, Elit!
Celia vállara vette a táskáját, majd kisietett a teremből.
Eli megviselt tekintettel nézett fel az ajtón kilépő Celiára. Gépiesen állt fel, kerülte ki a lányt és ment be a terembe. Egyfolytában csak körülötte forogtak a gondolatai, miközben fe-jében visszhanggal üvöltöttek Adam szavai: Ha közel kerülsz hozzá, ha beleszeretsz, ha oda adod magad neki… ember maradsz! Hogy éljen így mellette? Hogy segítsen így neki? Nem a te dolgod! Senkije sem vagy!
- Köszönöm, hogy itt maradtál Eli! – mondta mosolyogva a Mark, mikor a fiú becsuk-ta maga mögött az ajtót. – Foglalj helyet!
Eli leült a tanárral szemben közvetlenül oda, ahol néhány perccel ezelőtt Celia veszte-gelt. Fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle a férfi. Utolsó beszélgetésüket az iskola kezdése-kor egyben az utolsónak is vette.
- Hallgatom Mr McSeller!
Mark, érdeklődő tekintettel vizsgálta Eli arcát. Próbált olvasni a fiú mimikájából, de annak arca rezzenéstelen volt, bár a szemében zavarodottságot látott.
- Mostanában elég sok időt töltesz Celiával – fogott bele a féri. – Tekintve, hogy te is valamilyen szinten elvesztetted az édesanyád, gondolom, van miről beszélnetek. Sajnálattal hallottam, hogy nem csak Celia, de te is elutasítottad a pszichológiai segítséget.
Eli bólintott, bár nem tudta mire szeretne kilyukadni a tanár.
- Neked is csak elszeretném mondani, hogy ha bármikor, bármiről beszélni szeretnél, én itt vagyok. Szívesen meghallgatlak.
- Nincs semmi gond – biccentett a fiú. – Rendben vagyok.
- Eli, csak tudni szeretném, hogy milyen érzéseket kelt benned ez az eset. – próbálko-zott a faggatással Mark. – Az nem vezet jóra, ha a dühödet, a bánatodat magadban tartod.
Eli csodálkozva nézett a tanárra.
- Ne haragudjon Mr McSeller, de nem hiszem, hogy sok köze lenne az édesanyámhoz, vagy úgy általában az életemhez! – fakadt ki a fiú. – Rendben vagyok és csak segíteni akar-tam Celiának. Gondoltam, ha meghallgatom jobban lesz.
- Ez rendes tőled – biccentett a férfi –, de téged meghallgat valaki? Tudsz a problémá-idról valakivel beszélni?
- Nincs semmi problémám, ha lenne, az apám meghallgatna.
Mark elgondolkodva bámulta a tanári asztalon hagyott papírjait. Nem ismerte jól Adam Wergert, pedig közel egyszerre költöztek a városba. Annyit tudott róla, hogy jóravaló, lelkiismeretes ember, aki láthatólag semmit sem ért a gyerekneveléshez. Eli év eleje óta ren-geteget változott. Megerősödött és külseje alapján vadabb is lett. Habár a jegyei kiemelkedőek voltak, Mr McSeller mégis aggódott. Remélte, hogy sikerül valamennyit megtudnia a fiúról, a szüleiről és úgy általában a családi dolgaikról, de csalódnia kellett. Furcsállta, hogy Eli anyja csak úgy, egyik pillanatról a másikra elküldi maga mellől a gyerekét az ország másik csücs-kébe. Furcsállta azt is, hogy eddig Adam egyetlenegy szülői értekezletre sem jött el. Habár nem tudta, hogy milyen a kapcsolat Eli és az apja között, mégis Adamnek látnia kellene, hogy Eli nincs rendben lelkileg.
- Rendben Eli! – szólat meg néhány perces csend után Márk. – Köszönöm, hogy bent maradtál és szántál rám némi időt.
- Szívesen! – nyögte a fiú, akit meglepett a tény, hogy a tanár ilyen könnyen feladta a témát – De azért köszönöm! – tette még, hozzá, majd kiment a teremből.
