Nyolcadik fejezet - Kötődés

Nyugaton a horizont vérvörösen izzott a lemenő nap fényében. A kétnapos összefüggő felhőtakaró lassan szakadozni kezdett felvillantva egy halvány sarlót a kéklő égből, mely most inkább bánattal töltötte tele a világot, mintsem örömmel. Ez különösen Billerg területére volt igaz, ahol a levegőt a tragédia maró szaga töltötte meg. Celia Stoner üveges tekintettel meredt a plafonra. Fejéből az elmúlt huszonnégy órában apránként kiszállt minden nemű gondolat. Semmi sem maradt a lány tompuló agyában, sőt mitöbb a lelkében sem. A délelőtti órákban érkezett hírtől a lány teljesen padlóra került. Szívében egy betölthetetlen, mély lyukat ütött a tény, mely lassan egyre szélesebbé húzta azt az aprócska repedést, mit a veszteség szikrája okozott benne. Az utolsó emlékkép mi olyakor felderengett és halványan megmaradt benne, egy széles vállú, éles tekintetű rendőr volt, ki azt a hírt hozta, hogy édesanyja Emily Stoner meghalt.
- Miről beszél maga? – kérdezte döbbent tekintettel James Stoner. – Itt valami tévedés lehet! Biztos benne?
Celia kétségbeesett tekintettel nézett fel apjára.
- Uram… - a rendőr megköszörülte a torkát. – Sajnos van egy minden kétséget kizáró bizonyítékunk. Megtaláltunk a felesége jobb karját…
A némaság hírtelen tapintható lett a lakásban. Senki sem szólat meg. James megrökö-nyödve bámult a rend zavarodott arcú őrére, Celia pedig tett egy lépést előre és megfogta a férfi kezét.
- Kérem! – suttogta. – Mondja, hogy csak viccel.
A rendőr óvatosan kihúzta a kezét a lány markából, majd hátra lépett.
- Őszinte részvétem! – suttogta, majd kilépett a verandára. – Ha bármiben a segítsé-gükre lehetek, ha kérdéseik lennének, az őrsön megtalálnak.
James és a lánya ezt követően percekig csak állt a ház homályos egyhangúságában, majd a férfi egy szó nélkül kilépett a házból és bevágta maga után az ajtót. Celia szóra nyitot-ta a száját. Szeretett volna az apja után kiabálni, de nem jött ki hang a torkán.
- Lehetetlen! – suttogta maga elé. – Anya! Anyukám!
Lassan hátrafordult, és felcammogott a lépcsőn. Lábait ólomsúlyúnak érezte. Úgy gon-dolta, ha most belelöknék egy tóba, egész biztos úgy süllyedne le a fenekére, mintha egy be-tonkocka lenne. Már az utolsó lépcsőfokoknál ját, mikor megbotlott és hasra esett az emelet folyosóján.
Ott feküdt és nem akarta elhinni az imént hallottakat. Tudatának legmélyére lassanként csordogáltak le a rendőr szavai. Valahol mélyen gyökeret vert a szívében a valóság. Édesany-ja nincs többé.
A kis Felicity Gendoor vidáman szaladt pocsolyáról pocsolyára a Tölgyfa-sétány eső áztatta parkján. Nem foglalkozott anyja fenyegető szavaival, hogy nagyon meg lesz büntetve, mikor hazaérnek. Az utolsó pocsolyánál a kislány lába megcsúszott és ő hatalmas loccsanás kíséretében a nedves fűbe hasalt.
- Felicity! – sikoltotta ijedten az anyja. – Drágám, jól vagy? Mit mondtam neked?
- Mami! – nyögte grimaszolva a kislány, miközben felállt a földről. A bokor alól egy barnás-vöröses tárgyat vett fel.
- Mi az kicsim? – tudakolta az anyja. – Mit találtál?
A nő átvette a lánytól a tárgyat, majd velőt rázó sikollyal dobta le a földre. A tárgy egy jobb kar volt. Egy női kar, mely már oszlásnak indult. A rendőrök pillanatok alatt érkeztek a helyszínre és csakhamar kiderítették, hogy kié az oszló végtag. Fájdalmas szorítással a lelké-ben indult el Henrik Horly a napsütötte verandán, azzal az eltökélt céllal, hogy közli a Stoner család élő tagjaival, hogy Emily többé nem megy haza.