Mark McSeller hamar rájött, hogy rossz ajtón kopogtat. Eli egy makacs tizenéves, aki ragaszkodok a titkaihoz, még ha azok ártalmatlanok is. Nem is értette, miért próbálkozott meg beszélni a fiúval. Mindenestre a célját elérte. Azzal, hogy nem nyaggatta, hogy elmondta, bármikor, bármilyen problémával fordulhat hozzá, már elültette a bizalom magjait. Most vi-szont egy olyan dolgot kell tennie, amit még eddig soha. Úgy döntött egyik nap felkeresi Adam Wergert.
Celia csillogó szemmel pattant fel a terem melletti székből, mikor Eli kilépett a folyo-sóra. Nem akart egyedül hazamenni, és persze szeretett volna kicsit együtt lenni Eli-al. Hátra-vetett hajjal Eli mellé lépett.
- Nem baj ha egy darabon veled megyek haza? – tudakolta kedves mosollyal az arcán.
A fiú nem viszonozta a mosolyt, de nem is adott elutasító választ a lány kérdésre, így Celia Eli társaságában lépett ki az iskola dupla szárnyú főbejáratán.
- Nem láttalak mostanában – jegyezte mega lány. – Kerülsz engem?
- Nem! – sietett a válasszal Eli. – Egyszerűen sok a dolgom mostanában. Nálunk nem volt ennyire kemény a gimi. Nehéz veletek lépést tartani.
Celiának szent meggyőződése volt, hogy a fiú hazudik neki. Igenis kerüli őt. Megállt a Tölgyfa-sétányt és a Fő utat keresztező sarkon és bánatos tekintettel nézett fel Elire.
- Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad! – fakadt ki a lány. – Egyszer kedves vagy, átjössz, meghallgatsz. Ott maradsz, míg alszom, máskor meg kerülsz. Nem szólsz hozzám és láthatóan beszélni sem akarsz velem. Eli, mi van veled?
Elit meglepte a lány váratlan kitörése. Szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, így becsukta. Fejében ezernyi gondolat cikázott, ahogy Celia szemeibe nézett. Semmi okos gondolat nem jutott eszébe. Semmi olyan, amivel lecsitíthatná Celiát, vagy elterelhetné a gon-dolatait, arról, hogy valóban kerüli őt.
A lány dacos, határozott tekintete szinte röntgenként hatott Elire.
- Celia – szólalt meg végül nagy nehezen Eli –, nem kerüllek. Rosszul látod a dolgo-kat. Szeretek veled lenni.
- Próbálok hinni neked – mondta csendesen Celia –, de a tetteid sokszor annyira az el-lentétét sugallják annak, mint amit állítasz, hogy már fogalmam sincs, mikor mondasz igazat és mikor próbálsz csak nyugattani. Eli, szeretnélek jobban megismerni. Szeretnélek megérte-ni, de ehhez te is kellesz. Bízz meg bennem kérlek!
- Ez már többről szól, mint a bizalom!
Eli arca fájdalmas grimaszba torzult. Eltávolodott a lánytól.
- Nem lehetek a világod része – mondta csendesen. – Sajnálom, ha eddig úgy tűnt le-het bármi is kettőnk között. Illetve, próbáltam úgy rendezni az életem, hogy lehessen köztünk valami, de sajnos ez lehetetlen. Sok mindent nem tudsz rólam. És ezeket a dolgokat nem is mondhatom el, mert biztosan halálra rémülnél. Celia, fontos vagy nekem. Éppen ezért, ha azt mondom, nem lehetsz a közelemben, azt el kell fogadnod. Nem kell bíznod bennem, de hidd el, csak a javadat akarom.
Celia felnevetett. Olyan nevetségesek voltak számára Eli szavai.
- Díler vagy? – kérdezte, mikor újra szóhoz bírt jutni. – Csempész? Gyilkos? Pszicho-pata? Egy szökött elítélt?
A fiú csak a fejét rázta és egyre növekvő aggodalommal nézte Celia egyre növekvő dühét. Szívesen elmondott volna mindent a lánynak, de nem lehetett.
- Tudod mit? – vetette oda végül Celia. – Hagyjuk! Hagyjuk az egészet.