Már pirkadt, mire James másnaposan hazakeveredett a helyi kocsmából. Szédelegve indult el a lépcsőn, de a felénél megtorpant.
- Celia? – kérdezte csendesen.
A lány nyöszörögve a másik oldalára fordult. A férfi lassan lefeküdt mellé a földre. Kis helyezkedés után mindketten a hátukon feküdtek plafont bámulva.
- Apa? – szipogta a lány. – Nem tudom elhinni.
- Én sem – dörmögte a férfi.
Apa és lánya még órákig feküdtek egymás mellett teljes némaságban. Bár mindketten lehunyták a szemüket, egyikük sem tudott elaludni. A ház néma csendje furcsa mód úgy dü-börgött a dobhártyájukon, mintha közvetlenül egy hatalmas dob mellett feküdtek volna. Mindketten egyedül maradtak. Emily több volt egy gondos kezű háziasszonynál, egy szerető feleségnél és egy figyelmes anyánál. Egy kapocs volt, mely összetartotta a Stoner család töré-keny világát.
A nap már túllépte a delet, mire James nagy nehezen feltápászkodott és elindult a föld-szintre. Nem fekhetett tovább teljes tétlenségben. A nejét el kell temetni. El kell mennie a rendőrőrsre, hogy elhozza Emily egyetlen földi maradványát, majd a végtagot el kell vinnie a krematóriumba.
- Apa? – suttogta fáradt hangon Celia. – Hová mész?
- El kell intéznem néhány dolgot prücsök! – felelte csendesen a férfi. – Főzök egy ká-vét, gyere!
A lány lassan feltolta magát a földről és a lépcső korlátjába megkapaszkodva, széde-legve apja után ment. A lakást friss kávé illata töltötte meg. James fáradtan nézte lánya meg-gyötört arcát. Sosem hitte volna, hogy egyszer így kell, majd látnia.
- Celia… - hangja érdes volt és kihallatszott belőle az erőltetett nyugalom. – Elmegyek az őrsre és beszélek Henrikkel, délután pedig elkezdem megszervezni anyád temetését. Nem akarom sokáig halogatni a dolgot. Kérlek, maradj itthon. Sietek haza.
Celia apjára emelte kisírt szemit. Értékelte, hogy James megpróbál ennyire erősnek tűnni előtte, de most pont arra lett volna szüksége, hogy lássa, nem csak ő szenved a magány-tól. Alig észrevehetően bólintott. Felállt az asztaltól és kisimította az arcából csapzott fürtjeit.
- Ugyan hová mennék? – tudakolta csendesen, majd az emelt felé vette az irányt.
A hír, miszerint egy köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendő polgár, akit név sze-rint Emily Stonernek hívtak meghalt, futótűzként terjedt el a városban. A középkorú nőt min-denki ismerte, szerette és becsülte. A város egy emberként döbbent meg a hír hallatán, mikor Lisa Gendoor házról házra felhívta a barátnőit az új városi hírrel. Emily halálánál csak a gyil-kosság brutalitása keltett nagyobb visszhangot. Mindenki úgy érezte, hogy egy ilyen este nem maradhat megtorlatlanul és ezzel a tézissel a helyi rendőrség is egyet értett.
Adam Werger egy mély, fájdalmas sóhajjal tette le a telefont. Lassú léptekkel indult vissza a konyhába, ahonnan néhány perccel korábban a szerkezet csörgése hívta ki. Eli az asztalnál ült és éppen egy Angol beadandót gépelt a laptopján. Hogy mondja el neki? Most nyugalom van. Tanul, beilleszkedik és gyakorol. Ha szóbahozza, neki az esetet egyből átmegy a lányhoz. Mellette akar majd lenni. Fölöslegessé válik minden erőfeszítés, ami az iránt irá-nyult, hogy Celia távol maradjon tőlük. Adam szíve szerint eltitkolta volna Eli elől a szörnyű hírt, de tudta, hogy a fiú dühe nagyobb lesz, ha másodkézből kell hallania róla. Peremhelyzet előtt állt és bárhogy is dönt, bármit is tesz, annak csak egy végeredménye lesz. Eli leáll a lány kedvéért mindennel, csakhogy vele lehessen.