Könnyfátyolos szemmel ment el Eli mellet. Nem nézett hátra. Dühe annyira elvakítot-ta, hogy már az sem érdekelte, ha valamilyen oknál fogva megbántja a fiút. Elege volt. Szeret-te Elit és unta már a fiú hangulatingadozásait. Egyre érett benne az elhatározás, hogy kideríti a titkát. Legyen az akármi.
Eli bánatos tekintettel nézett a lány után. Élt a gyanúperrel, hogy a lány még koránt-sem végzett vele és, hogy valamilyen módon, de még támadásba fog lendülni.
Lassú léptekkel bandukolt haza. Fájt a feje a számtalan megválaszolatlan kérdéstől és a rengeteg új információtól. Pihenni szeretett volna. Úgy érezte most már tényleg jár neki egy szabadnap. Egy olyan csendes és nyugodt nap, mikor mindenki nagy ívben elkerüli és neki sem kell senkire figyelnie önmagán kívül.
A házuk előtt álló postaládából kiömlő újság és szórólaptömeg húzta vissza Eli elka-landozott gondolatait a valóságba. Nem értette Adam miért nem vitte be egész nap a felgyü-lemlett papírhalmot. Sietve felkapkodta a földről a szétszóródott lapokat, majd bement a ház-ba. Ledobta a táskáját az előszobában, majd konyhába ment.
~ KÖZÉRDEKŰ FELSZÓLÍTÁS ~

A Billerg városi rendőrség önkéntesek segítségét kéri a város, illetve a város környéki erdő átkutatásához. A környék átfésülése a nemrégiben történt vérontás miatt szükséges.
Felkérjük a lakosságot, hogy aki tud, jelentkezzen a szervezett kutatáshoz.

Az eseményre: MOST szombaton kerül sor.
Gyülekezés: az erdő szívében lévő tisztáson.
További információ a helyszínen.

Billerg rendőrőrs

A lappal a kezében felsietett az emeletre és benyitott Adam dolgozószobájába. A férfi egy vaskos könyvön aludt. Szemüvege félrecsúszott az arcán. Jegyzetei gyűrötten hevertek körülötte. Laptopján aktiválódott a képernyőkímélő.
- Adam! – rázta meg gyengéden a vállát!
A férfi egy horkantással magához tért. Ijedt tekintettel körbenézett, majd felpattant ültéből.
- Te jó ég! – kiáltotta miközben elkezdte felkapkodni a földről a jegyzeteit. – Hány óra van?
- Negyed öt, azt hiszem. Miért?
Adam egy megkönnyebbült sóhajjal visszaült bőrfotelébe.
- Estefelé lesz egy megbeszélésem az irodában, de akkor még van egy kis időm.
Adam az asztalra tette a jegyzeteket, majd levette a szemüvegét és megtörölte az arcát. Fáradtan nézett fel Elire, aki egy szórólapot nyújtott fel.
- Ez mi? – kérdezte, miközben átvette és olvasni kezdte.
- Azt reméltem te majd megmondod.
Adam közel egy percig emésztgette az olvasottakat, majd visszaadta a lapot Elinek.
- Pontosan mit szeretnél?
- Adam! – csattant fel Eli. Kezdte elveszteni a türelmét a férfi lassúsága miatt. – A morg kint bóklászik valahol. Mindketten tudjuk, hogy az a fenevad ölte meg Mrs Stonert és most egy csapat ember akar bemenni az erdőbe. Mintha csak egy csapat nyulat hagynánk be-menni az oroszlán barlangjába. Ezt nem hagyhatjuk.
- És mit vársz tőlem? – kérdezte összeráncolt homlokkal a férfi.
- Töröld az emlékeiket! Gyújtsd fel az erdőt. Bármit csak tégy valamit! Óvd meg őket!
Adam elmosolyodott. Tetszett neki a fiú dühe. Örült, hogy minden probléma ellenére képes tisztán látni a célt. A célt, amiért ideküldték: hogy megóvja ezt a világot. Nem tudta, hogy csak Celia miatt kéri ezt tőle, vagy valóban megszerette ezt a bolygót és az itt élő emberi fajt, de ez most nem is érdekelte. A védelmüket kérte és ez kezdetnek elég volt.
- Minden éjjel, mióta megtámadott téged a morg körbejárom az erdőt és a várost – mondta csendesen Adam. – Minden éjjel úton vagyok és tüzetesen megvizsgálok mindent, de eddig semmit sem találtam. Van egy halvány sejtésem, hogy a lény elhagyta a város területét. Valószínűleg elment, hogy felkeresse a gazdáját. Ennek fényében többet fogunk gyakorolni. Nem úgy fejlődsz, hogy szeretném. Erősebbnek kell lenned.
- Adam, én mindent megteszek – fakadt ki Eli. Egy pillanatra el is felejtette, miért és ébresztette fel a férfit.
- Tudom! – mosolyodott el Adam. – De sokkal többet kell gyakorolnod. Úgy döntöt-tem, ezentúl nem emberi alakban fogod végrehajtani a mentális feladatokat. Talán úgy haté-konyabban fogod használni az erőd.
Eli bólintott.
- Ami pedig még, a kutatást illeti, ne aggódj! Az emberek biztonságban vannak. A hétvégén nyugodtan gyakorolhatunk mi is. A rendőrkapitány szigorúan csak a városra és az erdő peremére korlátozza majd a keresést. Erről gondoskodtam. Szóval ne aggódj, a morgtól mindenki biztonságban lesz.
Szombat reggel közel harminc ember gyűlt össze a kis erdei tisztáson, hol néhány hó-nappal ezelőtt még a diákok ünnepelték az új tanévet. Szinte kivétel nélkül mindenki egy bög-re kávét szorongatott és nagyokat ásítva várták a rendőrkapitány utasításait.
- Emberek! – szólalt meg mély hangon a főkapitány. Szájából egy félig elszívott cigi lógott ki. Celia úgy látta, mintha a férfi szeme homályos lenne, de meggyőzte magát, hogy csak az álmosság miatt képzelődik. – Húsz ember Henrik Horly vezetésével a várost fogja átkutatni. A maradék tíz velem marad és az erdő külső gyűrűjét fogja átfésülni. Amit kere-sünk, könnyen meglehet egy veszett farkas, róka, kutya, egyszóval valami nagytestű állat. Leginkább erre gyanakszunk. Bárki bármilyen állatot lát, ami furán viselkedik, az tartsa meg a tisztes távolságot és azonnal jelentse. Mindenki tartsa bekapcsolva a rádiótelefont és keze ügyébe a sokkolót. Ami még fontos. Hogy párokba fogunk menni. Egyszóval, mindenki kerít-sen magának egy párt és akkor tíz embert kérek hozzám!
A főkapitány végszavát követően hatalmas mozgolódás támadt. Celia is elvergődött az egyik rendőrhöz, aki a sokkolókat osztogatta és megmutatta a szerkezet használatát, majd sorba állt egy másiknál, aki a rádiótelefont osztogatta. Mikor minden felszerelést beszerzett elindult megkeresni Carolt. Néhány lépés után meg is látta barátnőjét, aki egy csapat lány között vihorászott. Celia döbbenten látta, hogy legjobb barátnőjét Sarah és a kis barátnői zár-ják gyűrűbe.
- Sziasztok! – szólat meg Sarah háta mögött.
Sarah egy felsőbbrendűségi pillantással fordult meg. Úgy nézett Celiára, mintha egy darab folt lenne a kedvenc ruháján.
- Mit akarsz? – kérdezte unottan.
- Igazából tőled semmit – vetette oda a lány. – Carolt akartam megkérdezni, hogy lesz-e a párom.
- Kötve hiszem! – vihogott fel Sarah. – Carollal pont párban vagyunk. – Ő velünk jön a városba.
- Ezt ne te döntsd el! – sziszegte Celia. – Jössz Carol?
A lány csak lesütötte a szemét. Ezzel Celia meg is kapta a választ a kérdésére. Úgy érezte legjobb barátnője, a lány, akire eddig mindig számíthatott kegyetlenül elárulta. Vadul dobogó szívvel és keserű dühvel hagyta maga mögött a vihogó lánycsapatot és indult el a fő-kapitány felé.
- Lehetek a párod? – kérdezte egy félős monoton hang, mikor odaért az erdő széléhez.