- Emily Stoner meghalt.
Eli keze megállt a klaviatúra fölött. Zavarodott, kérdő pillantással nézett Adamre, aki szeméből csak aggodalmat tudott kiolvasni.
- Most hívtak – folytatta a férfi. – A rendőrség feltételezi, hogy gyilkosság történhetett.
Amint Adam szavai elhaltak a házban megtörtént az, amitől vélt. Eli felpattant, lekapta a szék támlájáról a dzsekijét és az ajtó felé indult.
- Eli! – szólat meg erélyesen a férfi. – Nem szeretném, hogy odamenj!
A fiú megállt, kezében a kilinccsel. Lassan megfordult.
Átlátta a helyzetet.
Tudta mitől fél Adam.
- Nem kell aggódnod! – mondta csendesen. – Estére itthon leszek. Semmi sem válto-zik. Csak meglátogatom.
-Eli…
- Egyedül van – vágott közbe a fiú.
- Nincs egyedül! – mutatott rá Adam. – James vele van.
- Ebbe ne szólj bele!
Adam dühös tekintettel meredt a becsapódó ajtóra.
Eli sietős léptekkel haladt végig az utcák labirintusán, majd a Tölgyfa-sétányon. Két ugrással a verandán termett. Kopogtatott, de bentről semmi neszezést nem hallott. Egy újabb eredménytelen kopogtatás után benyitott. A ház üresnek tűnt. A konyhaasztalon két kávésbög-re állt magányosan.
- Celia? – kiáltotta. – Eli vagyok, itthon vagy?
Becsukta az ajtót maga mögött. A ház csendes volt. Lassan elindult az emeletre. Fo-galma sem volt van-e otthon valaki, vagy, hogy jól tette-e hogy idejött. Az emeleti folyosóról négy ajtó nyílt. Eli benyitott az elsőn.
Odabent egy francia ágy állt. Rajta összegyűrt takarókkal. Lassan becsukta Celia szü-leinek szobaajtaját. Odalépett a következőhöz, majd halk kopogtatás után benyitott. A szobá-ban, mintha megállt volna az idő. A falon rózsaszín tapéta volt, mely előtt fehér szobabútorok álltak. A kedves, plüssállatokkal teli ágy érintetlen volt. Első ránézésre senki sem volt a szo-bában. Eli belépett.
Celia az erkélyen állt és a fák hajladozó koronáit fürkészte.
- Celia!? – kezdte csendesen.
A lány összerezzent, majd hitetlenkedő tekintettel megfordult. Nem akart hinni a sze-mének. Eli itt? Eljött hozzá?
- Nem akartalak megijeszteni – mondta a fiú –, csak nyitva volt az ajtó… Tudni akar-tam, hogy jól vagy-e!
Celia szeméből lassan folyni kezdtek a könnyek. A fáradtságtól szédelegve elindult a fiú felé, majd a karjaiba omlott.
Eljött hozzá.
Itt volt.
Érte volt itt.
A nap vörös ragyogással bukott le a horizont mögé. Az égre először varázslatos színjá-tékot festettek a még látható sugarak egészen addig, míg el nem nyelte őket az est sötétsége. Celia szobájában, az ágy körül mindenfele plüssállatok hevertek. A fiatalok az ágyon feküd-tek. Eli szeme nyitva volt. Hanyatt feküdt, fejét az ágy támlájának támasztotta és bal karjával gyengéden cirógatta Celia haját, aki csendesen, mély álomban szuszogott a mellkasán.
Eliban számtalan érzés kavargott. Újak és régiek egyaránt. Számára szokatlan volt ez a fajta közelség. Az érintések a gyengédség, a törődés.
Jól döntött. Itt volt a helye. A lány mellett. Nem tudta volna szavakba önteni az érzése-it, mi több még földi szót sem talált arra az érzésre, amit a lány iránt táplált. Talán nincs is ilyen szó szerte a világegyetemben. De az érzés van. Létezik, és ő benne is él.
Odalent hangosan csapódott az ajtó.
- Celia?