Patrick elveszett tekintettel, egy hatalmas monstrumként emelkedett a lány felé. Póló-ját, majd szétszakították az izmai és láthatólag nagyon lelkes volt, hogy hozzá mert szólni egy lányhoz. Celia végignézett a fiún és egy szempillantással megállapította, hogy a fiú szülei vakok lehetnek, ha ilyen kis ruhákba gyömöszölik bele mamut méretű fiukat.
- Biztos vagy benne? – kérdezte hitetlenkedve Celia. – Te elvileg szóba sem állhatsz velem. Hol hagytad Dereket?
- Otthon alszik – motyogta a fiú. – A tegnapi edzés, azt mondta nagyon kifárasztotta.
- Képzelem mennyire – sóhajtott fel gúnyosan a lány. – Na jó, gyere!
Tíz perccel később a főkapitány jelzésére egyszerre indultak be az erdőbe. Patrick fé-lénken menetelt Celia mellet. A lány nem sejtette, hogy micsoda vihar tombol a fiú lelkében. Habár a szigorúan leszögezték mindenkinek, hogy az erdő peremén maradjanak, ők mégis egyre beljebb merészkedtek. Patrick hosszas lelki küzdelem árán végül rászánta magát, hogy újra Celiához szóljon. Rádiókészülékét kikapcsolta. Nem akarta megkockáztatni, hogy márki is meghallja, amit mondani akar. Különösen akkor, ha a lány visszautasítja. Nem akart úgy kimenni az erdőből, hogy esetlegesen mindenki rajta röhögjön.
- Celia – kezdte lassan -, szeretnék elmondani neked valamit!
Celia megtorpant. Régebben, még az általános iskolában hallott olyan pletykákat, hogy Patrick szerelmes belé. Lehet, hogy a fiú érzései eddig kitartottak? Lehet, ezt akarja el-mondani? Ezért akart vele lenni egy párban?
- Szavad ne feledd! – intette le a fiút. – Pisilnem kell! Azonnal jövök!
Celia bevette magát a fák közé. Patrick meglepetten bámult utána, de végül is örült, hogy a lány hagyott neki egy kis haladékot, hogy összeszedje minden bátorságát. Percek tel-tek el és a csend egyre csak mélyült a fiú körül.
- Celia? – kiáltotta. – Itt vagy?
Ág reccsent nem messze tőle. A fiú lelkében felderengett egy különösen valóságos érzés mely egyre jobban magával ragadta. Nem egyszerűen félt, rettegett, de igyekezett elal-tatni az érzést. Ez Billerg. Ismeri a várost, az erdőt, nincs itt semmit. Biztosan csak Derek jött utána, hogy szórakozzon. Celiára nem is gondolt. Tudta, hogy a lány nem űzne vele ilyen ol-csó tréfát.
- Celia? – kiáltotta újra.
Újabb ág reccsent, ezúttal közelebbről. Tett néhány lépést előre.
- Derek? – motyogta. – Te vagy, haver? Ne szórakozz!
A reccsenés távoldott, egyre beljebb csalva a fiút az erdőben.
- Derek! – kiáltotta a fiú vagy félórányi gyaloglás után. – Öreg, ne szórakozz! Nem vagy vicces. Nagydolog, beszéltem Celiával, most ezért rágtál így be?
Semmi válasz nem jött, kivéve az egyre távolodó reccsenéseket. Patrick idegesen téb-lábolt, majd még beljebb hatolt az erdőben.
- Kitekerem a nyakad, ha a kezem közé kerülsz! – sziszegte a hang irányába.
Újabb fél óra gyaloglás után fáradtan állt meg egy vastagabb törzsű fa mellett. Csak akkor látta mennyire elkeveredett az erdőben, mikor felnézve már a kék eget sem látta a fák sűrű koronájától. A homály baljósan fogta körbe. Feltűnt neki, hogy már percek óta nem hall-ja a recsegéseket, helyette egy nyöszörgő hangra lett figyelmes. Óvatosan kinézett a fa öles törzse mögül. Nem messze tőle egy kidőlt fa alá ásott gödörben valami vergődve nyöszörgött. Meghűlt az ereiben a vér. Lassan kilépett a fa árnyékából és elindult a lény felé.
Emberforma volt, de mégis más. Teste görnyedt volt, a csontjai itt-ott kiálltak a testé-ből. Bőr egyáltalán nem volt rajta. Az élő véres hús Patrickba fojtott egy üvöltést. Csak né-mán állt a lény fölött és megkövülte bámulta. A rémülettől teljesen megfagyott. Arra gondolt, hogy talán ezt is az a valami művelte, ami megölte Mrs Stonert. Nem volt biztos benne és nem is akarta megtudni.
Mire elindult volna a lény szembefordult vele.
Patrick egy hatalmasat üvöltött, majd hanyatt esett. Elbotlott a saját lábában. Ott volt egyedül egy aprócska mohával benőtt tisztáson, valahol az erdő legmélyebb pontján és innen nem tudott hova menekülni. Sem a látványtól, sem az érzéstől, hogy innen soha többé nem fog elmenni.
A gödörben fekvő lénynek az arca félig hiányzott. Koponyája eldeformálódott volt és jobb – egyetlen meglévő szeme – teljes mértékben, vérben úszott. Patrick gyanította, hogy nem lát semmit. Csendesen szuszogott, majd nyöszörögve felemelte a fejét. A fiú belemarkolt a földbe és úgy érezte szíve hamarosan kitör a mellkasából.
A lény abbahagyta a szaglászást, majd félelmetes hangon mondott valamit. Patrick csak reménykedett benne, hogy csak morgott, de sehogy sem bírta palástolni az tényeket. A gödörben lévő valami beszélt. A földön nem ismert és nem hallott nyelven. A fiú akárhogy próbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelte a beszédet, valójában tudta. A lény beszélt, és nem csak hogy beszélt: utasítást adott.
Lassan felállt és hátrálni kezdett. A lény undorító fejet egyfolytában felé tartotta. Már majdnem elérte a fát, ami mögül előjött, de egyszer csak nem volt hová mennie. Úgy érezte, mintha egy valami meleg folyadékot öntöttek volna rá. Lenézett. A hasából egy éles pikke-lyekkel borított farok állt ki. A hasából lassan szivárgott a vér. Érezte, ahogy eltávolodik a földtől. A teste lassan a magasba emelkedett.
Ennyi volt. Tíz évig küzdött azért, hogy elég bátorsága legyen ahhoz, hogy annak, akit szeretett bevallja az érzéseit. Tíz éve szerette volna elmondani Celia Stonernek, hogy szereti.
Reménytelenül és őszintén.
El szerette volna mondani mennyire vágyik rá, hogy mellette legyen. Megígérte volna neki, hogy mindig felvidítja, ha a szomorú. Mindig vigyázott volna rá és mindig fogta volna a kezét. De ezt most már Celia sohasem fogja megtudni.
Patrick belezett a mohóságtól izzó fehér, mandulaalakú szemekbe, majd a sajátját le-hunyta és néhány pillanat múlva már nem érzett semmit.
Celia menekült. Nem üldözte senki, mégis rettegett attól, amit Patrick talán mondani akart neki. Ágakat tolt félre és derékig gázolt az erdő szélén növő gazban. Csak akkor pihent meg mikor egy hatalmas sziklához ért, ami a város melletti erdő szélén volt. Zihálva kapkodta a levegőt mígnem meghallott egy ismerős hangot. Adamét.
- Már elég volt ennyi Eli! – kiáltotta a férfi. – Tudom, hogy kimerültél, de ölts gyorsan emberi alakot és indulunk haza.
Celia lassan kikukucskált a szikla mögül. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Leg-szívesebben sikított volna, de úgy érezte mintha minden oxigén eltűnt volna a közeléből. Adam lassan az autója felé sétált, ami mögött egy valószínűtlenül hosszú csaknem áttetsző kékes kar tűnt el. Celia összecsuklott a szikla mögött és remegve a szája elé emelte a kezét. A könnyei barázdákat vájtak az arcára. Az elfojtott zokogástól a teste egyre jobban remegett, végül felállt és elhányta magát.
Igaza volt.
Hallotta, ahogy a kocsi motorja életre kel. Hangosan felzokogott.
Igaza volt! Üvöltött egy hang a fejében. Eli Werger, a fiú, akit szeret, akiért az életét adná, nem emberi lény.