James hangja jeges rémülettel hatolt Celia szívébe, aki rögtön magához tért és kiugrott az ágyból. Fejében vadul cikáztak a gondolatok.
- Mit mondjak? – kérdezte magát rémülten. – Ha meglátja, hogy itt vagy…
A kincs gombja elfordult és James belépett a szobába. Celia rémült tekintettel nézet a háta mögé, az ágy irányába, de a szobában addigra, rajuk kívül már nem volt senki.
Eli egy pillanat alatt az erkélyen termett. Celia talán még fel sem fogta, hogy az apja hazajött, mikor ő már le is ugrott a hátsó kertbe. Most igazán értékelni tudta az edzéseket. Még vetett egy utolsó pillantást Celia szobája felé, majd pillanat töredéke alatt eltűnt az ud-varról.
- Azt hittem már haza sem jössz!
Adam karba tett kézzel ült a nappaliban.
- Mondtam, hogy hazajövök – sóhajtotta Eli, majd az előszobába lerúgta tornacipőjét.
- Mit csináltatok? – kérdezte Adam, miközben felállt és követte a fiút a lépcsőhöz.
- Semmit! Csak beszélgettünk. Celia elaludt, én meg megvártam, míg James hazaér. A temetést volt intézni.
Adam csak állt és villámló tekintettel fürkészte Eli arcát. Minden oka megvolt rá, hogy mérges legyen a fiúra. Belegondolni sem mert, hogy mi lenne, ha Eli beleszeretne a lányba. Ha megízlelné a szerelem ízét. Maga a gondolat is végzetes, hogy a fiú elkötelezze magát egy halandó mellett. Minden elveszne. Minden, amiért eddig küzdöttek értelmét vesztené.
Fogalma sem arról, mennyire elkésett.
- Ne menj többet hozzá! – kérte nyomatékosan Adam. – A saját és az ő érdekében. Jobb ha távol marad tőled.
- Ne mond meg, mit tehetek és mit nem! – csattant fel Eli és lejjebb lépett egy fokot. – Celinak szüksége van rám és ott leszek mellette. Most vesztett el valakit, akit szeretett. Tu-dom, mit érez. Ki álljon mellette, ha nem én?
- Ez nem a te dolgod! Senkije sem vagy!
Eli erre már nem volt hajlandó felelni. Hátat fordított a férfinek és felsietett a szobájá-ba. Bevágta maga mögött az ajtót. Mindent megtett eddig neki, úgy ahogy mondta. Amikor azt kellett, megtanulta használni a testét. Utána otthagyta a lányt. Elhidegítette magától. Elzárt minden érzést, ami hozzá kötötte, mert Adam úgy akarta. Végül pedig szorgalmasan nekiállt fejleszteni az erejét.
Most viszont nem az lesz, amit ő akar. Ezúttal más a felállás. Többről van szó, mint egy lány és egy fiú közti érzelmi kötelékről. A gyilkosság, az hogy Emily meghalt csak egyet jelenthet: a morg a városban van és vadászik. Meg kell védenie Celiát. Meg kell védeni a lányt, akit szeret.
A szobában álló tükör most nem csak egy fekete öltönyös fiút mutatott. Látni lehetett benne bánatot, együttérzést és magányt. A sima ezüstös felület, mindent visszatükrözött. Lát-ványt és érzést egyaránt.
Eli megigazította fekte nyakkendőjét, kisimította zakóját. Helyére tette még néhány kósza tincset a fején, majd elindult a földszintre. Adam már az előtérben várta. Két nap telt a szóváltásuk óta és azóta, egyetlenegy szót sem beszéltek egymással. Eli néma csendben vette fel cipőjét, majd ment ki az autóhoz.
A temető Billerg határában volt a hegy lábánál. A hatalmas mezőt már elborították a sírkövek és a keresztek. A temető közepén egy hatalmas tó terült el, melyben egy kis sziget volt. A szigetre egy fahíd segítségével lehetett átmenni, ott ugyanis azokat helyezték el örök nyugalomra, akiket hamvasztottak.
Eli néma csendben lépkedett a hídon Adam mellett. Láthatólag olyan elveszett volt, mit a férfi. Egyikük sem járt még temetésen. A bolygójukon egyikőjük sem érte meg a szeret-teik halálát. Ahhoz az ő fajtájuk élete túl sokáig tartott. Földi viszonylatban, mondhatni örök-ké.
A szertartáson kevesen vettek részt. Elit – és így Adamet is – személyesen Celia hívta meg a ceremóniára. Rajtuk kívül csak néhány családtag és a család barátai álltak. A pap elsut-togott egy áment, a többiek követték a példáját, majd az urnát betették egy kődobozba és a helyére illesztették.
Celia az egész temetés alatt Eli arcát fürkészte. A nap már eltűnt a látóhatár mögött így a fiú arcvonási rejtve maradtak előtte. Egy dolog ütött szöget aznap reggel a fejébe: ha Eli valóban egy másik bolygóról jött, akkor lehet, megvan a képessége rá… arra, hogy… Meddő és szánalmas ötlet volt, de adott a lánynak annyi reménysugarat, hogy megpróbálkozzon vele.
- Eli lenne egy perced? – kérdezte elfúló hangon, mikor beérte a fiút a hídon.
Eli intett Adamnek, hogy mindjárt követi.
- Lenne egy kérdésem – mondta kerülve a fiú pillantását. – Tegyük fel, hogy elhisze,m amit magadról mondtál. Azt, hogy más vagy.
Eli biccentett jelezve, hogy folytassa.
- Lenne rá esély… hogy…
Abban a pillanatban a fiú rájött, hogy Celia mit is szeretne tőle. Elkerekedtek a szemei és hírtelen jeges rémült töltötte el, pusztán a gondolattól is.
- Azt akarod, hogy visszahozzam?
Celia a tenyerébe temette arcát és keservesen felzokogott.
- Még ha lenne rá hatalmam sem tehetném meg! – szögezte le a fiú. – Mindenkinek csak élete van. Nem hadakozhatunk a sorssal. Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Nem bolygathatjuk meg a természet rendjét.
Celia letörölte a könnyeit, majd közelebb lépett és egy puszit nyomott Eli arcára. A fiú vöröslő arccal szállt be Adam mellé az autóba. Világossá vált számára, hogy Celiának szük-sége van rá.
- Este átnézek Celiához – mondta csendesen Adamnek.
- Nem hinném! Edzened kell!
Eli dühös pillantást vetett Adamre, de befogta a száját. Az edzés sem tarthat örökké. Amit végez átmegy a lányhoz, még ha nem is fog aludni emiatt.
Eli egy maroknyi földet köpött a kráter közepére. A körülötte kavargó porfelleg gú-nyos árnyként lebegett körülötte. Úgy érezte, mintha minden egyes porszem nevetne több hete tartó ügyetlenkedésén. Dühe lassan halvány, piros ködöt húzott a szeme elé. Ökölbe szorította kezét és a földre csapott. Apró földdarabkák röppentek szerteszét.
- Elegem volt! – mondta dühösen, miután sebei összeforrtak és képes volt újra járni. – Nem tudok most az edzéssel foglalkozni.
Adam aggódva nézte végig, ahogy Eli kimászik a gödörből és elindul az utó felé.
- Nem adhatod fel! – kiáltott utána. – Eli gyere vissza!
Eli azonban úgy tette, mit aki meg sem hallja a férfi szavait. Dacosan ment előre, mit sem törődve Adam egyre dühösebb kiáltásaival. Már majdnem elérte az autó ajtaját, mikor valami kemény tárgy tarkón találta és ő csillagokat látva összeesett.
Fejét fogva állt újra talpra.
- Megőrültél? – kiáltott rá Adamre! – Ez mire volt jó?
- Hogy végre rám figyelj!
Adam lendített egyet a jobb karjával, mire egy kődarab repült a fiú felé. Eli maga elé emelte a tenyerét. A kő nem érte el.
- Nem érted mi forog kockán?
Adam egyre közelebb ment Elihez és csak úgy szórta rá a kisebb-nagyobb köveket. A fiú alig bírta hárítani azokat.
- Mi? – nyögte egy szabad pillanatában.
- Ha közel kerülsz hozzá, ha beleszeretsz, ha oda adod magad neki… ember maradsz!
A kőzápor elült. Eli leengedte a karját és félelemmel a szemében nézett fel Adamre.